Tényleg van a szülőknek kedvenc gyerekük? Ezt mondják a kutatások

Mit tanít a 30 éve futó ikerkutatási program?

Az úgynevezett ikervizsgálatok fontos szerepet játszanak abban, hogy megértsük, mi minden formálja a gyerekek fejlődését. Nemcsak a gének és a környezet arányáról mondanak sokat, hanem arról is, hogyan hatnak a testvérek közötti különbségek. Az egyik legismertebb, több évtizede futó ikerprogram – amelyhez hasonló például a Minnesota Twin Study, vagy korábban a Louisville Longitudinal Twin Study – hosszú távon követte egypetéjű és kétpetéjű ikrek sorsát.

Az egyik fő tanulság az volt, hogy még genetikai szempontból szinte „azonos” egypetéjű ikreknél is gyakori a differenciált bánásmód. A szülőknek az egyik ikerrel könnyebben megy a türelem, vele hamarabb nevetnek, őt gyakrabban dicsérik, míg a másikkal több a konfliktus, a fegyelmezés. A vizsgálatok szerint ezek a különbségek nem magyarázhatók pusztán a génekkel – hiszen azok egypetéjű ikreknél gyakorlatilag azonosak –, hanem sokszor abból fakadnak, hogy a gyerekek apró temperamentumbeli eltéréseire a szülők kicsit másképp reagálnak.

A program egyik fontos üzenete, hogy a testvérek eltérő szülői bánásmódja önmagában is környezeti tényező. Vagyis nemcsak az számít, milyen családi háttérben nő fel „a gyerek”, hanem az is, hogy ugyanazon családon belül ő milyen figyelmet, elvárást és reakciókat kap a szülőktől a testvéréhez képest. Ezek a különbségek pedig hosszú távon befolyásolhatják az önértékelést, a testvérkapcsolatot, sőt bizonyos mentális problémák kockázatát is.

Miért ne egyék magukat a szülők, ha eltérően viszonyulnak a gyerekeikhez?

A kutatók ugyanakkor fontosnak tartják hangsúlyozni: az, hogy egy szülő nem pontosan ugyanúgy reagál minden gyerekére, nem önmagában „hiba”. A gyerekek különbözőek, és más más igényeket, jelzéseket, viselkedéseket hoznak. Egy nagyon érzékeny, sírós, nehezebben megnyugtatható gyerek mellett a szülő jobban ki tud fáradni, türelmetlenebb lehet, míg egy könnyebben kezelhető, rugalmasabb gyerekkel természetes módon kevesebb a feszültség. Ugyanígy előfordul, hogy a szülő egyik gyerekével jobban megtalálja a közös hangot, mert hasonló az érdeklődésük vagy a humoruk, míg a másikkal többet kell „dolgozni” a kapcsolaton.

A családterápiás tapasztalatok szerint a legtöbb szülő nem tudatosan választ kedvencet, és nem akar senkinek ártani. Sokszor maga a szülő is szenved attól, hogy bizonyos helyzetekben nehezebben türelmes az egyik gyerekkel, és bűntudata van emiatt. A pszichológusok ilyenkor arra hívják fel a figyelmet, hogy a tökéletesen egyforma bánásmód nem reális elvárás. A cél inkább az, hogy a gyerekek összességében hasonló mennyiségű szeretetet, elismerést és támogatást éljenek meg, még akkor is, ha ez a gyakorlatban időnként eltérő formát ölt.

Másképp fogalmazva: nem az a baj, ha valakivel néha több vita van, másikkal több a közös nevetés. Az válik veszélyessé, ha egy gyerek tartósan azt érzi, hogy vele rendszeresen szigorúbbak, kevésbé kíváncsiak rá, ritkábban büszkék rá, és erről soha nem esik szó. A szülőknek ezért nem az a feladatuk, hogy bűntudattal figyeljék minden pillanatban a „másodpercre pontos igazságosságot”, hanem az, hogy időről időre őszintén ránézzenek saját működésükre, és ha nagy különbségeket látnak, azon finomítsanak.

Milyen gyerekkel bánnak gyakrabban „kedvesebben”? 

Egy másik, több száz családot vizsgáló tanulmány kifejezetten azt nézte, milyen gyerekekkel bánnak általában türelmesebben, engedékenyebben, támogatóbb hangnemben a szülők. Az eredmények alapján több tényező is közrejátszhat.

Gyakrabban találtak kedvezőbb, melegebb bánásmódot azoknál a gyerekeknél, akik temperamentumukban „könnyebbnek” tűntek: kevesebbet sírtak kisebb korban, rugalmasabban alkalmazkodtak a napirendhez, kevésbé voltak impulzívak vagy dacosak. A szülők beszámolói szerint velük „magától is jobb” volt a kapcsolat, ami több pozitív interakciót hozott, és ez egyfajta önmagát erősítő körként működött.

A kutatás azt is kimutatta, hogy a szülő és a gyerek közötti hasonlóság számít. Ha az apa vagy anya azt élte meg, hogy egyik gyerek „olyan, mint én”, könnyebben értette meg az érzéseit, motivációit, és így gyakrabban reagált rá támogatóan. Ezzel szemben a nagyon különböző temperamentumú gyerekekkel több volt a félreértés, a feszültség, és gyakrabban kerültek a „problémás” szerepébe.

Fontos azonban hozzátenni: ezek átlagos összefüggések. Nem arról van szó, hogy egy érzékenyebb, nehezebben kezelhető gyerek „törvényszerűen” kevesebb szeretetet kapna, vagy hogy a szülők ne tudnák tudatos munkával kiegyenlíteni ezeket az eltéréseket. A kutatások inkább arra mutatnak rá, milyen láthatatlan pályákra csúszhat rá a családi dinamika, ha senki nem figyel rá tudatosan.

Milyen mentális problémákhoz járulhat hozzá az igazságtalanság élménye?

Amikor egy gyerek tartósan úgy érzékeli, hogy vele rosszabbul bánnak, mint a testvérével, az nemcsak az aktuális hangulatát befolyásolja. Hosszú távú vizsgálatok szerint ez az élmény felnőttkorig ható következményekkel járhat, különösen akkor, ha a különbség nagy, következetes és nyíltan vagy burkoltan is „be van betonozva” a családi történetbe.

Az egyik leggyakoribb következmény az alacsonyabb önértékelés. Ha valaki gyerekkorában újra és újra azt éli meg, hogy a testvére kap több dicséretet, vele bújnak többet, rá büszkék inkább, miközben ő több kritikát, több szidást kap, könnyen levonhatja a következtetést: „velem alapvetően baj van”, „én kevésbé vagyok szerethető”. Ez a belső üzenet felnőttként is kísérthet, és visszaköszönhet párkapcsolatokban, munkahelyi helyzetekben, barátságokban.

Kutatások összefüggést találtak a preferenciaélmény és bizonyos mentális zavarok, például a depresszió, a szorongás, a dühkezelési nehézségek között is. A „kevésbé szeretett” szerep gyakran együtt jár tartós sértettséggel, irigységgel, vagy elfojtott haraggal, ami később testi tünetek, függőségek, kapcsolatromboló viselkedés formájában is megjelenhet.

A testvérkapcsolatokra gyakorolt hatás sem elhanyagolható. Az a gyerek, aki úgy érzi, hogy a testvére a „kedvenc”, nagyobb eséllyel távolodik el tőle, felnőttként is nehezebben ápol vele bizalmas, támogató kapcsolatot. A „preferált” testvér pedig bűntudatot, lojalitáskonfliktust élhet át: egyszerre szeretne jóban lenni a szülővel és a testvérrel, miközben érzi, hogy közöttük valami nincs rendben.

Mindez nem jelenti azt, hogy ha valaki gyerekként így élte meg a családi helyzetét, akkor „menthetetlenül” sérült lesz. Sok felnőtt éppen ezekből a tapasztalatokból kiindulva kezd önismereti munkába, terápiába, és tudatosan épít ki másfajta kapcsolatokat. De azt jelzi, hogy a szülői bánásmódbeli különbségek nem múlnak el nyomtalanul – érdemes rájuk figyelni, és ahol lehet, korrigálni, kimondani, bocsánatot kérni.

Van kedvenc, vagy nincs kedvenc gyerek?

A tudomány mai állása szerint a legtöbb családban nincs olyan egyértelmű, hivatalos „kedvenc gyerek”, akit minden helyzetben jobban szeretnének. Van viszont differenciált bánásmód, amely mögött temperamentumbeli különbségek, hasonlóságok, élethelyzetek, régi családi minták állnak. A gyerekek ezt gyakran igazságtalanságként élik meg, és ha a különbség nagy és tartós, annak valóban lehetnek hosszú távú következményei.

A jó hír az, hogy ezen lehet változtatni. A szülők sokat tehetnek azzal, ha mernek ránézni saját működésükre, ha odafigyelnek arra, hogy mindegyik gyerek külön külön is kapjon megerősítést, és ha készek meghallgatni, amikor valamelyikük azt mondja: „úgy érzem, vele kedvesebb vagy”. A kutatások üzenete nem az, hogy elkerülhetetlen a kedvencelés, hanem az, hogy a kapcsolataink alakíthatók. A gyerekkori egyenlőtlenségek felismerése, kimondása, átkeretezése sokszor felnőttként is gyógyítóan hathat – szülőkre és gyerekekre egyaránt.

Nyitókép forrása: Pexels