„Itt szívesen meghalnék” – a szocialista ipar szimbóluma volt a hőerőmű Inotán, ami talán újra tündökölhet

Inota egykor külön község volt, majd Várpalota része. Idén nyáron azonban mégis az Inota névtől zengett a sajtó, hiszen az Európai Kulturális Főváros program részeként újra élet költözött a szocialista nehézipar szimbólumává vált hőerőműbe. A 200 négyzetméteren futó Inota Fesztivál fényjátékkal, családias programokkal, könnyűzenei koncertekkel, színházi előadásokkal és dj-szettekkel várta a látogatókat. 

Az Erőmű történetéről Szondi Vanda forgatott filmet a XXI. Századnak, amikor az ikonikus hely újjáélesztése még csak álom volt a várpalotaiak számára. A filmben megszólalt Géczi János költő, Likó Marcell, a Vad Fruttik énekese és a hajdani hőerőmű dolgozói is.

„Kirakatváros volt valamennyire. Mindig kellett egy olyan példa, amit fel lehetett mutatni a kornak, és valamennyire a jövőt is megismertetni általa. Valamennyire reprezentációs hely volt. Megfelelő nagyságú népesség volt, aminek nem volt magától értetődő kohéziója, a közös munkára volt építve, és ehhez hozzátartozott az úgynevezett szórakoztatási háttér is, aminek teret kellett adni” – mondta Géczi János költő a XXI. Századnak.

A párt úgy húzta fel az épületeket, hogy azok formálják a társadalmat. 

Az emberek együtt mentek a gyárba, közösen ettek a menzán, utána a kocsmázás is csoportos tevékenységként működött. 

A szabadnapokon pedig a teleplakók több százan egyszerre néztek kultúrműsort, vagy vettek részt táncmulatságban. Így a hegesztő, irodista és párttitkár – az első látásra össze nem illő elemek – közösséggé kovácsolódtak.

„Ez egy iparváros, szóval mi esténként ezeket az ipari fényeket nézegettük. A bányánál volt egy nagyon érdekes daru, ami egy hosszú sínen ment, és villogott folyamatosan, és gyerekként gondoltuk, ott vannak az ufók. Nyilvánvalóan. Ezt így megszoktam és megszerettem, hogy ebben élünk, ez volt a természetes” – Likó Marcell, a Vad Fruttik énekese így emlékszik Inotára és Várpalotára.

Az énekes egész családja a hőerőműben dolgozott, ezzel erősítve a köteléküket. Ám nem csak épített, rombolt is az ilyen fajta közösség. A munkaidő utáni italozás rengeteg munkást alkoholizmusba taszította. Ugyanis ha valaki ivott, a többiek követték. Likó elmondása szerint az összes barátjának piás volt az apja. Akkoriban úgy gondolták, a faterok ilyenek: bent ülnek a kocsmában, berúgnak, néha hisztiznek.

A hanyatlás

Ezt csak tovább rontotta a Kádár-korszak utáni hanyatlás. A fénykorában ezer embert foglalkoztató gyárnak már csak háromszáz dolgozóra tellett. Munkát nehezen találtak az emberek Várpalotán és környékén. Mindezek ellenére a jólét illúziója lengte körbe azokat az időket.

Mindenkinek van munkája, 15-en locsolunk egy fikuszt, de tök jó, mert van meló. És ebben így elvan az ember. Én azt láttam, hogy mindenki boldog körülöttem

– mesélte Likó Marcell, aki maga is boldog volt azokban az időkben.

A lakótelepen az volt az érzésem, hogy ez egy végtelen nagy vakáció. Folyamatosan süt a nap, ülnek az emberek a padokon, szotyiznak, pingpongoznak, dumálunk, csavaros fagyit eszünk. Ilyesmi. És akkor egyszer csak elkezdett beszakadozni a kép, mint amikor egy film átég.

A film akkor porladt hamuvá, amikor 2001-ben bezárták az erőművet. Az alacsony fűtőértékű várpalotai szén megpecsételte az ott dolgozók sorsát. A kapitalista rendszerben még csökkentett létszámmal is veszteségesen működött az erőmű, így egyik pillanatról a másikra bezárták. A dolgozók karácsonyi szünetre mentek, aztán már nem kellett visszajönniük. Azóta csak művészeti tevékenységre használták az erőmű kiüresedett testét. 2017-ben a Szárnyas fejvadász című film képkockáin tűnt fel a betonhengerek belseje, de hazai projekteknek is helyet ad a mai napig.

A virágzás

„2009 óta vannak itt előadások. Akkor történt egy részleges felújítás az épületben. Alkalmassá vált nézők fogadására és színházi előadásokra. Remek akusztikájú hely. Nagyon sok látogató van, majdnem ezer bérlő jár ide évi tizenvalahány előadásra, és azt kell mondanom, zsúfolásig tele van” – mondta Vándorfi László, a volt hőerőműben is működő Pannon Várszínház igazgatója.

A Kovács Margit készítette kerámiák és a szocialista mozaikok közé eleinte a régi erőművi dolgozók jártak nosztalgiázni, vagy gyermekeiknek ajánlották a színházat, hogy tovább örökítsék a szocialista Magyarország egykori zászlóshajójának, munkás- és magánéletük színterének emléket.

A tájat máig uraló erőmű nem csak filmeket és színdarabokat inspirált. Fénykora és hanyatlása dalokban él tovább.

„Van a Tudom milyen című dal. Az egy az egyben Várpalotáról szól. Meg arról, hogy leépül ez az egész. Ez engem inspirál. Tehát lehet, hogy mások számára elrettentő vagy kietlen vagy csúnya, de mivel én itt nőttem fel, nekem tetszik” – mondta Likó Marcell. Hozzátette:

Szép, én szeretek itt lenni. Mondtam is az előbb, itt szívesen meghalnék. Ebben van valami, ez nem egy kórház.

Inota harmadik virágzása idén kezdődött. A halott betonfalakba új kábelkötegeket húztak, fényárba borult kívül-belül a hajdani hőerőmű, ugyanis az Európai Kulturális Főváros program részeként itt tartottak fesztivált. 

A családias programok, színház, koncert és dj-szettek mellett Kari Kola finn fényművész alkotásában is gyönyörködhettek a látogatók. Az égbe törő reflektorok talán visszahozták a Likó gyerekkorából ismert ufóészlelések hangulatát, ám nem csak ezzel tette Kola jelenléte felejthetetlenné az eseményt. Neki köszönhetően olyan vizuális művész lépett fel az Inota Fesztiválon, aki a világon egyedüliként világíthatta be a Stonehenge több mint 4000 éves köveit. 

Nem csoda, hogy a fesztivál hatalmas sikert aratott, ám a szervezők még nem biztosak benne, EU-támogatás nélkül sorozat lesz-e a rendezvényből. Azt mondták, nem egy alkalomra terveztek, de piaci vagy állami támogatás nélkül nem tudják folytatni. A Telexnek adott interjúban arról beszéltek, két héten belül levonják a tanulságokat, és döntenek a folytatásról. Ez a dátum már elmúlt, így szinte bármikor születhet döntés a fesztivál jövőjéről.