Kávét termett Szeged mellett a zsíros magyar föld száz éve

Pesszimista hangvétel uralta 1923 augusztusát, naponta számolt be a sajtó az újabb áremelkedésekről – a tojástól kezdve a paradicsomon és sörön át a gyógynövényekig minden drágult. Azt is külön megírta az újság, ha az egyik napon éppen semminek nem ment feljebb az ára, de ilyen cikkből kevesebb volt, mint azokból, amelyek azzal foglalkoztak, hogy az emberek rongyos ruhákban kénytelenek járni, mert jóformán nem is álmodhatnak arról a luxusról, hogy új öltözéket vegyenek.

A munkások harca

Rögtön azzal kezdődött a hónap, hogy elsején, fél tizenkettőkor minden budapesti gyárban megállt tíz percre a munka, miközben a Szakszervezeti Tanács memorandumot adott át Bethlen István miniszterelnöknek, amiben létminimumnak megfelelő bért, és a bérek hetenként való megállapítását követelték. A memorandumban hangsúlyozták: annak, hogy a munkáltatók a béreket kizárólag saját hatáskörükben állapíthatták meg, az lett az eredménye, hogy az I. világháború kezdetétől 1923 júniusának végéig átlagosan 1267-szeresére drágultak a közszükségleti cikkek, az átlag munkabérek viszont csak 411-szeresére növekedtek.

Minden országban megadja a kormányzat a módot arra, hogy a bérért dolgozók a dolgoztatókkal szemben egyenlő erővel közölhessenek, sőt a kormány a gyengébbet támogatja is ebben, vagyis a munkásokat

– idézte a memorandumot Az Est. A szöveg azzal folytatódott, hogy Magyarországon ennek az ellenkezője történt, és a heti munkabér egyetlen iparágban sem érte el még felét sem annak a 67 688 koronának, ami egy munkáscsalád legszükségesebb kiadásaira kellett. Mindennek következményeként a szakmunkások tömegesen hagyták el az országot, egyes szakmákban már munkáshiány volt.

Mint írták: nem azt kérték, hogy a kormány állítsa meg a drágaság növekedését, hanem azt, hogy adjon lehetőséget arra, hogy a munkások szervezkedhessenek, és megfelelő béreket vívhassanak ki maguknak.

Statárium lett a vasutassztrájkból

Augusztus 3-án jókora felfordulást okoztak az országban a sztrájkba lépő mozdonyvezetők és fűtők. A pályaudvarokon ezrek zsúfolódtak össze, akik el akartak utazni Budapestről, vagy épp hozzátartozójukat várták a fővárosba. A rendőrök és az időközben kirendelt katonák akadályozták meg, hogy erőszakkal törjenek be a pályaudvarok helyiségeibe.

A nemzeti munkavédelem technikusaiból és mérnökeiből szerveztek sztrájktörőket, hogy a munkásokat, vagy épp az élelmiszert szállító vonatok elindulhassanak. A vasutasok sztrájkját annyira komolyan vették, hogy statáriumot hirdettek, a szórakozóhelyeknek este tíz órára be kellett zárniuk, gyűléseket pedig nem engedélyeztek. A sztrájkolók vezéreinek előállítását elkezdték a rendőrök, amiről a helyettes rendőrkapitány azt mondta:

a mozdonyvezetők és fűtők közhivatalnokok, akik esküt tettek és így szolgálatuk megtagadása büntetendő cselekedet.

Azt is elmondta, hogy a pályaudvarok környékét, vasúti síneket fokozottan figyelik, nehogy bárki megpróbálkozzon valamilyen merénylettel, de a rendőrséghez befutó jelentések alapján nem is volt ilyen hangulat, a bérharcban álló munkások békés beszélgetésekben tárgyalták az eseményeket.

A vasút leállásával együtt megnőtt a bérautóvállalatok forgalma, de csak a tehetősebbek engedhették meg maguknak, hogy így keljenek útra: Kelebiáig vagy Debrecenig egymillió koronánál is többet kérhettek el egy útért, míg ugyanebben a lapszámban a kereskedelemügyi miniszter azt mondta, hogy egy kétgyermekes mozdonyvezető havi illetménye 370-470 ezer korona.

Augusztus 5-én már arról írtak, hogy véget ért a vasutassztrájk. Mint kiderült, a sztrájkmozgalom szabadlábon lévő vezetői elmentek a kereskedelmi miniszterhez, akivel arról egyeztettek, hogy a mozdonyvezetők és fűtők között alábbhagyott a sztrájkhangulat, és ha elengedik az őrizetbe vett vezetőket, hajlandók újra munkába állni.

Ékszerészt öltek, kávéházban zsidóztak

Egy három fős társaság antiszemita botrányokozással próbálta kikerülni, hogy ki kelljen fizetniük számlájukat az Abbázia kávéházban. Egy július végi estén, 11 óra körül hat sertéskarajt és 16 üveg sört kértek ki, amit alig 20-25 perc alatt elfogyasztottak, közben inzultálni kezdték a többi vendéget, fokost lengetve hangosan zsidóztak, majd a botrány közepette felpattantak asztaluktól és elhagyták a vendéglőt.

A pincérek rájöttek, hogy a botrányokozás arra ment ki, hogy fizetés nélkül meglógjanak, de egy Józsi nevű fizetőpincér utánuk eredt, egyiküket elfogta, a kávéházzal szemben pedig egy másik társukat is elkapták.

Bár a rendőrök még aznap elengedték a férfiakat, három nappal később jelentkezett a rendőrségen valaki, akinek részegen elmondták, hogy ők gyilkolták meg Ottó Lajos budapesti ékszerészt, akinek a megölésével addig egy csavargót vádoltak. Újbóli elfogásuk után beismerték, hogy ők követték el a gyilkosságot, de azt állították: csak az ékszerüzletet akarták kirabolni, „véletlenségből” lett emberölés a vége a rablási kísérletnek.

Bíróságné nagy balhéja

A fővárosban cukorosztásra váró asszonyok támadtak meg egy rendőrt. Augusztus másodikán a Bérkocsi utcában jegyre osztottak cukrot, amire hosszú sorban mintegy ötszáz „asszony és leány” várakozott. Köztük volt az érdekes nevű Bíróság Antalné, aki elégedetlen volt a cukorosztás gyorsaságával, majd hangosan szidni kezdte a közállapotokat is, és lázította a sorban állókat.

A cukorosztáson szolgálatot teljesítő rendőr csendre intette az asszonyokat és igazoltatni akarta Bíróságnét, ő viszont a rendőrre támadt, letépte zubbonyát, ütötte-verte. Az asszonyok közül többen is Bíróságné segítségére keltek, csak az időközben megérkező másik két rendőr segítségével tudták őket megfékezni.

Stein Nándor 34 éves szobafestősegéd is fondorlatos módját választotta a pénzszerzésnek. A rendőrséghez több feljelentés érkezett, hogy a II. és a III. kerületben egy ember felkeresi azokat a családokat, amelyeknél halálozás történt, és azt mondja, hogy a temetéskor ő harangozott a kapucinusoknál, ezért borravalót kér. A férfinek persze semmi köze nem volt a kapucinusokhoz: előállították a rendőrségen, ahol a csalást beismerte és azt mondta, már hónapok óta abból a pénzből él, amit a gyászoló családoktól kap.

Orosházán a korona romlása miatt öngyilkos lett egy férfi. Czeglédi Mihály két évvel korábban tért haza Amerikából, és dollárban hozta magával megtakarított pénzét. Rokonai azt tanácsolták neki, hogy váltsa be a dollárokat magyar koronára, ami napról napra egyre jobban elértéktelenedett, és a férfi tekintélyes megtakarítása már semmit nem ért. Czeglédi Mihályt vagyona elvesztése annyira elkeserítette, hogy bánatában felakasztotta magát – írta Az Est.

Fonográf a padláson

A nehézségek még a híres zenetudóst, Kodály Zoltánt is utolérték. Kodály 13 évvel korábban költözött a Rózsadombra, az Áldás u. 11. szám alá, ahol csendben, visszavonultan dolgozott mindaddig, amíg a lakásrendelet következtében ki nem forgatták otthonából anélkül, hogy megfelelő új lakásról gondoskodtak volna számára – írta a Pesti Napló augusztus 5-én.

A rendelet szerint Kodálynak és feleségének három lakószoba, és legalább egy dolgozószoba járt, vagyis a rózsadombi négyszobás lakás jogosan illette meg. Mégis átköltöztették egy olyan lakásba, ahol három kis szoba volt, és mérete a régi lakás fele, így Kodály tudományos gyűjteményei, könyvei sem fértek el benne.

Aki csak egyszer is látta, milyen felkészültséget igényel a folklorisztikus kutatás, a fonográfhengereken felvett dallamok összehasonlítása, rendezése, azonnal belátja, hogy ezt a munkát nem végezheti Kodály olyan lakásban, ahol a különböző készülékek legfeljebb a padláson férnének el

– írták, megjegyezve, hogy Kodály azokban az időkben is kitartott hazája mellett, amikor a művészeket százszámra csábította a külföldi valuta idegen országokba.

Kávé a polgármesternek

Kevés szívderítő hír volt a hónapban, de kiemelendő közülük, hogy Szeged mellett, Röszkén egy helyi gazdálkodónak sikerült kávét termesztenie. Goda András különleges ajándékot vitt Somogyi Szilveszternek, Szeged polgármesterének 1923 augusztusában: négy kávépalántát, papírba csomagolva.

Goda a háború előtt hosszú évekig dolgozott kávéültetvényeken Amerikában. Egy kis zsák magot hazavitt magával Szegedre, és nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy miért ne teremhetne meg „a zsíros magyar földön” a kávé. Több mint tíz évig kísérletezett, és bár rajta kívül más nem bízott benne, az 1923-as forró nyár mégis meghozta az eredményt. Tíz kávépalánta termett az alföldi homokon, ezekből a legszebbeket vitte el Somogyinak.

A gazdálkodó nem is gondolkodott azon, hogy mit kezdjen az eredménnyel: egyszerűen örült annak, hogy ő is beállíthatott a polgármesterhez egy olyan ajándékkal, amilyet még senki nem vitt neki.

Jól jött volna pedig, ha beindulhatott volna a hazai kávétermesztés, augusztus 12-én ugyanis arról írt Az Est, hogy visszatérhet „a háborúnak egyik legkellemetlenebb emléke”, a pótkávé. A kormány ugyanis a korona romlásának megakadályozására arról rendelkezett, hogy egy évben csupán 40 vagon szemeskávét lehet behozni az országba. Ez annak fényében is nagyon kevés, hogy „békeidőben” a budapesti kávéházak 20 vagon kávét fogyasztottak, a vidéki kávéházak ugyanennyit, azóta pedig a korábbi 16 százalékára esett vissza a fogyasztás.

Ilyen körülmények között nem nehéz megjósolni, hogy rövidesen csak nagyon tehetős emberek tudnak majd szemeskávét vásárolni, a többiek pedig rá fognak térni a különféle pótlékokra

– írták, hozzátéve, hogy a helyzettel a pótkávégyárak jártak jól: mindenféle üzemek létesültek, amelyek a legkülönfélébb pótlékokkal árasztották el az országot.

Nyitókép (illusztráció): Fortepan / Library of Congress, 1921