Nyomor, antiszemita pogrom és bombamerénylet – szomorú volt a karácsony 100 éve Magyarországon

A szegénység alaposan rányomta a bélyegét az ünnepi készülődésre száz évvel ezelőtt, 1923 decemberében. Az Est december 6-án ezt írta:

Vérvörös színekben pompáznak már napok óta a kirakatok, a fekete képű Mikulások mosolyogva öltögetik vörös nyelveiket és apró kis gyermekek boldog izgalommal várják, milyen ajándékkal kopogtat be ablakukon a fehérszakállú Mikulás bácsi. Ragyogó fényesre tisztítják ki a cipőket, kiteszik az ablakba, hogy reggelig abba rakja bele az ízletes cukorkákat és mellé a feldíszített virgácsokat a jószívű Mikulás bácsi.

Ám a legtöbb gyerek csak a játék- és cukorkaüzletek kirakatain keresztül nézegethette vágyódva a Mikulást. A kereskedők arra panaszkodtak, hogy forgalmuk mélyen alulmaradt az előző évek Mikulás előtti keresletének – aki vásárolt, az is olcsó, egyszerű ajándékokat vett.

December hatodika azonban nemcsak a Mikulásról volt nevezetes, hanem Horthy Miklós kormányzó neve napjáról is, mely alkalomból tábori misét és katonai tisztelgést tartottak a Vérmezőn, a Nemzeti Színházban pedig díszelőadást, amelynek bevételét a Magyar Országos Diáknyomorenyhítő Akció javára ajánlották fel. Utóbbi kezdeményezés a keresztény egyetemi és főiskolai diákegyesületektől indult, 1922 tavaszán a Turul Szövetség Csaba Bajtársi Egyesülete kezdte szervezni. 

Némán nézték, ahogy verik a zsidókat

A keresztény hallgatók rossz anyagi helyzetére való hivatkozás akkor is előkerült, amikor zsidóellenes pogromok zajlottak a budapesti egyetemeken 1923 decemberében. A támadások előzménye, hogy december 7-én a Dob utca és a Holló utca sarkán lévő kávéházba nyolc részeg katona állított be, miközben egy jótékony asztaltársaság azt ünnepelte, hogy téli ruhával láttak el 86 gyermeket. Amikor négy katona kiment az utcára, az asztaltársaság tagjai közül Lőbl József baromfikereskedő utánuk ment, és figyelmeztette őket, hogy ne zavarják az összejövetelt. Szóváltás, majd verekedés bontakozott ki, amelynek során Lőbl elővette köténye alól a baromfivágó kését, és leszúrta Tremmel Mátyást.

Az egyik tanú, Gronik Lajos ablaktisztító azt mondta, hogy a katonák hangoskodtak, és megzavarták Pikler Emil nemzetgyűlési képviselő beszédét. Először próbáltak nem tudomást venni a katonákról, ám az egyikük azt mondta: „Itt mind zsidók vannak, zsidókkal nem ülök egy kávéházban”, ezután indultak el kifelé.

A december 11-i újságban megjelent főkapitányi tájékoztatás szerint Lőbl, akit az egyik rendőr „híres verekedőként” jellemzett, a később leszúrt Tremmelt követte az utcára, és tegezve hazaküldte. Tremmel kikérte magának a tegezést, és ebből támadt a verekedés, aminek során Lőbl mellen szúrta a katonát. Tremmel már megsebezve ment vissza a kávéházba, ahol Lőbl egy székkel addig verte, amíg meghalt.

December 11-én az antiszemita söpredék a budapesti egyetemek zsidó hallgatóin állt bosszút. A bölcsészkar Múzeum körúti épületében igazoltatták a zsidó hallgatókat, majd gumibotok, bikacsökök és ólmosbotok kerültek elő. Bár itt a verekedést egy alig 10-15 fős csoport rendezte, a megrémült hallgatók alig tudtak kiszabadulni támadóik kezei közül, miközben több száz egyetemista csak némán nézte a verekedést.

Más egyetemi épületeknél a bajtársi szövetségek diákőrségei állták el a kapukat, és megverték az óráról kijövő zsidó hallgatókat. Már jó ideje tartottak az összecsapások, mire kivonultak a rendőrök, de az egyetemi autonómiára hivatkozva nem akartak bemenni. A verekedők közül senkit nem állítottak elő. Pikler Emil a bántalmazott egyetemi hallgatók érdekében fel akart szólalni a Nemzetgyűlésben, de az ülést elnöklő Huszár Károly nem engedte neki.

A másnapi újság szerint helyreállt a rend azután, hogy Vass József miniszterelnök-helyettes közölte: a legkíméletlenebb eszközökkel lépnek fel a rendbontók ellen. Az egyetemi épületekbe már csak az ott tanulók léphettek be, és nekik is megtiltották, hogy botokat és más fegyvereket vigyenek be.

A diákszövetségek vezetői azt mondták: tudomásuk szerint katonahallgatók kezdeményezték a verekedéseket, akik bajtársuk halála miatt akartak elégtételt venni a zsidó származású hallgatókon. Nagy Iván, a Magyar Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Országos Szövetségének elnöke elítélte ugyan a támadásokat, de azt mondta:

meg tudják érteni ennek spontán kitörését, aminek magyarázata a diákság nagy nyomora és az a nagy ellentét, amit Pesten látnak az ő helyzetük és a jómódban élők között, amely bizony nem az ő fajtájukbelieknek jut részül.

Gyűlölettel fogadták a magyar munkásokat

A december 5-i újságból derül ki, hogy a Képzőművészeti Főiskola nyomorban élő növendékeinek támogatására is indult segélyakció. Az Est szerint az új művészgeneráció tagjai között „szörnyű arányokban pusztított a tüdővész” a rossz táplálkozási és lakáskörülmények miatt. Mire elértek volna oda, hogy megéljenek művészetükből, a nyomor már tönkretette a szervezetüket.

Vászon, papír és festék ma nekik megfizethetetlen. (…) A kultúrának a legszomorúbb lapjaira tartozik, hogy a növendékek legnagyobb részének csak egyetlen vászna és egyetlen rajzpapírja van. Ha elkészülnek egy tanulmánnyal, akkor az lekaparják vagy kiradírozzák és az így megtisztított vászonra vagy papírra dolgoznak tovább.

Az is megtörtént, hogy tehetséges művészhallgatók nem tudtak ösztöndíjért pályázni, mert nem volt vásznuk, amin az előírásoknak megfelelően be tudták volna mutatni alkotásaikat.

Azoknak sem volt feltétlenül jobb, akik külföldre mentek. Ugyanebben a lapszámban jelent meg egy Argentínába kivándorolt fiatalember levele, amit Budapesten élő bankigazgató bátyjának küldött az ottani viszonyokról. Azt írta, hogy Santa Féből Paranába tartva két magyarral találkoztak, akik az országban egyik helyről a másikra vándorolva munkát kerestek, pénzükből már kifogytak.

Az egyik molnár, a másik téglaégető, tehát nehéz ipari munkások, de még földmunkát sem tudtak kapni. Nagyon jól tennéd, ha főkép ezt publikálnád, mert akkor kevesebb ember indulna el otthonról és így kevesebb ember tenné magát szerencsétlenné. Az igaz, hogy földet kapnak majdnem ingyen, egy hektárt két peso évi bérért, hozzá állatokat is, de a föld teljesen érintetlen, úgyhogy majdnem lehetetlen megmunkálni; a vidék mocsaras és távol esik minden kultúrától. Ha valakinek sikerül is a földet jó állapotba helyezni, alig veheti birtokba, mert a bérlet tíz évre szól s ha aztán meg akarja a földet vásárolni, őt részesítik ugyan az eladásnál előnyben, de én úgy gondolom, hogy nem lehet az ár elfogadható, mert hiszen a dolgot bankok és vállalatok csinálják. Így hát a banknak tíz év múlva jól megmunkált földje van és közben bérleti díjakat is kapott

– vázolta a helyzetet a levélíró.

A munkát kereső magyarok Párizsba is tömegével vándoroltak, de nem kaptak munkát a francia fővárosban: „a közönség zöme a volt központi hatalmak alattvalóit még mindig gyűlöli”, írta a december 19-i újság. A francia munkaügyi minisztérium azonban készséggel fogadta a magyar munkásokat, akik napi 12 órában, esőben, hóban, fagyban építhettek vasutat annyi pénzért, amiből a mindennapi élelemre és lakásra is alig futotta. Sokan feladták, és a Rotschild-akcióhoz fordultak, amely hazautaztatta őket – pénz nélkül, lerongyolódva.

Vannak azonban olyanok, akiket annyira elkeserít és elszégyenít balsikerű franciaországi vállalkozásuk, hogy nem mennek haza, hanem inkább beállanak az idegenlégióba

– állította a lap.

A fegyencet kellett óvni a dühös tömegtől

Itthon mindenki boldogult, ahogy tudott. Budapestet álkoldusok hálózták be, akikre Az Est tudósítója egy Dohány utcai kávéházban bukkant. A „koldusmaffia” vezetője reggelente kiosztotta nekik a gazdag emberek címeit, odamentek és becsöngettek, elpanaszolva rossz anyagi helyzetüket. A lap szerint általában ezer koronát ajánlottak nekik, amit az álkoldusok így utasítottak el:

A gyerekek mezítláb járnak iskolába, a feleségem sem tud munkába menni, mert nincs egy meleg ruhadarabja. Mit érek a pénzzel?

A legtöbb helyen erre rögtön előkerült egy-két használt cipő, blúz vagy nadrág, amivel az álkoldus rögtön szaladt a Teleki téri csarnokba. Nem volt olyan elhasznált, lyukas ruha, amire a Teleki téren ne lett volna vevő, az álkoldusokat pedig büntetni nem lehetett, hiszen nem bűnös úton szerzett, hanem ajándékba kapott portékát árultak.

Igazán stílszerűen járt el az a szökött fegyenc, aki Szeged utcáin menekülve paprikát szórt üldözői szemébe. Nagy Sándor két évvel korábban Belgrádban betöréses ékszerlopást követett el, onnan Szegedre szökött, ahol elfogták. 1923. december 2-án a vizsgálóbíró kihallgatásra magához rendelte az ékszertolvajt, de ő a hivatali szoba előtt hirtelen hátrafordult, és az őt kísérő fegyveres börtönőrt elvakította a szemébe szórt maréknyi paprikával.

Nagy Sándor kiszaladt az utcára, az utána tántorgó börtönőr kiabálására pedig a járókelők üldözőbe vették a fegyencet. Egyre nőtt a tömeg, nemsokára már százan kergették a férfit. A Tisza Lajos körúton, a református templomnál valaki elé ugrott, és megpróbálta feltartóztatni, de az ő szemébe is paprikát szórt. Végül fegyveres börtönőrök fékezték meg, akiknek aztán a fegyencet kellett megvédeniük az összegyűlt tömegtől, ugyanis „az ucca népe” meg akarta lincselni Nagy Sándort.

Indoklás nélkül bezárt mulatóhelyek

A főváros éjszakai mulatóit bizottság járta körbe, erkölcsrendészeti szempontból vizsgálva a szórakozóhelyeket. A rendőrség már hónapokkal korábban elhatározta az „általános tisztogatást”, azzal a céllal, hogy „rendes foglalkozásra” kényszerítse azokat a nőket, „akik eddig csak abból éltek, hogy a mulatók férfivendégeit költekezésre csábították”.

A bizottság elsősorban azt ellenőrizte, hogy a mulatóhely ad-e olyan nívós műsort, ami megmagyarázza létjogosultságát.

Olyan lebujoknak, amelyek csak azért adnak álműsort, hogy utána hölgyeket bocsássanak a mulatnivágyó közönség rendelkezésére, nem hajlandó a rendőrhatóság, illetve a belügyminisztérium megtűrni

– írta Az Est. Egy másik hírben arról tudósítottak, hogy a Gresham-pincében a kabarét a szűk lejárólépcsőre hivatkozva tiltották be a hatóságok, az Emke-pincét pedig a bakterológiai intézet szemléjére hivatkozva nem engedték kinyitni, mert azt állapították meg, hogy a pince levegője árt a tüdőnek. A Hungária-fürdőben épült új kabaré arra hivatkozva nem kapott játszási engedélyt, hogy „van kabaré elég”, az Excelsiort pedig azért tiltották be, mert emeleten van. A Nyár utcai Simplicissimust tűzveszélyesnek találták, a Dohány utcai Intim Pálmakertet és a Nagymező utcai Péle-Méle-et indoklás nélkül záratták be.

A Színészek Szövetsége, az Artista Egyesület, a Színigazgatók Szövetsége és a Varietétulajdonosok Egyesülete közös akciót helyezett kilátásba – nem az egyes szórakozóhelyek újranyitásáért, hanem azért, hogy legyenek olyan pontosan körülírt szabályok, amihez a vállalkozók tudnak igazodni.

Addig, míg ennyiféle hatóságnak és intézménynek engednek szabad beleszólási jogot, minden szórakozóhely fölött ott lebeg a Damoklész kardja

– értékelt az újság.

Fehér volt a karácsony

A Fővám tér környékén, a Duna-part mentén „valóságos kis fenyőerdőt” varázsoltak az árusok december közepére. Az Est újságírója kiszámolta, mennyibe kerül feldíszíteni egy karácsonyfát:

Egy tucat fényes gombocska — amilyennel a karácsonyfa ágait díszítik — 15-20.000 korona. Egy kisebb csillag a fenyőfa csúcsára 2000 —3000 korona; egy kiló szalóncukor 25-40.000 koronába kerül. A karácsonyfa feldíszítésének elmaradhatatlan kelléke az aranyozott és ezüstözött dió is. Egy kiló dió ára ma 6000-8000 korona, s hol van még az arany vagy ezüstpapír ára! Néhány szép alma szintén 8000-10.000 koronás költséget emészt fel; 15-20 szál színes fonott gyertya a hozzávaló tartóval ugyancsak közel 10.000 koronás kiadást jelent, egy-két tucat csillagszóró, ezenkívül a csillogó szálak mind nagy összegeket emésztenek fel.

Egy alig félméteres fenyőágért 10 ezret is elkértek, a közepes nagyságú karácsonyfa ára 20-30, a nagyobbé 50-60 ezer korona volt. Külön 5-6 ezer koronába került a talp. Így gyorsan összejött a százezres kiadás, és akkor még nem számoltak a fa alá való játékokkal. „Ilyen körülmények között bizony a legtöbb gyermek csak álmában fogja látni az idén a csillogó, ezer színben pompázó karácsonyfát s ki tudja, hány családnak nem futja a szent ünnepre a hideg szobában fűtésre, mákos- és dióskalácsra való” – írták.

Fagypont alá süllyedt, fagyasztóan hideg idő fogadta vasárnap a lassan szállingózó hópelyheket. Ropogósan keményre fagyott a földre jutott hó és rég nem látott fehér karácsonyt ígért be

– közölte a december 25-i lap. Budapest utcáit ötcentis hó lepte el. „A főváros valamennyi jégpályája megnyílt a tegnapi napon és valóságos vándorcsapatok vonultak ródlikkal és skikkel a budai hegyekbe.”

Belevigyorogtak a menekülők arcába

Újabb antiszemita gyűlöletbűncselekmény árnyékolta be karácsony másnapját. Csongrádon az izraelita nőegylet jótékonysági táncmulatságot szervezett, ahová felekezetre való tekintet nélkül meghívták a város előkelőit. Éjjel, fél 12 körül üvegcsörömpölés szakította félbe a táncot, az utca felől egy jókora nyeles gránát repült a terembe és felrobbant. Az emberek kétségbeesve menekültek, a padlót vér és üvegszilánkok borították, a sérültek a földön jajveszékeltek.

Miután csillapodott a rémület, a közönség visszament, hogy a sebesülteken segítsen. Mire a csendőrök kiértek, több könnyebb sérültet már hazavittek a hozzátartozóik. Egy fiatal lányt holtan találtak, őt a robbanás felismerhetetlenné tette. Később kiderült, hogy az áldozat a 21 éves Nagyjános Julianna, a Városi Takarékpénztár igazgatójának cselédje. Később belehalt a sérüléseibe a 19 éves Wolff Sándor is, a csongrádi hitelbanki kirendeltség vezetőjének fia.

A nyomozók megállapították, hogy a merénylet idején a bálterem alatti kávéházban a Gömbös Gyula, Prónay Pál és Héjjas Iván nevével fémjelzett fajvédő szervezet, az Ébredő Magyarok helyi ifjai tartottak összejövetelt. A társaság több tagja a merénylet előtt a bálterem környékén ólálkodott, figyelték, mikor megy el a rendőr. Bölöny Miklóst gyanúsították meg azzal, hogy ő dobta a bombát a bálterembe, ő

a csongrádiak szóbeszédje szerint kitűnő dobó, aki futtában téglával eltalálja a nyulat.

Miközben a bálteremből hanyatt-homlok menekültek az emberek, a társaság nyugodtan üldögélt a kávéházban, állítólag volt közöttük, aki a menekülők arcába vigyorgott.

Ez a társaság már régebben zaklatta a zsidóságot, és ha a városban gondoltak is arra, hogy a jótékony célú mulatságot rendzavarásra fogják felhasználni, senki sem sejtette, hogy ilyen aljas merényletet fognak elkövetni

– írta a lap.

Karinthy nagy szilvesztere

Az Újságírók Kórház- és Szanatórium Egyesülete nagyszabású szilveszteri mulatsággal búcsúztatta az óévet a Vigadóban. A részletes programot a december 29-i újság közölte. A nagyteremben a budapesti háziezred zenekara lépett fel Fricsay Richárd vezényletével:

11 órakor kezdetét veszi a tánc 12 óráig hölgyválasszal. 12 órakor nagy táncrevü, előadja az Operaház balettkara Szabolcs Ernőnek, a Fővárosi Operett Színház főrendezőjének rendezésében. 1 órakor modern táncok, amelyeket a legjobb táncosok vezetnek be. 2 órakor az orosz balett fellépése az emelvényen.

Eközben a Vigadó három éttermében zajlottak programok: az elsőben az Írók szilvesztere, mások mellett Heltai Jenő, Karinthy Frigyes és Szép Ernő fellépésével. A 2. számú étteremben azt ígérték, hogy „fellépnek az összes budapesti színészek és színésznők, akik ezen az éjszakán a fővárosban tartózkodnak”. A 3. számú étteremben Fedák Sári tartotta saját szilveszteri estélyét.

Karinthynak szilveszterkor a Margitszigeten is jelenése volt, ahol a Nagyszállóban új színtársulatát mutatta be, mások mellett Latabár Kálmán részvételével. „Az igazgató és társulata biztosítják, hogy a legvidámabb szilveszterest a Margitszigeten lesz” – írták.

Nyitókép: Fortepan