Szerelembe hipnotizálták a zongorista feleségét száz évvel ezelőtt

Halmokban álltak a koszorúk halottak napjára készülve a központi vásárcsarnokban és a Fővám téren. A virágkereskedők hagyományosan ebben az időszakban bonyolították a legerősebb forgalmat. Kereken száz éve is volt bőven vásárló, de az árusok arra panaszkodtak, hogy a forgalom meg sem közelíti a háború előtti évekét, az akkori virágüzletek alig fele maradt meg Budapesten, és újabbakat készültek bezárni.

Egy koszorú, amely békében 50 koronába került, ma 50-60 ezer korona, tehát mintegy ezerszerese a békebeli árnak

– állt az újságban. Másnap mégis arról írtak, hogy „virágos tavasz támadt fel” halottak napjának előestéjén a temetőkben, „virágoknak és koszorúknak tömkelege alatt roskadoztak a sírok”. Budapest utcáin „mindenfelé virágokkal borított kocsikat, autókat lehetett látni”, a virágcserepeket, őszirózsacsokrokat szorongató emberek alig fértek el a járdákon.

Az árusítók ugyanis elszámolták magukat. Nagyobb keresletre számítottak, úgyhogy délután, mikor látták, hogy meglehetősen drága virágjaikon bajosan tudnak túladni, egyre jobban mérsékelték az árakat.

Két nap alatt kétszer gázolt ugyanaz a villamosvezető

Nyolcezer tojás veszett oda, amikor 1923. október 31-én belerohant a villamos egy jól megrakott falusi szekérbe Budán. Másnapi cikkében Az Est arról írt, hogy a jármű fékje elromlott, ezért teljes sebességgel robogott lefelé a Ferenc József hídról (ma Szabadság híd). A szekéren utazókra ráborult a kocsi, és amíg a rendőrök a sebesültekkel voltak elfoglalva, az arra járók pillanatok alatt felkapkodták maguknak a néhány száz épen maradt tojást.

A telefonközpont szokás szerint csak húsz perc után kapcsolta a mentőket és a tűzoltókat

– érzékeltette a tudósítás a korabeli állapotokat. Öten súlyos, hárman könnyebb sérüléseket szenvedtek.

November 3-án arról írt az újság, hogy két nap alatt kétszer gázolt a 44-es villamos, és mindkétszer Bódis Lajos vezette. Bármennyire meglepő az egybeesés, a cikk arra is kitért, hogy naponta érkeztek hírek balesetekről, volt olyan nap, amikor nyolc-tíz villamosgázolás történt. A november 6-i lapszámban két villamosvezető is megszólalt, akik egy előző napi balesetben voltak érintettek.

Hogy az Isten ott süllyessze el, a Király ucca 58. az. Ott kezdett elromlani a fék. Ott kezdődik a lejtő. Van vagy négy tanúm, ott álltak mellettem a kocsi elején, akiknek mondtam: meneküljenek, mert rossz a fék, nem tudom megállítani a kocsit

– magyarázta Grósz Pál a rendőröknek.

Tán azt tetszik hinni, hogy mi csak úgy szívvel-lélekkel gyilkoljuk a közönséget? Rossz a kocsi, hát rossz a kocsi. Akkor hiába van az ideg, meg hiába van a csengetés, meg hiába van a káromkodás. Rossz a kocsi, oszt nem fog a fék, akkor gyöhetnek a mentők

– mondta kollégája, Komáromi Mihály.

Halálra harapta a zebra a húszéves hercegnét

A múlt hónapban írtunk Mattasich Géza lenyűgöző életútjának végéről: az egykori főhadnagy a belga király lányát szöktette meg, Lujza hercegnő a halálos ágyánál is mellette volt egy szerény párizsi szállón.

1923. november 4-én Az Est idézte a párizsi Matinban megjelent interjút, amelyből kiderült, hogy a hercegnő, aki a családi örökségét tette kockára, hogy Mattasich-csal együtt legyen, éhezik és nyomorog, senki nem törődik vele, és egyetlen elfoglaltsága, hogy kijár a temetőbe szeretője sírjához. Az interjúban Lujza cáfolta azokat a pletykákat, hogy öngyilkos akarna lenni.

Igaz, nincs betevő falatom, de azért nem gondolok arra, hogy önként megváljak az élettől. Keresztülmentem én már sok nehéz napon. Hét esztendeig voltam a bolondok házában és nem veszítettem el lelki egyensúlyomat

– mondta. Abban reménykedett, hogy a 85 éves Sarolta mexikói császárné néhány hónap múlva meghal, és nagy vagyon marad rá utána. Közben hitelezők zaklatták, akiktől Mattasich-csal együtt az örökség ígéretével vettek fel pénzeket.

Sokan közülük felhasználják gróf Mattasich halálát és mindenféle új követelésekkel állanak elő. A gróf tudvalévően alaposan értett a hercegnő bonyolult ügyeinek kezeléséhez, míg a hercegnőnek egyáltalán fogalma sincs róla

– jegyezte meg a lap.

November 17-én arról írtak, hogy előző nap Bécsben meghalt gróf Hadik-Barkóczy Hella Hohenlohe-hercegné, „a legszebb magyar mágnásasszonyok egyike”. Az alig húszesztendősen elhunyt hercegné még júliusban látogatott el a budapesti Állatkertbe, ahol figyelmen kívül hagyta a zebra karámjára kitett feliratot, miszerint „a zebra harapós, etetni, vagy a korláton átnyúlni és áthajolni életveszélyes”. A hercegné kézből akarta megetetni az állatot a nála lévő süteménnyel, a zebra viszont leharapta az ujját. Kórházba vitték, súlyos vérmérgezést kapott, hónapokig ápolták egy bécsi szanatóriumban, de állapota egyre súlyosbodott, míg végül életét vesztette.

Amiről nem tudtak törvényt hozni

A hazai orvostársadalom súlyos etikai kérdésen vitázott száz éve:

Szabad-e megölni az orvosnak azt a beteget, akiről már feltétlenül megállapította, hogy csak rövid idő van hátra életéből és azt a rövid időt iszonyú szenvedések közt fogja tölteni?

A kérdést Tóth István, a Pázmány egyetem (a mai ELTE) II. számú női klinikájának vezetője vetette fel. A professzor méhen kívüli terhességből egy olyan kislányt segített világra, akinek mindkét lába hiányzott, születésekor nem lélegzett.

Az orvosok előtt fekszik a gyermek, amelyet fokozott gondozással, élesztési kísérletekkel minden valószínűség szerint meg lehet menteni az életnek, de ha az orvos erre határozza magát, akkor a szerencsétlen teremtés számára végnélküli kínok hosszú sorozatát nyitja meg

– írta az újság, hozzátéve, hogy a professzor úgy döntött: nem indítja meg az újszülött légzését. „Azt senki nem mondhatja róla, hogy gyilkolt”, de tétlen maradt. Tóth István saját maga kérte orvostársaitól a döntése bírálatát, nyíltan és egyenesen feltárva előttük a történetet. Bársony János, az egyetem rektora feltette a kérdést, hogy

Ilyen ítélkezésre nekünk, véges embereknek van-e jogunk?

De senki nem vonta kétségbe, hogy a professzor a saját legjobb meggyőződése szerint hozta meg döntését.

November 20-i számában Az Est újabb cikkben járta körül a kérdést. Ebben azt írták, nem csupán orvosi, hanem

igazán emberi és szociális kérdés annak eldöntése, hogy meg kell-e menteni a nyomorékon született magzatot, fel kell-e vonultatni az orvosi tudomány arzenáljának összes fegyvereit, hogy legyőzzük a természet maga emelte akadályait, és az élő fájdalmat világra engedjük-e hozni.

A megkérdezett orvosok azt mondták, lehetetlen szabályokat, törvényeket hozni ilyen esetekről: már korábban is tettek erre kísérletet, de eredmény nélkül értek véget a viták.

Ha kimondanák elvben, hogy nyomorék gyereket nem segítenek életre, ezzel megsértenék ezer és ezer embernek szülői szeretetét, aki minden melegségével ragaszkodik hibás magzatához is

– állt a cikkben. Tauffer Vilmos egyetemi tanár azt nyilatkozta, hogy nem orvosi, hanem lelkiismereti kérdésről van szó, amit mindenkinek magával kell elintéznie. Kollégája, Frigyesi József pedig ódzkodott attól, hogy precedenst teremtsenek, de megjegyezte: a konkrét esetben az újszülött úgysem lett volna életben tartható, mert nem tudták volna táplálni.

Tömegverekedés a mozi előtt

Alig hihető esetről adott hírt az újság november 3-án. Pár nappal korábban eszméletlen állapotban vittek be a Rókus kórházba egy fiatal úriasszonyt, egy zongorista feleségét, aki nagyobb mennyiségű kininnel próbált öngyilkos lenni. Miután magához tért, a cikk megfogalmazása szerint „súlyos hisztériás rohamok” törtek rá, az ágyhoz kellett kötözni, hogy meg tudják vizsgálni.

Az orvosok nem találtak magyarázatot a nő állapotára, de férjét a család barátja egy bizonyos Pethes Alfrédhoz irányította, aki pszichoanalízissel foglalatoskodott. Pethes azt állapította meg, hogy

az asszony hipnotizálva van, hipnotikus állapotából származik a hisztériája, hipnotikus állapotában követte el az öngyilkosságot, mert valaki beszuggerálta neki, hogy reménytelen szerelmes és kénytelen a halálba menekülni.

Ez még nem volt elég, Pethes azt is megállapította, hogy a férj is hipnotizálva van, mégpedig arra, hogy a családnak csak egyetlen igazi jóbarátja és támasza van, mégpedig az a fiatalember, aki a házaspárt Petheshez küldte.

Kiderült, hogy a barát, egy 22 éves fiatalember két évvel korábban ismerkedett meg az asszonnyal, akinek akkoriban epegörcsei voltak. A fiatalember ajánlkozott, hogy panaszait „hipnotikus altatással” fogja gyógyítani. Az asszony szerint meg is szűntek az epebántalmak, de a férfi újabb „hipnotikus szeánszokat” rendezett neki, amelyeken „beleszuggerálta” a nőbe, hogy „őt kell szeretnie”. A férjet is kezelésbe vette, belé pedig azt „szuggerálta”, hogy a család egyetlen és igazi jóbarátjaként bízza őrá, hogy „feleségét állandóan szórakoztassa”.

A hatóságok megállapították, hogy nem ez az asszony a „hipnotizőr” egyetlen áldozata, a férfi másokat is „szerelemre kényszerített”, de ők nem tettek feljelentést.

1923. november 6-án este a Kölcsey utca és a József körút sarkán álló Omnia mozi ruhatárosát egy elegáns úr szólította meg arról érdeklődve, hogy van-e másik kijárata a filmszínháznak. Megnyugvással fogadta a nemleges választ. Az előadás után a kifelé tóduló közönséget figyelte, majd egyszer csak a nála lévő botot lóbálva áttört a tömegen.

Csirkefogó, szóval délután moziba jársz a feleségemmel

– kiabálta, és úgy fejbe vert egy másik elegánsan öltözött fiatalembert, hogy az összeesett. Ezután a vele lévő nőre támadt:

Nem szégyelled magad, a barátoddal moziba jársz, odahaza meg ott van a gyereked!

Az udvarló lassan feltápászkodott a földről, de ismét záporoztak rá a férj csapásai. Az asszony a körülöttük lévőktől kért segítséget:

Ne hagyják szegény embert agyonverni! Már egy fél éve elváltan élünk, el akarok tőle válni. Segítsenek, hisz agyonver bennünket ez az őrült!

A közönség két részre szakadt: egyik fele a megvert udvarló, a másik fele a férj védelmére kelt. Tömegverekedés alakult ki, ami azután is folytatódott, hogy szétválasztották a férjet a szeretőtől. A helyszínre érkező rendőr utcai botrányokozásért felíratta a verekedő feleket, az udvarló viszont „lovagi gesztusként” lemondott a lehetőségről, hogy feljelentse a rá támadó férjet.

Színpad helyett szabóműhely

November 10-én arról írt az újság, hogy a színházak másodrendű szerepekben foglalkoztatott fiatal tagjainak csupán a létminimumot fizették ki, így nem tudtak éveket várni arra, hogy jobban fizető elsőrendű szerepet kapjanak. Elkezdtek az ipari pályák felé „gravitálni”, üres óráikban cipőfelsőrészkészítést, perzsaszőnyegszövést, szabászatot és más szakmákat tanultak. Egyikük viszont arra panaszkodott, hogy nehezen talál műhelyt, ahová inasnak felvennék.

A mesterek igen nagy része egyenesen irtózik az »intelligens« inasoktól. Úgy látszik, azért, mert színészek vagyunk, nem tartanak komoly ipari munkaerőnek. Pedig mi igenis komolyan dolgozni akarunk és ha már a színházak nem fizetik meg tudásunkat, akkor más pályán akarjuk megszerezni a megélhetéshez szükséges összegeket

– mondta az egyik érintett.

A Nyugati pályaudvar egyik ruhatárában, a beadott csomagok közt kéthónapos kisbabát találtak – írta a november 6-i újság. Madzag volt a nyakára kötve, ami arra enged következtetni, hogy az anyja nemcsak a gyerektől akart megszabadulni, hanem a gyereket is meg akarta szabadítani az életétől. Az Est publicistája az esetet így kommentálta:

Hasonló borzalmak történnek itt is, ott is, lépcsőházakban, hidak alatt. És ugyanekkor tele szájjal harsog a fajvédelem a magyar nép megmentéséről. Harsog, harsog és semmit sem tesz és nem látja, hogy ez az élet, nem látja, hogy hol a baj, a nyomorúság, nem látja, hogy mi táplálja a romlás és a bűn csíráit! Harsog, harsog a fajvédelem és azalatt naponta tucatjával halnak el a tüdővész áldozatai Budapesten. Óh, te szegény nyomorult kis ruhatári emberke és ti, sápadt jelöltjei a köhögő halálnak, eljut-e hozzátok valami abból az önfeláldozó harcból, amelyet megmentésetek érdekében a fajvédők folytatnak a politika mezején?

Nyitókép: A Ferenc József híd budai hídfője 1926-ban – Fotó: Fortepan / Pesti Brúnó