Az aktatáska kinyílt, a pénz szanaszét hullott – egy elhallgatott rablógyilkosság az Attila úti OTP-ben

Ha pénzintézetben halálos áldozatokat követelő magyarországi bűncselekményről esik szó, elsőként mindenkinek a hazai kriminalisztika történetének legsúlyosabb bankrablása, a nyolc áldozattal járó móri mészárlás juthat eszébe. Utóbbi ráadásul nem csak a páratlanul kegyetlenül, kivégzésszerűen végrehajtott gyilkosságok miatt, hanem azért is, mert egy Kaiser Ede nevű – egyébként feketeöves – bűnözőt tévesen ítéltek el az ügyben. A valódi tettesek, Nagy László és Weiszdorn Róbert aztán meglettek, Kaisert pedig ebben az ügyben felmentették.

A 2002. május 9-i móri bankrablás előtt huszonöt évvel, még a Kádár-korszakban történt az utolsó hasonló bűncselekmény Magyarországon. A Budapesten 1977. március 4-én a VIII. kerület Hungária körút 10/a szám alatti OTP-kirendeltségben ismeretlen személy vagy személyek lőfegyverrel a vécében tarkón lőtték Bukta Józsefné 50 éves kirendeltségvezetőt és Pátrovits Sándorné 50 éves pénztárost. Az emberölések itt is kivégzésszerűek voltak, és a kettős rablógyilkosság az óriási erőkkel lefolytatott nyomozás ellenére is felderítetlen maradt.

A móri Erste- és a budapesti OTP-bankfiókot ért támadásokon kívül egyetlen hasonló hazai esetről sem tudni. 

Pedig volt még ilyen eset korábban, ám erről azért nem tudni sokat, mert a fenti két üggyel ellentétben nemigen találkozhatott vele a nyilvánosság a médiában. Ennek feltételezhetően az az egyik oka, hogy az elkövetőt szó szerint pillanatokkal az eset után „elfogták”. Azért az idézőjel, mert Várszegi Lajost különösebben elfogni sem kellett, hiszen menekülés közben elütötték egy Moszkviccsal a Vérmezőnél. A minimális tájékoztatás másik oka pedig az lehetett, hogy az elkövető egy látszólag makulátlan, példás karriert befutott katonatiszt volt.

Civil ruhában, napszemüvegben, buszbérlettel a zsebben

„Idő: szeptember 23-án 15 óra 35 perc. – Helyszín: Budapest, I. Attila út 119. szám, OTP-kirendeltség... A helyiségben csak ketten tartózkodnak: egy fiatalember és egy nő. Éppen a záráshoz készülődnek, amikor nyílik az ajtó, és egy jelentéktelen kinézetű, fekete aktatáskás férfi lép be. Az érkező – se szó, se beszéd – becsukja maga után az ajtót, elfordítja a zárban levő kulcsot, s egy mozdulattal elhúzza a függönyt az ablakon... A két alkalmazott méltatlankodni akar a szerfelett furcsa viselkedésen – de torkukra fagy a szó” – kezdett bele a történetbe 1968 őszén a Magyar Rendőr újságírója a Belügyminisztérium üzemi lapjában. 

A férfi a kasszában lévő pénzt követelte. Mint nem sokkal később kiderült, Várszegi Lajosnak hívták, 36 éves volt, és Budapesten élt. Hogy pontosan mi történt bent, azt ekkor még nem lehetett tudni, de a bankrabló tizenöt perccel később már a zsákmányolt pénzzel az aktatáskájában menekült, aztán amikor át akart menni egy zebrán az Attila úton, egy szolgálaton kívüli rendőr elütötte az autójával. Az aktatáska kinyílt, a pénz pedig szanaszét hullott. Érdekesség, hogy a rendőrújságban önkéntes rendőröket emlegettek, mint a bankrablót lefegyverező személyeket, de a jogerős ítéletben nincsen szó rendőrökről, 

az úttesten sérülten fekvő férfit a járókelők „hatástalanították”, aztán értesítették a rendőrséget és a mentőket. Gyilkost fogtak. 

Várszegi Lajos ugyanis a bankban pisztollyal rálőtt a kirendeltség adminisztrátorára, a 24 éves Kósa Csabára, aki a helyszínen meghalt. A tettes a 27 éves Mezei Györgyné alkalmazottra is rálőtt, akit azonban nem talált el.

Míg a rendőrújságban egy szóval sem említették, hogy a halálos áldozattal járó bankrablást egy hivatásos katonatiszt, egy őrnagy követte el, az országos sajtóban a testülettől való eltávolítása után legalább már „volt katonaként” hivatkoztak Várszegire, akinek tettét „vakmerőnek” nevezték. Utóbbi egyáltalán nem volt túlzás, hiszen ugyan egy viszonylag alacsony forgalmú bankfiókban, de fényes nappal követte el a rablást, amelynek során több mint 55 ezer forintot zsákmányolt. (Mindezt akkor, amikor a havi átlagkereset nem érte el a kétezer forintot.) Várszegi Lajos a külsőjét sem próbálta meg elváltoztatni. Civil ruhában, fekete napszemüvegben követte el a rablást. Vallomásában említette, hogy személyi igazolványt azért nem vitt magával, mert úgy tervezte, hogy ha lebukik, öngyilkos lesz, és nem szerette volna, hogy kiderüljön róla, hogy honvédtiszt. A bérlete azért nála volt, hiszen busszal érkezett.

A gázolás során súlyos, de nem életveszélyes sérüléseket szenvedett Várszegi Lajos gyanúsítotti kihallgatásán elmesélte, hogy egyebek mellett egy pár nappal korábban a Népszabadságban megjelent bűnügyi hírből merítette az ötletet. Ez az anyag egy Marseille-ben álarcos banditák által elkövetett bankrablásról számolt be, ahol az elkövetőknek sikerült eltűnniük a zsákmánnyal. Az Attila úti OTP-fiókot pedig akkor nézte ki magának, amikor arrafelé buszozott. A környéket kihaltnak ítélte meg, és előzetes megfigyelései alapján tudta, hogy a kirendeltségben csak két alkalmazott dolgozik, valamit az ügyfél is kevés, ezért úgy döntött, hogy ott fog megpróbálni pénzt szerezni.

A Magyar Népköztársaság büszkesége

„Mint embert becsültem, mások is szerették, népszerű volt, mindenkihez kedves volt, becsületes, egyenes embernek ismertem. Tudtam azt, hogy munkahelyén jól megállja helyét, komoly funkciói vannak, főnökei szeretik” – jellemezte Várszegit egy katonatársa a rendőrségen. Ez nem csak afféle elfogult baráti jellemzés lehetett, Várszegi a külvilág felé valóban sikeres, megnyerő figuraként láttatta magát. 1949-ben vonult be katonának, aztán elvégezte a Zrínyi Miklós Katonai Akadémiát, 1965-ben pedig már hadműveleti osztályvezető-helyettes lett. Az ötvenes évek elejétől párttag volt, akit „aktív politikai munkásnak” tartottak. Fenyítésben nem részesítették, jutalomban annál inkább. A Magyar Népköztársaság számos állami kitüntetését is megkapta. A Haza Szolgálatáért Érdemérem ezüst fokozatával, a Munkás-paraszt Hatalomért Érdeméremmel, a Szolgálati Érdemérem ezüst fokozatával és a 15 éves szolgálatért érdeméremmel tüntették ki.

Várszegi karrierjével és múltjával kapcsolatban B. Stenge Csaba hadtörténész, Tatabánya Megyei Jogú Város Levéltárának igazgatója úgy fogalmazott: „Érdekes figura, mert ha megkapta a Munkás-paraszt Hatalomért Érdemérmet, akkor pufajkás is lehetett. Ezt az emlékérmet az »ellenforradalom« elleni fegyveres harcban való részvételért vagy a karhatalomba való belépésért (1956. dec. 31-éig) osztogatták. A Szocialista Hazáért Érdemrend után az egyik legnagyobb értékkel bíró pártkitüntetés volt, tulajdonosai számos előjoggal bírtak: fizetés-, majd nyugdíjkiegészítés, gyerekeik soron kívül kerültek be a felsőoktatásba.” 

Várszegi magánéletével azonban akadtak problémák. Feleségétől elhidegült, amolyan se veled, se nélküled kapcsolatban éltek, miközben már gyerekük is született, aki a bankrablás idején ötéves volt. Várszegi óriási erőfeszítések árán próbálta fenntartani a tökéletes család látszatát, miközben szeretője volt, és komoly anyagi gondokkal küszködött. Jól játszhatta ezt a szerepet, mert az elöljáróit és a pártot is megvezette. A bankrablás után három nappal küldték volna ki a Szovjetunióba, ahol egy tíz hónapos tanfolyamon vett volna részt. Oda azonban már nem akart elmenni, és ezt közölte is a felettesével. Ekkor már hivatkozott a családi problémáira, amiket szeretett volna megoldani. Azt még a büntetőiratok alapján is nehéz egyértelműen összerakni, hogy a fiatal tisztet pontosan milyen körülmények juttatták el oda, hogy a pártállami rendszerben, katonaként, fényes nappal próbáljon meg bankrablás útján pénzt szerezni, de végső kétségbeesésében így döntött.

Akadt olyan ismerőse, akitől több ezer forintot kért kölcsön határidőre, és mivel az összeget nem tudta fizetni, végtelennek tűnő adósságspirálba keveredett. Egyszer azt állította, hogy a szeretőjének vásárolt televízióra felvett kölcsönt kell visszafizetni, máskor több ezer forintot totózott el. Felesége ekkor már határozottan el akart válni tőle, miközben a szeretőjének is fűt-fát megígért, hogy a nő bízzon benne. Azt találta mondani, hogy mielőtt a Szovjetunióba utazik, megkapja tízhavi fizetését, amelyből több mint tízezer forintot szeretőjének ad, hogy ezzel is bizonyítsa, mennyire szereti, és hogy hazatérése után majd végre komolyabbra is fordulhat köztük a viszony. Ez persze hazugság volt, viszont az ígéret ellenében megpróbálta előteremteni ezt az összeget. A pénz átadására éppen szeptember 23-át említette időpontként – azt a napot, amikor a bankrablást elkövette.

Várszegi Lajosnak az 1956-os forradalom idejéből volt 2 darab TT pisztolya és nagyobb mennyiségű lőszere, amit aztán nem szolgáltatott be, hanem a lakásán rejtegetett. Szeptember 23-án ezekkel és saját önvédelmi fegyverével délelőtt 11 óra körül elbuszozott a Déli pályaudvarra, aztán átsétált a Vérmezőn az Attila úti OTP-hez, és leült egy padra. Egészen délután fél négyig várt a megfelelő pillanatra, amikor is látta, hogy csak a két alkalmazott van bent. Besétált, majd az egyik fegyvert az alkalmazottakra fogta, és közölte a pénztárossal, hogy adja át a páncélszekrényből a pénzt. 

Látszólag tehát minden „rendben” zajlott, az adminisztrátor is feltartott kézzel, a helyén ülve engedelmeskedett. Várszegi ekkor közölte, hogy számoljanak el tízig, majd az ítéleti tényállás szerint rögtön célzott lövést adott le Kósa adminisztrátorra, akinek az arcát találta el, 

aztán azonnal egy újabb lövés jött, ami Mezeiné nyaka mellett süvített el. A lövedék áttörte a pénztáfülke ablakát, és a szilánkok megsebezték a pénztárost. Várszegi ezután rögtön menekülőre fogta. A Moszkva tér felé vette az irányt, és úgy próbált meg átszaladni a zebrán, hogy körül sem nézett. Ekkor ütötte el őt Kovács László őrnagy a saját Moszkvicsával, amely fellökte és a szemből érkező busz elé dobta a rablót. A jármű nem hajtott át rajta, így megúszta egy töréssel. A pénzzel teli aktatáska kirepült a kezéből, és a pénz szétszóródott. Várszegi 55 240 forintot zsákmányolt, amiből 53 510-et sikerült a baleset helyszínén összeszedni. 1750 forint nem került elő.

Várszegit természetesen nemcsak a Honvédelmi Minisztérium állományából tették ki, hanem a pártból is kizárták.

Mérhetetlen károkat okozott az egyenruhának

A korszakban példátlan bankrablási ügyben bizonyítás szempontjából nem volt sok kérdés, de a jogi minősítésen a vádlott élete függött. Ő és védője a szándékosságot vitatták. Várszegi állította, hogy eredetileg senkit sem akart megölni, amit indoklása szerint alátámasztott az is, hogy csak akkor lőtt, amikor úgy látta, hogy Kósa Csaba valakinek jelzést ad a kezével. A fegyverekkel csak féken akarta tartani a banki dolgozókat, bár elismerte, hogy előzetesen is úgy számolt, hogy ha támadás éri, használni fogja a pisztolyt. A bíróság ezt az érvelést azonban nem fogadta el, mert a fegyver csőre volt töltve, és ki volt biztosítva, amikor azt ráfogta az alkalmazottakra.

A katonai ügyészség vádiratában az előre kiterveltség és a nyereségvágy is szerepelt amellett, hogy a vádlott több ember sérelmére kísérelte meg az emberölést. Várszegi Lajos egyáltalán nem volt irigylésre méltó helyzetben, hiszen hivatásos honvéd főtiszt létére követte el a bűncselekményt. 

Aljas és megszégyenítő módon lejáratta a tiszti hivatást, mérhetetlen erkölcsi károkat okozott cselekményével az egyenruhának

– olvasható a Budapesti Katonai Bíróság ítéletében, amely a vádlottat előre kitervelt módon, nyereségvágyból, több emberen elkövetett emberölés kísérletében mondta ki bűnösnek, és ezért őt halálbüntetésre ítélte.

A vádlott és védője enyhítésért fellebbeztek, de az ítélet a Legfelsőbb Bíróságon is maradt. Várszegi Lajos kegyelmi kérvényét elutasították, majd a 37 éves elítéltet 1969. február 4-én hajnalban kivégezték Budapesten. Ez az információ a rövidhírek között szerepelt a napilapokban.

(A cikk megírásához a Budapest Főváros Levéltárában őrzött büntetőiratokat, valamint korabeli újságcikkeket használtam fel forrásként.)

A szerző rtl.hu-n korábban megjelent cikkei itt olvashatók.

Nyitókép: Az Attila úti zebra, ahol Várszegi Lajos a pénzzel átfutott. Forrás: Dulai Péter/Élet elleni bűncselekmények