Egy borzalmasan rossz film, aminek zenéje műfajt teremtett – 30 éves Az ítélet éjszakája

1993 októberében megjelent egy film, majd pillanatok alatt el is tűnt a süllyesztőben. Az Ítélet éjszakája című alkotás, amiben egy bokszmeccsre igyekvő kertvárosi apukák (Cuba Gooding Jr, Emilio Estevez, Jeremy Piven és Stephen Dorff) egy rossz kanyar után Chicago gettójába keverednek, majd menekülniük kell a Dennis Leary játszotta gengszterfőnök bandája elől, miután szemtanúi voltak egy gyilkosságnak. A film mára már csak egy dolog miatt maradt emlékezetes. A zenéje miatt, ami harminc éve, 1993. szeptember 14-én jelent meg az Egyesült Államokban.

A Judgment Night album atyja a Cypress Hill és a House of Pain menedzsere, az Immortal Records kiadó (ami később olyan zenekarokkal dolgozott együtt, mint a Korn vagy a Thirty Seconds To Mars) mindössze 22 éves alapítója, Happy Walters volt, aki egy akkoriban egészen furcsánk tűnő ötlettel állt elő: mi lenne, ha rockzenészek és rapperek állnának össze, hogy közösen készítsenek számokat. Ez az 1990-es évek elején még meglepőnek számított. A közvélekedés szerint a két műfaj ellentétes, sőt ellenséges volt: a rockzenészek és rajongóik lenézték, illetve utálták a rapet, és fordítva. 

Ez azonban legfeljebb az idősebb generációra lehetett igaz. A nyolcvanas években New Yorkban teljesen egymásba fonódott az éppen kialakulófélben lévő hiphop és a CBGB’s körül összpontosuló punkrock és hardcore, a külvárosi hip-hop Dj-k rendszeresen felléptek manhattani rockklubokban, a hiphop producerek előszeretettel használtak fel rocklemezeket a zenéikhez, és a kilencvenes évek elejére már egyáltalán nem volt példa nélküli a két stílus összekeverése.

Faltörő kos

Amikor a Judgment Night album megjelent, a rapet és rockot elválasztó falat már hét évvel korábban ledöntötte Steve Tyler az Aerosmith karrierjét újraindító – a Run-DMC-t pedig hip-hopsztárrá emelő – Walk This Way videóklipjében. Ugyanabban az évben Kerry King, a Slayer gitárosa szólózott a Beastie Boysnak a No Sleep Till Brooklynban, 1991-ben a harcosan társadalomkritikus hip-hop nagyágyúja, a Public Enemy az Anthrax-szal készítette el a Bring the Noise metálremixét, a House of Pain pedig 1992-ben Butch Vig, a Nirvana Nevermind című lemezének producerével csinált rockremixet egyik számához.

A lemez ötlete tehát tökéletes pillanatban fogant meg Happy Waters fejében. 

Egy olyam album volt, aminek pont eljött az ideje. Az akkori idők csodálatos eredménye, hogy egyáltalán létezik

 – mondta 25 évvel később a Rolling Stone magazinnak a Living Colour rockzenekar alapítója, Vernon Reid. Akkor jelent meg Ice-T metálzenekarának nagy botrány okozó bemutatkozó lemeze, és debütált a rapet a rockkal, punkkal és funkkal vegyítő zenéjével többször platinalemezessé váló Rage Against The Machine is.

Tökéletes időben jött ki amikor a hip-hop rajongók és metálrajongók közti ellentétek végre elkezdtek eltűnni – mondta a Loudwire-nek a „metál nagyköveteként” tisztelt Jose Mangin műsorvezető. 

A Public Enemy együtt turnézott az Anthrax-szal, az 1992-es Lollapalooza fesztiválon Ice Cube a nagyszínpadon lépett fel a rockegyüttesek mellett, míg a kisszínpadon a Cypress Hill és a House of Pain játszott, a Pearl Jam rajongói pedig szó szerint lebontották a színpadot, annyira megőrültek az előzenekarként fellépő Cypress Hill zenéjére a Seattle-ben tartott Drop in the Park koncerten.

Ez utóbbi élmény volt, ami igazán megadta a kezdőlökést Happy Watersnek. Amikor látta a 15-20 ezer fős közönség reakcióját, a House of Pain frontemberével, Everlasttel, és a Cypress Hill producerével, Dj Muggs-al elkezdett gondolkodni, milyen nagyszerű ötlet lenne rockzenekarokat összehozni hip-hop előadókkal.

Az alkalom adta magát. Everlast szerepet kapott Az ítélet éjszakája című filmben, és rajta keresztül Waltersnek sikerült eladnia az ötletet, hogy filmhez rockegyüttesek és rapperek közös zenéit használják fel. Már csak az előadókat – és a menedzsereiket – kellett meggyőzni, hogy ez jó ötlet.

Pokoli feladat volt. Sokan gondolták azt, hogy nem tudom összehozni

–  mondta a Billboard magazinnak az album megjelenése előtt Waters, aki nem is tudott mindenkit megszerezni, akit szeretett volna. A Nirvana, egészen pontosan Kurt Cobain nemet mondott, csakúgy, mint a Metallica, aminek veterán menedzsere azzal rázta le a fiatal Waters, hogy egymillió dollárt kért a részvételért. Ice Cube sem vállalta, csakúgy, mint a belső gondokkal küzdő Public Enemy és Notorius B.I.G sem.

Sokan azonban örömmel mondtak igent, ahogy terjedni kezdett az ötlet híre a zeneiparban. Tom Araya, a trash metál Slayer frontembere elmondta, hogy azonnal igen mondtak, amikor megtudták, hogy Ice-T-vel közösen készíthetnek egy számot. Ice-T először értetlenkedett, hogy minek is csinálna egy számot valami rockegyüttessel, amikor neki is van egy zenekara, de aztán „mondták, hogy a Slayer lenne az, és rögtön rávágtam, hogy megyek”.

Voltak párok, akiket a menedzserek válogattak össze, és volt, amikor saját maguk döntötték el, hogy kivel dolgozzanak. A Faith No More választotta a szamoai származású Boo-Yaa T.R.I.B.E.-ot, csakúgy, mint a kilencvenes évek rockzenéjét uraló grunge stílus megalapítójaként tisztel Mudhoney is a hozzájuk hasonlóan Seattle-ben élő sztárrappert, Sir Mix-A-Lotot. A New York-i hardcore zenekar, a Biohazard és az hardcore rap atyaúristenének számító Onyx párosa pedig szinte adott volt, miután akkor már csináltak egy közös számot.

A pénz senkinél sem volt fontos. A kihívás volt, ami számított. Hogy részesei legyenek valami igazán különlegesnek, olyasminek, amit addig még senki sem csinált. Ahogy kialakultak a párosok, már csak a közös munka volt hátra, és az együtteseknek ki kellett találniuk, hogyan egyesítik a két teljesen különböző zenekészítési technikát. Volt, akiknek ez könnyebben, és volt, akiknek nehezebben ment.

Még soha nem voltam stúdióban egy zenekarral. Fogalmam sem volt róla, hogy mit csinálok. Csak a dobgépemet ismertem

– emlékezett vissza Dj Muggs a Complexnek arra, milyen volt a Sonic Youth-szal közös számuk készítése. Nehezen találták meg a közös hangot, és olyan kétségbeejtőnek találta a helyzetet, hogy egy kis idő után még Walterst is felhívta, hogy „nem tudom megcsinálni, ez kurvára nem működik”. 

A zenekar hasonlóan érzett, miközben azon izgultak, hogy „ne mi legyünk azok, akik csinálnak egy rossz Cypress Hill számot”. De végül szép lassan belejöttek, és amikor Kim Gordon (a Sonic Youth basszusgitárosa) felénekelte a refrént, hirtelen minden a helyére került. Persze azt nem tudni, hogy ebben mekkora szerepet játszott az a rengeteg fű, amit Gordon visszaemlékezése szerint a munka közben elszívtak.

Hiába volt sztár, Sir-Mix-A-Lot hasonlóan érzett. Imádta az ötletet, de közben rettegett attól, hogy olyan nagyszerű zenészekkel kell együtt dolgoznia, mint a Mudhoney tagjai. Az első nap még megilletődötten figyelte, ahogy megszületik a szám, másnap pedig már a legnagyobb élvezettel adta hozzá a szöveget. Mark Arm, a Mudhoney gitárosa nevetve mondta a Rolling Stone-nak, hogy „az egyik dolog, amit igazán élveztünk, hogy ez egy újabb dal a nagy fenekekről.”

A Faith No More és a Boo-Yaa T.R.I.B.E. együttműködése már sokkal zökkenőmentesebb volt: összejöttek egy stúdióban, majd zenélni kezdtek. Bill Gould, a Faith No More basszusgitárosa elmondta:

Mint kiderült, mindannyian játszanak hangszereken, mindannyian zenészek. A basszusgitáros igazán jó volt. Elkezdtünk jammelni, nagyjából fél órán át. Tiszta őrület volt. Nagyon éreztük egymást. Elképesztő jammelés volt.

Ezt két másik közös zenélés követte, és a harmadik volt az, ami végül felkerült az albumra. Gould elmondása szerint az első kettő sokkal intenzívebb volt, mint a harmadik, ami így is az album egyik legenergikusabb száma lett.

A skóciai Teenage Fanclub – amit Kurt Cobain a világ legjobb zenekarának nevezett – egy kis angliai stúdióban dolgozott együtt a De La Soullal, amit az együttes tagjai „szinte valóra vált álomként” éltek meg. „Mintha nyertünk volna a lottón” – mondta Gerard Love, a zenekar basszusgitárosa, hozzátéve, hogy a De La Soul lemeze, „a Three Feet High And Rising egy mestermű”.

Egyes párosok külön dolgoztak: a zenekar feljátszotta a zenét, majd a rapperek később írták meg hozzá a szöveget, mint a Pearl Jam és a Cypress Hill, vagy a Living Colour és a Run DMC. Az albuma egyik legnagyobb sikerének számító Just Another Victim esetében a Helmet felvette a frontember, Page Hamilton gitárriffjére épülő számot, majd a House of Pain később adta hozzá a magáét, és gyakorlatilag két szám lett egyben, amit a Helmet a mai napig előszeretettel játszik a koncertjeiken.

Bár tervben volt egy koncertet, amin a résztvevők előadják az album számait, ez végül nem valósult meg, ahogyan a dalokat sem igazán játszották el később élőben. A kevés kivétel közé tartozik a Cypress Hill fellépése az MTV egyik koncertműsorában, ahol a Pearl Jam zenészeivel előadták a Real Thinget (az erről készült felvételt nem található meg). A Dinasour Jr. és Del the Funky Homosapiens egy tévésműsorban adhatta elő közös számát (a dobok mögött Mike D-vel, a Beastie Boysból), és Everlast is játszotta a Helmettel a Just Another Victim-et.

Siker

Az album végül 1993 szeptember 14-én, egy hónappal az Ítélet éjszakája bemutatása előtt jelent meg, és a filmmel ellentétben végül hatalmas sikert aratott. Ahogy a film zenei producere, Karyn Rachtman mondta:

A zene fenomenális volt, a film viszont nem.

A kritikusok imádták az akkor még szokatlannak számító ötletet megvalósító lemezt, csakúgy, mint a rapet és rockzenét egyaránt hallgató fiatalok. Míg a film bukás volt, a filmzene a 17. helyig jutott a Billboard albumeladási listáján, és több mint félmillió eladott darabbal aranylemezzé vált. A dalokhoz négy videóklip is készült. „Valószínűleg az egyetlen olyan film, ahol a filmzene jobban ment, mint maga a film” – mondta B-Real (Cypress Hill).

Az album egyben előrejelezte a kilencvenes évek végét és a kétezres évek elejét uraló rapmetal őrületet. Bár Happy Walters szerint az olyan együttesek, mint a Limp Bizkit, a Linkin Park vagy a Papa Roach amúgy is elkerülhetetlenül megjelentek volna, a Judgment Night sikere bebizonyította a lemezkiadóknak, hogy a két műfaj keveredése piaci szempontokból kifizetődőnek számít.

Happy Waters még két másik filmzene albumon próbálkozott különböző stílusok keverésével: a Spawn – Az ivadék című filmben az elektronikus zenét és a rockot elegyítette, a Penge 2 című film zenéjéhez pedig a rappereket az elektronikus zene nagyjaival hozta össze. És azokban már a Metallica és Ice Cube is hajlandó volt részt venni.

Nyitókép: Cuba Gooding Jr, Stephen Dorff és Denis Leary üldöznek egy buszt Az ítélet éjszakája (Judgment Night) című filmben – Fotó: Universal / Getty Images