Egy golyót szánt Kun páternek, egyet pedig magának – 100 éve született Göncz Árpád, a partizán a Bors utcából

Árpi bácsi, azt kívánom, ne legyen háború a világon! 

– kanyarítottam ákombákom betűimmel egy cetlire 7-8 éves koromban (1993-94 környékén), amikor szüleim hírét vették, hogy a köztársasági elnök Nyíregyházára látogat, és találkozhatok vele a városházán. A cetlit aztán a piros szőnyeggel felfuttatott folyosón át is adtam akkori példaképemnek, akire az én generációmból talán legtöbben úgy emlékezünk, ahogyan ott megjelent: mosolygós, kedves, figyelmes és körültekintő öregúrként – és aki a köszöntésemet fogadva barátságosan megsimogatta copfos fejemet.

A rendszerváltás szüleimtől átvett, új kezdetet, szabadságot és békét rejtő igézetében akkoriban szembesültem azzal a ténnyel, hogy kevésbé szerencsés földrészeken fegyveres harcok dúlnak, és hogy nincs olyan perc a világon, amikor ne lenne háború. Ez mélységesen megrázott engem akkor, ezért az általam ismert legbefolyásosabb tényezőkhöz fordultam segítségért: imáimban Istenhez, ezen az apróra hajtogatott cetlin pedig Göncz Árpádhoz.

A „partizán”

Akkor még nem is sejtettem, hogy a háború a szó legszorosabb értelmében volt húsba vágó tényező Göncz Árpád számára. El tudjuk képzelni, hogy ez a kedves, mosolygós öregúr 22 éves joghallgatóként 1945 januárjában nyilasházat fosztott ki, két suhanc társával együtt fegyvereket kobzott el Rákoshegyen? Csakhogy – egy a nyolcvanas években vele készült interjú tanúsága szerint – a telefonzsinórt elfelejtették elvágni, így rajtuk ütöttek. 

Ekkor szerzett lőtt sebet a combjába, amit aztán az önkéntes katonákból álló Táncsics zászlóaljban vele együtt szolgáló medikus hallgató látott el a bombázások közepette egy kollégium harmadik emeletén, érzéstelenítés nélkül. 

Miután a kollégiumot is kibombázták alóluk, társai az átlyuggatott Erzsébet hídon hazakísérték Budára, szülei Bors utcai lakásába (ma Hajnóczy utca) – szülei legnagyobb meglepetésére, mivel édesapja azt sem tudta, hogy Magyarországon tartózkodik, úgy hitték, kivitték Németországba.

Kockázatos volt lemenni a pincébe a bombázások elől (egy sérült fiatalember csakis katonaszökevény lehet), de a szülők megbíztak a szomszédokban, így lement velük. A pincében töltött napokban értesült arról, hogy a Kun páter vezette, Városmajorban randalírozó, fosztogató és gyilkoló nyilasok újra zabrálnak a környéken, a napokban a szomszédos sarokházban megöltek két magyar katonát, egyet pedig, egy első világháborús hőst ledobtak a harmadik emeletről. 

A nála tartott revolverben két töltény volt: „az egyiket Kun páternek szántam, a másikat magamnak”

– mondta az egykori ’56-os rabtársának, Hegedűs B. Andrásnak 1985-ben adott életút-interjúban, ami az OSA Archívumban maradt fent. Ennek az interjúnak a részleteit Zoltán Gábor bocsátotta rendelkezésünkre, aki a Szomszéd című regényében feldolgozta ezt a kevéssé ismert epizódot Göncz Árpád életéből.

A szerző szerint Kun páterék részéről óriási határátlépés volt a magyar katonák megölése Gönczék szomszédjában. A gyilkolás hevében aztán nem a környező házakba mentek be partizánokat keresni, hanem „felkapaszkodtak a kapu előtt várakozó teherautóra, és átrobogtak a Maros utcába” (Szomszéd, 327. oldal) . A Maros utca 16. szám alatt működött akkor a zsidó kórház, ahol aznap Kun páterék 90 embert öltek meg.

Partizán 

Fegyveres ellenálló helyi lakos, aki a megszálló ellenséges hadsereg ellen harcol; egy nem hivatalos fegyveres alakulat tagja, aki nem tartozik az egyenruhás katonákból álló állami hadsereghez. A második világháborúban sok partizán harcolt Franciaország és az akkori Jugoszlávia területén. A partizánokat a lakosság nagy része támogatta. 

Mindez azokban a napokban történt, amikor Göncz Árpád 22 éves joghallgató meglőtt lábbal hazaérkezett a Bors utca 3.-ba, amelynek kapujában készült róla a legismertebb fiatal kori fotó.

Habár kevésbé ismert információ, aki tudni akarta, eddig is tudhatta róla, hogy 1944-ben, az ország német megszállása idején ifjúsági vonalon bekapcsolódott az ellenállási mozgalomba, és a Magyar Diákok Szabadságfrontja Táncsics Mihály Zászlóalja tagjaként részt vett a fegyveres ellenállásban és mentési akciókban is. Erre az időszakra a már idézett interjúban így emlékezett vissza az egykori köztársasági elnök: „A Táncsics zászlóalj két részből állt: egy közgazdász- és egy orvosszázadból. Az orvosszázadhoz csatlakoztak az Eötvös-kollégisták, egy csomó werbőczysta (Göncz Árpád a Werbőczy István reálgimnáziumban érettségizett) és mások. Mikor megérkeztem, ennek az első századnak lettem mint már »katonaviselt« a szolgálatvezetője, őrmesteri rangban, de rendfokozat nélkül. Jó együttes volt. Ellenálló és mentő, mint minden ilyen alakulat akkor. Mentettünk szökött zsidókat, mentettünk Magyarországon ragadt székely egyetemi hallgatókat, katonaszökevényeket és diákokat, akik nem akarták, hogy »kiürítsék« őket. 

Gyakorlatoztunk, fegyvereket gyűjtöttünk, kihoztuk a zsidókat a gettóból nyilas karszalaggal, igazolványokat gyártottunk, beszerveztünk embereket. Nekem egy tizenhat éves gyerek lopott ki egy német pisztolytáskájából egy pisztolyt a villamoson. 

Egy Budaörsi úti laktanyából magyar egyenruhát kaptunk. (...) Nem voltunk nagyon katonás együttes, de jó társaság. (...) Volt az egésznek egy kemény magja, és volt, aki csak dekkolt. Lehettünk vagy kétszázötvenen, ebből a kemény mag körülbelül ötven.”

Ez az interjú is alátámasztja, amit Zoltán Gábor könyvében erről olvashatunk: Göncz Árpádot a Táncsics zászlóaljbeli ellenálló tevékenysége során, egy rákoshegyi nyilasház lefegyverzése után lőtték lábon. „Hárman elhoztuk a nyakig felfegyverzett nyilasházból az utolsó revolvert is, úgy jöttünk, mint a karácsonyfa, tizenöt-húsz puska lógott rajtunk, nekem géppisztolyom volt. De már aznap este rajtunk ütöttek a tábori csendőrök Rákoshegyen, ahol a rákoshegyi kommunista sejttel voltunk kapcsolatban, akkor lőtték át a lábamat” – emlékezett vissza a Hegedűs B. Andrásnak adott interjúban.

A fogoly

De miért nem képezi részét a Göncz Árpád-emlékezetnek ez a történet 1945-ből? Egyik magyarázat lehet, hogy aki átélte a világháború borzalmait, mielőbb el akarta felejteni. Másrészt az ellenállókat a szovjetek sem kedvelték, voltak, akiket megtűrtek, voltak, akikre vadásztak – mivel ők mindenfajta elnyomással szemben ellenállónak bizonyultak. Göncz Árpádot például a Bors utcai pincéből végül a szovjetek vitték el, és bár a Kun páternek tartogatott revolver nem sült el, de minduntalan megszökött tőlük is. Ahogy a már idézett interjúban is mondta: 

Volt egy fogadalmam, még '44-ből, hogy az országot se jobbra, se balra nem hagyom el. 

Ha az ember politikai szerepet vállal, akkor megengedhetetlen, hogy épp a válság időszakában dezertálion. Békében, az más. Aki önként vállalta a szolgálatot, tartson is ki.”

1945-ben lépett be a Független Kisgazdapártba, ahol először az ifjúsági szervezet elnöke és a Nemzedék című lap szerkesztője lett. Később a párt feloszlatásáig parlamenti titkár, majd főtitkár. 1946-ban kötött házasságot Göntér Mária Zsuzsannával, aki szociális munkásként dolgozott. Gyermekeik – Kinga, Benedek, Annamária és Dániel – 1947 és 1956 közt születtek.

1956-os ellenálló tevékenysége ismertebb: tevékenyen részt vett a forradalomban, november 4-e után pedig a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom által benyújtott memorandumok elkészítésében. A forradalom leverése után is megpróbált politikailag aktív maradni, és 1957-ben segített Nagy Imre egyik kéziratának külföldre juttatásában. Tevékenységére felfigyelt az állambiztonsági hivatal, és az 1956-os eseményekben való részvételéért 1957 májusában letartóztatták. Alig valamivel később, 1958. augusztus 2-án két társával, Bibó Istvánnal és Regéczy-Nagy Lászlóval együtt életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték, amiért külföldi beavatkozást kértek a szovjetekkel szemben az 1956-os forradalom után. A börtönévek alatt tanult meg tökéletesen angolul. Öt évnyi raboskodás után szabadult.

Az író

1965-től szabadfoglalkozású író, műfordító lett. És bár irodalmi tevékenységét a legtöbben a Gyűrűk Ura magyarra fordítása révén ismerik, saját szövegeket is írt. 1974-ben jelent meg Sarusok című történelmi kisregénye, amely az erőszakmentes ellenállás példázataként is értelmezhető. Itt ugyan a főszereplő egy 1400-as évekbeli valdens hittérítő, ám a katolikus inkvizítorral folytatott párbeszédeiben visszaköszönnek az ellenálló és a tekintélyelvű, az alulról szerveződő és a szervezett tekintély, a szabadság, a hit és a megalkuvás szembenállásai és dilemmái. 

Ahogyan Göncz Árpád, az író fogalmaz a kötet fülszövegében:

(…) mert eretnek nincs, ha inkvizítor nincsen, üldözött és üldöző egymás igazát igazolja.

Göncz Árpádot 1989-ben Magyar Írószövetség elnökévé, majd tiszteletbeli elnökévé választották.

Az elnök

A magyar országgyűlésnek 1990 májusától lett tagja, majd májustól augusztusig az Országgyűlés elnöke. 1990. augusztus 3-án (Antall József és Tölgyessy Péter, azaz az MDF és az SZDSZ vezetői közötti kompromisszum értelmében) megválasztották a Magyar Köztársaság elnökének. Országgyűlési mandátumáról lemondott, a Szabad Demokraták Szövetségében betöltött párttagságát szüneteltette. 1995-ben újabb ötéves időszakra választották meg, posztját 2000. augusztus 3-áig töltötte be.

Köztársasági elnökké választásakor ezt mondta: „Világéletemben pártban és párton kívül a nemzet függetlenségét, a szabad gondolatot, a szabad szót, a »szabad hazában szabad hit« gondolatát, a társadalmi igazság emberjogokban kiteljesedő, megkülönböztetést és kirekesztést el nem ismerő védelmét szolgáltam és fogom szolgálni, a pártvitákban is érlelődő magyar demokráciát, a jövőt. Azt a jövőt, amelyet a két győztes és győzelme teljében eltaposott magyar forradalom, 1848 jobbágyfelszabadító és 1956 munkás-felszabadító szabadságharca jelöl, azt a demokráciát, amelynek teljes megvalósításával még mindig adósok vagyunk. 

Életem ugyancsak kacskaringós pályáján az a szerencse jutott osztályrészemül, hogy élvén élve ismerhettem meg a munkássorsot, a paraszti sorsot, a szabad értelmiségi sorsot. Nem vagyok hát alkalmas rá, hogy szűk osztályérdekek kovácsa legyek. 

Ha szolgálni kívánok valakit, azokat szolgálom, akiknek szolgálójuk nincsen: a védteleneket, akiknek sem a darutollas úri világban, sem az egyenlők közt egyenlőbbek világában nem jutott jó szó, akik a versenytársadalom  versenyképtelenjei, akiknek nincs eszközük megvédeni Önmagukat, s akik épp ezért leginkább szorulnak védelemre.”

Nyitókép: Göncz Árpád az elnökké választása napján, 1990. augusztus 3-án a Parlamentben. – Szalay Zoltán / Fortepan