Földanya a bolygót ugyan megvédi, de minket nem

Számos vallásban megjelenik egy istenség, aki megtestesíti a Földet. Ezek a hitrendszerek a minket körülvevő világot egy önálló, tudattal és akarattal rendelkező entitásnak tekintik. A görög mitológiában ő Gaia, aki az istenek első generációjának tagja, minden minket körülvevő élet forrása. Ez itt persze a meteorológia rovat, ezért nem Gaia vallási, hanem ökológiai, éghajlattani vetületével foglalkozunk – tudniillik ilyen is van.

Az 1970-es években James Lovelock alkotta meg azt az elméletet, amely szerint 

a Föld élő és élettelen alkotóelemei egy egészként viselkednek, képesek önszabályozó rendszerként viselkedni, hogy önmagukat fenntartsák, a létezéshez szükséges feltételeket biztosítsák. Összetett kölcsönhatásokról van szó, amelyek már-már olyanok, mintha gondolkodó lény alkotta volna őket. 

Ez elsőre inkább hangzott vallási kijelentésnek, mintsem tudományos állításnak, ezért sok ellenzője volt, de később, az elmélet csiszolásával egyre inkább elfogadottá vált.

A gondolatot a megelőző század geológusai alapozták meg, akik közül többen felismerték, hogy a földtani és biológiai folyamatok összefüggnek, sőt volt, aki azt állította, az élet oly mértékben képes lehet átalakítani a bolygót, mint maguk az élettelen erők; ezt azóta az emberiség már sikeresen igazolta…

A felvetés egyáltalán nem légből kapott volt. Az sokaknak gyanússá vált, hogy a légköri gázok relatív mennyisége szinte teljesen állandó, és kisebb mértékben ugyan, de ez igaz a tengeri só koncentrációjára is. 

Amint pedig egyre több adat állt rendelkezésre a földtörténeti múltból, úgy derült ki, hogy a hőmérsékletben bár voltak mai szemmel igen nagy kilengések, de összességében az mindig az élet számára elviselhető tartományban maradt, ami egyébként egyáltalán nem magától értetődő. 

Lovelock szerint ez annak köszönhető, hogy a földi rendszerek homeosztázist igyekeznek fenntartani. A kérdés egyre inkább az volt, mindez hogyan, milyen folyamatok során lehetséges, és mennyire „tudatos”.

Nézzünk erre egy egyszerű, a légköri gázokkal kapcsolatos példát. Ha a szén-dioxid valamiért dúsulni kezd a légkörben, az jót tesz a növényeknek. A gáz üvegházhatású, emeli a hőmérsékletet, nem mellesleg szükséges a légzésükhöz is. Ha több növény jelenik meg, akkor több szén-dioxidot vonnak ki a légkörből, amely így hűlni kezd. A romló körülmények miatt kevesebb növény telepszik meg, és így tovább. Triviálisnak tűnik, de olyan sok, ehhez hasonló és egymással rendkívül összefüggő folyamat létezik, hogy azokat mind átlátni, mind pontosan megérteni nagyon nehéz. 

A szén-dioxid kapcsán pedig már el is jutottunk az új kutatás tárgyköréhez. A légköri szén-dioxid-szint csökkentése manapság a világ egyik fő megoldandó problémája, amely egyrészt a kibocsátás csökkentésével, másrészt növények, főleg fák telepítésével lehetséges. 

Van azonban egy szintén nagyon hatékony módszer, amely évmilliárdok óta működik. 

Amikor esik az eső, a cseppek zuhanásuk során feloldják az útjukba kerülő gázt, és szénsavassá válnak. Amikor pedig földet érnek, és szilikát tartalmú kőzetekkel érintkeznek, egy egyszerű kémiai reakció során mészkő vagy dolomit és kovasav jön létre. Esőből és ilyen kőzetekből is rengeteg van, ráadásul minél magasabb a hőmérséklet, annál hatékonyabb a folyamat, ezért a kőzetek málása geológiai időskálán egy jelentős szén-dioxid-kivonó mechanizmusnak minősül. Olyannyira, hogy a Föld történetének kezdetén ez segített egyáltalán élhetővé tenni a légkört, mert csökkentette annak savasságát és hőmérsékletét is. A klímaváltozás megállításának érdekében már a tudósok is szeretnék hasznosítani ezt a folyamatot, de egyelőre gazdaságosan és igazán nagy léptékben még nem sikerült kivitelezni.

A mechanizmus tehát már régóta ismert, de hogyan kötődik a Gaia-elmélethez? Az MIT kutatói alapvetően arra keresték a választ, látható-e a földi átlaghőmérséklet több millió éves történetében olyan jel, ami arra utal, hogy a nagyobb kilengéseket valami csillapítani igyekszik. Egyedülálló, 66 millió éves, jó felbontású adatsort használtak fel, és matematikai módszerekkel pásztázták végig valamilyen árulkodó jel után kutatva.

Kiderült, nem hiába. Különböző hosszúságú időszakokat vizsgáltak, és arra jutottak, hogy néhány 100 ezer éves nagyságrendet tekintve látszik olyan hatás, amely nem engedi a lehűléseket és felmelegedéseket „elszállni”, holott azok törvényszerűek lennének. Az egyéb földtörténeti ismereteket felhasználva rájöttek, hogy a csillapító hatás nem más, mint az imént megismert szilikát kőzetek mállása. Azt persze nem állíthatjuk, hogy ez a bolygó részéről szándékos lenne, de mindenképp érdekes, és további filozófiai polémia indítója lehet, hogy miért történik mindez, milyen törvényszerűségek igyekeznek élhető tartományban tartani légkörünket.

Emellett érdemes észben tartani, hogy bár élhető Földről beszélünk, de nem feltétlen az ember, főleg a 21. századi ember számára élhetőről.

Jó tudni, hogy több száz ezer éves időtávon a természet visszatalál a helyes útra, de ez rajtunk most szemernyit sem segít.

 A gyors ütemű klímaváltozás, -változtatás ellen, úgy tűnik, Gaiának nincs megfelelő eszköze, azt inkább nekünk kellene megoldanunk. Egyelőre azonban nem sok jelét mutatjuk, hogy szándékunkban állna.

Nyitókép: Getty Images