A budapestiek a szabadstrandokon enyelegtek, a jó képviselő úr pedig a mentelmi jogára hivatkozott száz éve

Száz éve a dunai strandokon kerestek menedéket a budapestiek a tikkasztó hőség elől. A kávéházakban

a pincér a törzsvendégnek sem meri megkérdezés nélkül odavinni a feketéjét, mert ma nem a fekete járja, hanem a limonádé

– írta 1923. július 18-án Az Est. Az uszodák bejáratánál rendőr tartott rendet, a fürdőzőknek előbb a pénztár, majd a kabinok előtt kellett kivárniuk a sort. „Verejtékben megfürödnek, míg végre hozzájuthatnak a Duna hideg hullámaihoz” – érzékeltették a helyzetet.

Az elegáns strandfürdőket, kényelmes uszodákat kevesen engedhették meg maguknak:

a közönség jórésze (…) azokba a nagy barna faalkotmányokba jár, melyekről hatalmas fekete betűk hirdetik: Budapest Fővárosi Ingyen Dunafürdő.

Ezekben azonban mozdulni sem lehetett, a tolongás miatt állandók voltak a veszekedések. Akik igazi szabadságra vágytak, Újpest alatt és az összekötő vasúti hídnál – a mai Kopaszi-gátnál – strandoltak, ahol „egy-egy kőrakás, homokbucka vagy csenevész bokor a kabin”, és „az ingvállas fürdőruha sem kötelező”.

A természet rajongója idillikus helynek mondaná ezeket a szabadstrandfürdőket, az erkölcsbíró azonban a romlottság poklát vélné benne felfedezni

– írták a korabeli szabadstrandokról.

Az idegenek percek alatt összebarátkoznak, hatalmas vízicsaták dúlnak, mindenki jókedvű, a hűs hullámokban hancúroznak, enyelegnek a fürdőzők, és aki egyedül jön ki, az hazafele már bizonyosan nem egyedül megy – számoltak be róla 100 éve a lapok.

„Nagyon népszerűtlen ez a bácsi”

Az Est július 27-én újabb életképekkel jelentkezett a strandokról, ahol a tudósító szerint alig fürdött valaki.

Hát mit csinálnak a hölgyek és urak a strandon? Mit is csinálnak? A nők nézik a férfiakat, a férfiak nézik a nőket és ezt napfürdőnek nevezik.

A strandolók között egy „kellemetlen férfi” is feltűnt, aki az erkölcsökre vigyázott:

ha például egy ifjú úgy menekül a meleg elől, hogy nagyon közel húzódik egy-egy hölgy árnyékába, szigorúan közbelép és tiltakozik. Nagyon népszerűtlen ez a bácsi, ki nem állhatják.

A Balatonon is zajlott az élet. Egy július 31-i tudósításból kiderül: névtelen feljelentések érkeztek a Belügyminisztériumba arról, hogy újra működni kezdett a siófoki kaszinó, bár a feljelentések mögött leginkább az állhatott, hogy a budapesti kártyaklubokban megszűnt a játék, a játékosok ugyanis elvándoroltak Siófokra.

A hatóságok mindenesetre detektíveket küldtek Siófokra, hogy általános kártyarazziát tartsanak. Kiérkezésükkor a kártyaasztalokat nyolc-tízszeres embergyűrű vette körül:

az embergyűrű külső karéjában álló, férfiak, nők egymás fején keresztül dobálják az asztalra a pénzt, hihetetlen nagy a zűrzavar, az ordítozás, a veszekedés.

A játéknak a detektívek vetettek véget, akik közölték: mindent lefoglalnak, mindenkit igazoltatnak. Persze mindenki menekülni szeretett volna az igazságszolgáltatás elől, egyesek az asztalon heverő pénzük után kapkodtak, de a hatóság emberei kíméletlenül a kezükre csaptak. Az éjfél után kezdődött igazoltatás reggel negyed hétig tartott, 420 embert írtak össze.

Nem volt túlságosan épületes látvány, amint bárónő a kokottal, a köztiszteletben álló családanya a kevés tiszteletnek örvendő álkabarédívával, a vezérigazgató a foglalkozásnélküli egyénnel állott hosszú sorban. Egyesek térdre esve könyörögtek, hogy engedjék el őket, mert ha a nevük a nyilvánosság elé kerül, egzisztenciájuk és családi életük boldogsága forog kockán

– állt a tudósításban.

Mint búzavirágot a gomblyukában

Száz éve még a képviselők is vonattal utaztak, de ott is kiváltságokat követeltek maguknak.

Az államvasutak balatoni gyorsvonata köztudomás szerint minden vasárnap reggel és este zsúfolásig meg szokott telni rokonaikhoz és barátaikhoz induló vagy azoktól Budapestre visszatérő utasokkal, férjekkel és egynapos kirándulókkal. Ilyenkor természetesen érthető kifakadások özöne hangzik el a Máv. ellen

– kezdődik a július 17-én megjelent laptudósítás. Előző este a Tapolcáról Budapestre tartó gyorsvonatra Balatonfüreden legalább háromszázan szálltak fel, így minden kocsi zsúfolásig megtelt: mindössze az első osztályon volt hat szabad ülőhely, amit az Almádiból Budapestre utazó MÁV-igazgatónak és hozzátartozóinak tartottak fenn.

Alsóörsön az utasok arra figyeltek fel, hogy a fenntartott ülőhelyeknél éles szóváltás alakult ki.

Szó sincs róla, engem innen nem lehet eltávolítani! Senkinek sincs joga hozzám nyúlni, engem megvéd a mentelmi jogom! Csilléry országgyűlési képviselő vagyok

– mondta az a férfi, aki beült a MÁV-igazgatónak fenntartott fülkébe, és a kalauz felszólítására sem volt hajlandó távozni onnan. A kalauz Almádiban az állomásfőnöknek jelentette az incidenst, aki személyesen szólította fel távozásra az igazolványával hadonászó Csilléry Andrást.

Ha én valakinek átadom az igazolványomat, elvárok tőle annyi udvariasságot, hogy azt legalább elolvassa. Miért nem mutatkozott be? Én Csilléry országgyűlési képviselő vagyok s mentelmi jogom megvéd attól, hogy innen eltávolítsanak

– magyarázta a politikus, mire az állomásfőnök kikérte magának a rendreutasítást, és kijelentette, hogy jobb dolga is van, mint renitens utasoknak bemutatkozni. A vasutasok azonban tehetetlennek bizonyultak a mentelmi joggal szemben, a MÁV-igazgatót végül egy másik fülkében helyezték el, ahol „öt magas rangú vasúti tisztviselő önként átadta helyét”. Az utasok pedig

egyértelműleg megállapították, hogy még a vasárnapi balatoni gyorsvonaton is jó dolga van annak, aki úgy hordozza gomblyukában a mentelmi jogot, mint más közönséges halandó a búzavirágot, hervadó emlékét a vasárnapi kirándulásoknak.

Csilléry András a Tanácsköztársaság után felálló Friedrich-kormány népegészségügyi minisztere volt. A Keresztény Községi Párt alelnöke volt, később pedig a Magyar Élet Pártja színeiben volt országgyűlési képviselő. A második világháború végén az volt a terve, hogy a magyar diákokat a náci SS-be kényszeríti. Végül nyugatra menekült és Kanadában talált új otthonra. Távollétében Magyarországon 15 évnyi börtönre ítélték, de soha nem ülte le. Kanadában halt meg 80 évesen.

Másfajta „élősködők” keltettek riadalmat egy Nyíregyházáról Budapestre tartó személyvonaton. A július 28-i tudósítás szerint két nappal korábban az esti vonatra egy férfi gondosan leszegezett faládával szállt fel, majd éjfél után Kisújszállás közelében sikoltozásra ébredtek a bóbiskoló utasok. Meghúzták a vészféket, a kalauzok lámpát gyújtottak, és a segítségért kiáltó, közben elájuló nő nyakán egy megtermett piócát vettek észre. A többi utas nyakán, karján, homlokán is kisebb-nagyobb piócák lógtak.

A leszegezett faláda tulajdonosa halálsápadtan tekintett a poggyászára, amelyből rakosgatás közben egy görcs kiesett és az így keletkezett lyukon kimásztak a piócák

– írták. A rakomány eltávolítása után a vonat folytatta útját Budapestre.

Akkor is alszik, ha ébren van

Már nem volt szomjas az a szegedi csaposlegény, aki majdnem halálos balesetet szenvedett július 4-én az üllői vasútállomáson. Homák Ferenc az érkező vonat elé vetette lábát és egyik vállával is kihajolt, mint aki meg akarja állítani a vonatot. Miután az arcán elszenvedett sérüléseit ellátták és magához tért, elmondta: több társával együtt utazott, útközben borozgattak és fogadást kötöttek, hogy meg tudja állítani a robogó vonatot.

Egy másik honatya, Kuna P. András (kisgazda képviselő) elaludt a Parlament üléstermében. „Kétszer egymásután” – írta Az Est július 6-án.

Államférfiúi figyelmességének pisla gyertyalángját elkoppantotta koppantójával a jó ebéd és a nyári meleg tündére és Kuna P. bátyánk úgy aludt, mint a bunda

– állt a tudósításban, mely szerint a képviselő „úgy érezte, hogy nagyon jó dolog a szieszta a nemzetgyűlés padjain, különösen, ha jelenléti díjat is kap érte az ember”. Hozzátették: „a derék Kuna” akkor is alszik, amikor ébren van.

Örömmel számoltak be július 19-én arról, hogy a nemzetközi úszószövetség hitelesítette Johhny Weissmüller tíz új világrekordját, ami azért nem történt meg korábban, mert hitetlenkedve fogadták a bánsági sváb származású sportoló, a későbbi Tarzan hihetetlen eredményeiről szóló híreket. Július 18-án azonban végre hitelt adtak az amerikai szövetség jelentéseinek, és iktatták a rekordokat, melyek szerint Johnny Weissmüller 58,6 másodperc alatt úszott száz métert és 6 perc 24 másodperc alatt 500 métert.

Az állatkert cowboya

A budapesti Állatkert személyzetének az okozott fejtörést száz éve, hogy mit kezdjenek azzal a bölénycsaláddal, amit „Oroszország cári erdőségeiből telepítettek át mihozzánk”. Az állatoknak nem tett jót a fogság, lesoványodtak és nem szaporodtak, ezért az Állatkert igazgatósága a visegrádi erdőben kibérelt egy erdőséget számukra.

A kérdés az volt, hogyan vigyék el a bölényeket Visegrádra? Többször próbálták az állatokat faketrecbe terelni, de azokat minden alkalommal széttörték. Utoljára olyan erős, vastag ketreceket építettek, amiket a számítások szerint nem tudnak a bölények tönkretenni, majd hetekig ezekbe tették az állatok élelmét, hogy beszokjanak. Az öttagú bölénycsaládnak így is volt olyan tagja, amit nem tudtak a ketrecbe terelni, de erre is volt megoldás:

Szerepel most az Állatkertben egy született cow-boy. A cow-boy úgy kezeli a lasszót, mint a kőműves a kalapácsot

– írta Az Est. Miután a borjú nyakán volt a lasszó, állítólag húsz munkás rugaszkodott neki, hogy a ketrecbe vonszolják, de végül az állat horkantott egyet, fejével előre bukott, elterült, rúgott néhányat és kimúlt. „A nagy ijedelemtől szívszélhűdés érte” – írták. Négy életben maradt társát végül nagy küzdelem árán sikerült ketrecbe tenni, a ketreceket teherautón vitték Visegrádra, de útközben egy puskás állt őrt arra az esetre, ha a bölények kiszabadulnának.

Száz évvel ezelőtt tömegével mentek a magyarok Párizsba szerencsét próbálni.

Ha most még megemlítem, hogy jó cipőt 40 franktól, jó ruhát 160 franktól, férfiinget 28 frankért kitűnőt, 18 karátos arany karkötőórát, Omegát 150 franktól kezdve lehet vásárolni és ha még azt teszem hozzá, hogy itt egy szakmunkás átlagos napi keresete ötven frank, akkor nagyjából meg lehet érteni, hogy a párizsi keleti pályaudvaron minden délelőtt miért ontja tömegesen a magyar utasokat a budapest-párizsi gyorsvonat

– tudósított Az Est. Mégis nagyon kevesen jártak sikerrel: „a kivándorlók kilencvenöt százaléka egyszerűen nem tud elhelyezkedni, még mint napszámos sem, főleg azért, mert nem tudnak franciául”. A riportból kiderül, hogy a Duval étteremlánc 28 konyháján 720 magyar dolgozott, naponta 14 órát hat frankért és háromszori meleg ételért.

Uram, én nem restellem a munkát, de ez szerencsétlenség, hogy itt kell lennem. Ne higgye, hogy én vagyok az egyedüli, ezen a konyhán még négy magyar dolgozik. Az egyik bankhivatalnok volt odahaza, a másiknak üzlete volt, kettő meg diák

– mondta az egyik párizsi konyhán dolgozó magyar, aki otthon jogszigorló volt, de mint mondta: a megélhetés nehézsége, a lakáshiány, a numerus clausus „kikergette” őket a francia fővárosba.

A természet élő parancsa

A nemzetre leselkedő legnagyobb veszélyként került szóba a nemzetgyűlésen az „egykerendszer”.

Az egykével úgy vagyunk, mint a generációk hosszú sorát megmételyező nemi betegségekkel. A titkos betegségekről nem illett a nyilvánosság előtt beszélni. (…) Az a rettenetes rombolás azonban, amelyet a nemibetegségek az emberek sokezreinek a szervezetében véghez vittek, véget vetett a szemérmetes tartózkodásnak

– jelentette ki Gerlóczy Zsigmond, az Országos Közegészségügyi Egyesület elnöke, aki szerint a legfájdalmasabb, hogy az „egykézés” jobbára „színmagyar községekben” terjedt el.

Annak, hogy a kisbirtokosok egyetlen gyermeket vállaltak, az volt az oka, hogy nem akarták tovább aprózni a földjeiket. Kovács Alajos, a statisztikai hivatal miniszteri tanácsosa az örökösödési törvény megváltoztatását javasolta:

Mondja ki ez a törvény, hogy a vagyonos ember vagyonát teljes egészében csak úgy örökölhetik gyermekeik, ha legalább három gyermekük van. Ott, ahol csak két gyermek van, a vagyon harmada szálljon az államra, ahol pedig csak egy gyermek van, ott a vagyon kétharmada jusson az államnak és csak egyharmada a gyermeknek.

Ravasz László református püspök pedig arról beszélt, hogy az „egykés vidékeken” az idősebb asszonyok megvetik azt a fiatalasszonyt, aki a második gyerekét várja, még inkább azt, akinek több gyereke van.

Ha ilyen fiatal házaspár más vidékre kerül, oda, ahol nincs egyke, felszabadul a nyomasztó átok alól és szóhoz jut a természet élő parancsa

– jelentette ki a püspök, a fiatal házaspárok áttelepítését szorgalmazva.

Nyitókép: Balatonalmádi, Fövenyfürdő 1923-ban – Fotó: Fortepan / Kurutz Márton