„Sokszor nem tudják, mi a kedvesség, mi a simogatás” – élet az anyaotthonok rejtett világában

Március közepén egyelőre tisztázatlan körülmények között vesztette életét egy öt hónapos csecsemő a XVII. kerületi családok átmeneti otthonában. A rendőrség nyomoz a felmosóvödörbe esett kislány ügyében, a történet pedig további kérdéseket is felvet, amelyek messze túlmutatnak az egyedi eseten. Az anyaszállók és a családok átmeneti otthonainak világa sokak előtt teljesen rejtve marad. A rendszert egy érintett anya és egy anyaotthoni dolgozó mutatta meg nekünk két oldaláról, de csak név nélkül vállalták a beszélgetést, mert mindketten félnek a következményektől.

Kilenc év alatt hat szálló

A négygyermekes anya – nevezzük Klárinak – kilenc év alatt számos családi szállón és anyaotthonban megfordult. Nagyon fiatal volt, amikor legnagyobb lánya született, akkor még édesanyjával lakott Budapesten. A folyamatos családi viták miatt idősebb párjával együtt családos szállóra költöztek. Ott pár hónapot töltöttek el, amikor az intézmény vezetőjének segítségével hozzájutottak egy úgynevezett kiléptető lakáshoz.

„Ott született meg a második gyermekünk, de rokonok miatt sajnos elvesztettük a lakást. Onnan egy budapesti otthonba kerültünk. Ott lettem újra terhes, akkor hagyott el a párom, így egyedül maradtam állapotosan két kicsi gyerekkel” – mesélte Klári. A fiatal anyuka ezután hol vidékre költözött a rokonaihoz, hol budapesti otthonokban lakott. Mint mondta, nagyon nehéz volt ez az időszak, mindig úgy érezte, hogy nem szeretné szállón leélni az életét, mégsem látott belőle kiutat. Akkor a korábbi párja már egyáltalán nem volt része az életének, a gyerekeivel sem tartotta a kapcsolatot.

A kiléptető lakás

Ez a lehetőség az otthonok utáni első lépcsőfok az önálló élet felé: az intézmények tulajdonában álló vagy általuk bérelt lakásokban helyezik el a szülőket, akiket alkalmasnak találnak arra, hogy egy idő után saját lábukra álljanak, és kilépjenek az ellátórendszerből. Ez a lépés nagy kihívásokat rejt magában, nemcsak anyagi problémák járhatnak vele, de a kontroll elvesztése – amit addig az otthon biztosított – is visszaesést okozhat a kiköltözőknél.

Nem a rászorulókkal van baj

Zsóka – nevezzük így –, gyermek- és ifjúsági felügyelő egy budapesti átmeneti otthonban. Szeret szívvel-lélekkel dolgozni; ahogy fogalmazott, őt soha nem az iratanyagok érdeklik, inkább személyesen ismerkedik meg a náluk lakókkal. Fizikailag és lelkileg egyaránt igénybe veszik a hétköznapok, de nem csak a nehéz sorsok láttán, sokkal inkább azért, mert úgy érzi, egyre több segítségre szoruló ember van az országban, a rendszer pedig egyre kevésbé működik. Valódi nevét azért nem vállalta, mert úgy gondolja, hogy csak így fogalmazhat meg kritikát.

„Gyakran úgy működik a rendszer, hogy van egy teteje egy szervezetnek, a kirakatban egy nagyon szép, hangzatos névvel, és van egy alja – a rászorulók. Középen pedig mi, akik semmit nem tudunk tenni. Kérés van alulról, követelés van felülről, mégsem lehet semelyiket kivitelezni” – mesélte Zsóka. Szerinte egy ilyen munkát nem lehet úgy végezni, hogy csak várja az ember, hogy elteljen a nap. És a segítő nehezen tud ebben ember maradni, ha nem támogatja benne senki.

Ha egy dolgozó kiég, besokall, hiába hagyja ott az egyik intézményt, ha a másikban pontosan ugyanúgy (nem) működnek a dolgok.

A vödörbe esett kisbaba ügyében megkerestük az érintett családok átmeneti otthonát működtető "RÉS" Szociális és Kulturális Alapítványt. Stanczel Adél, a szervezet igazgatója jelezte: az üggyel összefüggő kérdésekben nem tud felvilágosítást adni, amíg a rendőrségi nyomozás zajlik. 

„Az intézmény munkatársai folyamatosan csapatban dolgoznak szupervíziós támogatási lehetőséggel. Az eset után a team krízisintervenciós támogatást kapott egy külső szakember segítségével” – írta megkeresésünkre. Azt is jelezte, hogy az intézmény pszichológusa folyamatosan elérhető a lakóik részére, és a gyászfolyamatban különböző támogató fórumokat szerveznek. 

A XVII. kerületi családok átmeneti otthona 11 családnak, összesen 40 főnek képes egyszerre szállást biztosítani, és minden olyan formációt családként kezel, amelyik családként definiálja magát, és ahol a gyermekek jogi státusza rendezett. Az ott élőkre vonatkozó házirendről nem kaptunk tájékoztatást.

Élet az otthonban

Zsóka elmondása szerint a különböző otthonokban más és más szerződést kötnek az ott lakókkal, így a bent töltött maximális idő sem egységes. Egyéni döntés alapján, ha úgy látja a stáb, hogy a szülők együttműködők, és nincs velük gond, határozhat úgy a vezetés, hogy tovább maradhatnak, de ez viszonylag ritka – mondta az anyaotthonban dolgozó nő, igaz, hozzátette, hogy valójában sok beleszólásuk nincs, de a hivatalos verzió ez. A lakók egy éven belül nem is térhetnek vissza ugyanabba az otthonba, így sokan az egész országban végigjárják az intézményeket. Ez is mutatja, hogy általában nagyon kicsi az esélye annak, hogy valaha kikerüljenek ebből a körből.

„Ha nagyon drasztikus a probléma, például valaki italozik, pénzért kínál bizonyos szolgáltatásokat, vagy veri a gyerekét, annak azonnali hatállyal megszüntethetik a szerződését, de akkor is segítünk átlépni neki a következő intézménybe, ők pedig átveszik. Az intézmény az állami támogatás fejében abban érdekelt, hogy betöltse az adott férőhelyszámot – sokszor válogatás nélkül, és olyankor még inkább szétesik minden odabent” – írta le a helyzetet Zsóka.

A dolgozók alapfeladata, hogy segítsenek a szülőknek a hétköznapi teendőkkel végezni – akár abban, hogy elintézik egy személyi igazolvány kiváltását, vagy kitöltenek egy hivatalos dokumentumot. Sokszor hiányosak a lakók iratai, sőt van, hogy valaki úgy kerül be, hogy semmilyen irata nincs. Mint Zsóka elmondta, a gyerekeknek is olykor a legalapvetőbb dolgokban kell segíteniük.

Sokszor nem tudják, mi a kedvesség, mi a simogatás. Sokan 13-14 évesen még nem tudnak rajzolni.

Hivatalosan kötelező óvodába, iskolába járniuk, de mi nem kötelezhetjük a szülőket erre, csak kérhetjük őket. Ha a gyereknek nincs kedve felkelni, a szülője pedig nem törődik vele, akkor a gyerek nem megy iskolába.”

„Aki először kerül ilyen helyre, annak furák lehetnek a szabályok”

Klári már nagyon régóta él otthonokban, sok intézményt megjárt. A legtöbb helyen este nyolc óra után a gyerekek már nem tartózkodhatnak a szobán kívül. A kétórás csendes pihenőt is tiszteletben kell tartani, illetve mindenkinek rendszeresen részt kell vennie a közös fürdő, folyosó, konyha és a kert rendben tartásában, takarításában. Ha később érnek vissza az otthonba, azt is jelezniük kell telefonon. A jelenlegi anyaotthonban Klári tizenegy édesanyával él együtt.

„Én általában jól kijövök mindenkivel, nem teszek különbséget például származás alapján, de persze vannak, akikkel nem jó együtt élni, például sokan dohányoznak a szobában, nem tartják be a házirendet, és nem takarítanak, így nekünk kell helyettük megcsinálni” – mesélte Klári. Ő úgy látja, a legtöbb helyen azért lehet boldogulni. Azt kezeli a legnehezebben, amikor valaki azt érezteti vele, hogy mindenhez jobban ért.

Tudom, hogy a gyerekeknek sem jó, hogy szállóról szállóra kell velük mennem, de akkor sem esik jól a kioktatás.

Halmozódó tragédiák

Zsóka úgy jellemzi lakóikat, hogy általában lelkileg megtört, nagyon komolyan bántalmazott emberek jutnak el hozzájuk, illetve a gyermekvédelmi rendszerből kikerülők is gyakran náluk kötnek ki. Ahogy ő látja, sokszor eleve hasonló példa van előttük szülői részről, így nincs kit követniük. Félretenni, albérletre gyűjteni esélyük sincs. Nincs megfelelő iskolai végzettségük, nem adnak ki nekik lakást vagy szobát, nem veszik fel őket munkahelyre.

„A mából holnap lesz, abból holnapután, aztán eltelik egy hét, egy hónap, majd évek, mindeközben a gyerekek sérülnek a leginkább. Sok szülő nem teszi tisztába a saját gyerekét, ha nem szólunk rá, nem ad neki időben enni, vagy csak csokoládét ad, nem főz neki soha” – tapasztalta Zsóka. Mint mondta, van, akinek már a „szülői felügyelet” mint alapfeladat is túl nehéz: a gyerekek sokszor szanaszét vannak, akár egyedül, kint az utcán, és a dolgozók nem tudnak a szülők helyett ennyi felé figyelni. „Ezek a problémák szép lassan összeadódnak, és ezekből fakadhatnak olyan tragédiák, amiről az elmúlt hetekben olvashattunk.

Szerintem azonban önmagában már az is tragédia, hogy a rendszer semelyik szintjén nem tudunk nekik segíteni. Pedig lehetne másképp csinálni, és akkor talán ők is tudnának változtatni az életükön.

Zsóka szerint az otthonok lakói sok mindennel fordulnak hozzájuk, de nem mindig fogadják meg a tanácsaikat, sőt ha a dolgozók nagyon határozottan próbálnak segíteni nekik, akkor akár teljes elutasításba, néha még agresszióba is ütközhetnek. 

A leggyakoribb problémát odabent mégis a szerelmi összeszövődések jelentik. 

Sokan otthonon belül keresnek maguknak valakit, hiába intik a segítők őket, hogy ne kockáztassák a családjukat. „A felelősségteljesebb fél általában felőrlődik a mindennapos robotban, már csak arra marad energiája, hogy hazaérjen, egyen és aludjon, míg a másik fél, aki az otthonban marad, vagy unatkozik, vagy egyszerűen szeretethiánya van, ezért keres valakit magának. De titkolni nem tudja jól” – fogalmazott Zsóka.

Túl kevés a pénz a továbblépéshez, túl sok a segítségkéréshez

Két és fél év volt a leghosszabb idő, amit Kláriék egy helyen, egy családi szállón töltöttek, ott született meg negyedik gyermeke. Hivatalosan 12 hónapot maradhatnak egy otthonban, de ha az intézmény mindent rendben talál körülöttük, kérvényezhetnek hosszabbítást. Klárinak mostanra sikerült munkát vállalnia, amit nagyon szeret, de legkisebb gyermeke betegeskedése miatt nem tud rendszeresen bejárni, így nincs meg a havi fix, amiből félre tudna tenni. Szerinte nagyon sok függ attól, hogy ki melyik intézménybe jut be.

„Volt olyan hely, amit még a gyerekek is szerettek. A legtöbben segítőkészek, odafigyelnek ránk. Itt spórolni is tudok, és ha látják, hogy van valamennyi félretett pénzem, akkor segítenek lakásra pályázni, hogy minél előbb kikerüljünk onnan. Próbálják azt sugallni, hogy egyszer még jobb lesz.” Klári épp egy ilyen pályázat beadása előtt áll, reméli, most sikerrel jár, mivel legutóbb elutasították.

Én kilenc éve élek szállón a gyerekekkel, és ez már nagyon sok. 2016 környékén egyszer próbáltam lakásra pályázni, de sajnos visszadobták. Azt mondták, túl magas a fizetésem, és csak a legrászorulóbbaknak tudnak segíteni.

Akkor volt a fizetésem 120 ezer forint, a gyerekek után pedig további 73 ezer forintot kaptam.”

Otthonos gyereknek lenni

Klári szomorúan veszi észre saját gyermekein, mennyire megtörte őket a létbizonytalanság. 11 éves kislánya egyre jobban szégyelli a szállót, sok helyen csúfolták miatta. Az anya ennek ellenére azt látja: a legtöbben próbálnak segíteni, a tanító nénik ruhát gyűjtenek, ha arra van szükségük, és a munkahelyéről ételt is tud hazavinni. De volt olyan iskola, ahonnan a gyereke minden nap sírva jött haza, mert még a tanító is kiközösítette.

„Folyamatosan hajléktalannak és szegénynek csúfolták. Én erre csak annyit tudtam mondani neki, hogy inkább legyen szegény, mint olyan, mint azok a gyerekek. Az én gyerekeim is szeretnének már egy kicsit szabadok lenni, a saját otthonukban élni, nem húsz másik gyerekkel együtt. Ide a kislányom barátnője sem jöhet át, és a vírus miatt még látogatókat sem fogadhattunk” – mondta Klári. Nagyra értékeli, hogy a szállóra fejlesztők járnak a gyerekekhez, de azért reméli, hamarosan sikerül saját lakást szerezniük.

A változtatást a csecsemőotthonoknál kellene kezdeni

Zsóka számára leginkább az az elgondolkodtató, hogy egyes otthonokban mennyire nem támogatja a vezetés a dolgozók segítő szándékát. Semmiféle eszköz nincs a segítők kezében, amivel nyomatékosítani tudnák, amit az ott lakóknak el kell érniük, nem tudják őket számon kérni, semminek nincs következménye, következmény nélkül viszont sem rendet nem tudnak tartani, sem eredményt nem tudnak elérni.

„Van házirendünk, de nincs következménye, ha valaki nem tartja magát hozzá. Ha lennének lefektetett szabályok, azok mentén húzd meg, ereszd meg alapon működhetne a rendszer. Látnom kell a lakón, hogy épp milyen állapotban van, mit várhatok el tőle, de nekem is engednem kell ahhoz, hogy együtt tudjon velem működni” – magyarázta Zsóka, aki sokszor úgy érzi, a vezetőségnek nem ugyanazok a céljai, mint nekik, dolgozóknak. Úgy gondolja, a döntéshozók, ha akarnának, belelátnának az ott élők életébe, de legtöbbször még a segítők véleményére sem kíváncsiak. A dolgozóknak pedig nagyon nehéz a kétféle nyomás között lavírozni: az ott lakók segítséget várnak tőlük, de gyakran nem kell tenniük cserébe semmit, a vezetőség pedig ellenőrzi a mindennapi munkájukat, de nem azt, hogy hány szülőnek, családnak tudnak ténylegesen segíteni. „Az nem érdekel senkit. Pedig még akkor sem lenne késő, amikor hozzánk kerülnek, hogy más irányba tudják terelni az életüket.”

Zsóka munkahelyén olyan család is élt, akik bizonyos okok – koronavírus, bank, válás – miatt átmenetileg elvesztették az otthonukat, rossz helyzetbe kerültek. Ők általában, ha előtte nem voltak a rendszerben, keményen dolgoznak azon, hogy kikerüljenek, de ez Zsóka szerint nagyon elenyésző.

Voltak sikerélményeim, de ott a két szülő is kellett hozzá, ők is akartak változtatni a helyzetükön. Úgy fogták fel, hogy a nálunk töltött idő csak ugródeszka, hogy össze tudják szedni magukat, 

spórolni tudnak, és utána tovább tudtak lépni. Ez is mutatja, hogy az alapoknál kellene változtatni, már egészen a csecsemőotthonoknál el kellene kezdeni! Gyakran számolnak be arról a nálunk lakók, hogy már a szüleik is ugyanilyen otthonrendszerben nevelkedtek és éltek.”

Az RTL Híradó riportja a március közepén történt tragikus esetről:

Nyitókép: 18 éves anya és nyolc hónapos kisfia egy fővárosi anyaotthonban 2013-ban – fotó: Bruzák Noémi/MTI