A „primitív, félanalfabéta” Elvis Presley-től az „őrjöngő” Beatlesen át a „szardarab, hülye fasz” Fekete Giorgióig – így ment neki a hatalom a fiatalok kedvenceinek

Kirobbanó formában van a magyar popzene: az elmúlt években több új szereplő is megjelent, akik telt házak előtt lépnek fel olyan nagy befogadóképességű helyen is, mint a Budapest Park. A Carson Coma tagjai, Krúbi, Beton.Hofi vagy Azahriah mind fiatal előadók, fiatal rajongótáborral, és a korábbi előadókhoz képest

sokkal nagyobb arányban, és direktebb módon nyúlnak a most előre törő produkciók a közéleti, gyakran aktuálpolitikával kapcsolatos témákhoz is.

Ezt Pálffy András, a Budapest Park alapítója mondta a Telex tavalyi cikkében, amely a magyar könnyűzene legújabb generációváltását elemzi. 

A Carson Coma frontembere például azzal került be legutóbb a hírekbe, hogy

A homofóbok buzik

feliratú pólóban lépett fel a Szigeten. Krúbi koncertjein rendre zúg a

mocskos Fidesz

skandálás, Beton.Hofi meg a Pegasus-botrányról rappel egyik legismertebb számában: 

Belehalok, milyen szabad ország ez, anyámnak írok sms-t és az Orbán les.

Azahriah május elsején megjelent klipje pedig azzal a felvétellel indul, amelyen a miniszterelnök politikai igazgatója, Orbán Balázs arról beszél, hogy „aki uralja egy adott ország médiáját, az eldönti, hogy ki uralja az adott ország gondolkodását, és ezen keresztül, hogy ki uralja az adott országot”. 

A kormánnyal és a kormányzati intézkedésekkel szemben kritikus megnyilvánulásokat a hatalom sem szokta szó nélkül hagyni, de az változó, hogy mennyire erősek a reakciók, és milyen szintről érkeznek. Azahriah klipjét például személyesen Orbán Balázs intézte el annyival, hogy

a művész úr mindig is jobb volt szövegírásban, mint szövegértésben.

Beton.Hofinak a már idézett száma lement ugyan az állami tévében, de a koncertfelvételen valamiért épp az „Orbán” szó nem hallatszott, ami a cenzúra gyanúját is felvetette. 

A Carson Comát a fideszes publicista Bayer Zsolt „értkelte”, aki magára vette a zenekar énekesének pólóját, és a tőle megszokott stílusban szardarabnak és hülye fasznak nevezte Fekete Giorgiót. Korábban pedig a magyar kormány által fenntartott brüsszeli Liszt Ferenc Intézetben mondták le furcsa körülmények közt a Carson Coma koncertjét azután, hogy az énekes egy fellépésén kiállt a tanáraikért tüntető diákok mellett. Erről a zenekar tagjai a Reggeliben is meséltek.

A kormánypárti Mandiner arról írt, hogy 50-100 ezer forintba kerül egy napot eltölteni a Szigeten, ezért akik megengedhették maguknak, hogy ott skandálják Krúbi koncertjén a „mocskos Fideszt”, azok az elmúlt évek kormányázásának nyertesei. (A cikk azzal nem foglalkozik, hogy ezek alapján hányan vannak a „vesztesek”, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy egy évben egyszer elkölthessenek ennyi pénzt egy fesztiválra, ahol világsztárok fellépését is megnézhetik.)

A szintén kormánypárti Origo nevű weblap pedig szinte paródiába hajló stílusban ostorozza Krúbit, kétséget sem hagyva az olvasók számára, hogy miért kell haragudniuk az előadóra: 

Fellépésein egyértelműen politikai hecckampányt folytat, célközönsége pedig a kormányellenes tinik tábora, akiknek már csak koruknál és anyagi lehetőségüknél fogva sem lehet fogalmuk arról, mit is jelent a diktatúra, amely ellen – azt gondolják – lázadnak. Meglehetősen hiteltelenül fest mindenesetre, amikor a Sziget Fesztivál százezres bérletárait és több tízezer forintos napijegy-árait megfizetni képes tinédzser-réteg szidja azt a politikai rendszert, amelyben él – nyilvánvalóan jó körülmények között, és bizonyos adókedvezményeket igénybe véve.

Azzal, hogy népszerű előadókkal száll harcba, a kormány – és sajtója – azt is kockáztatja, hogy elidegeníti magától a rajongóikat. Krúbi „mocskos Fideszt” skandáló közönségében valószínűleg kevesen vannak, akik belátható időn belül a kormánypártra szavaznának, az viszont elképzelhető, hogy akadhatnak potenciális Fidesz-szavazók olyan előadók rajongói között, akik kormánykritikus álláspontot képviselnek, de a zenéjükben ez kevésbé direkten jelenik meg. Abból például minden évben komoly viták vannak, hogy ezek az előadók elmenjenek-e fellépni az Erdélyben rendezett Tusványosra, ahol Orbán Viktor beszéde a fő attrakció, és napközben a Fidesz politikusai fejtik meg a világ állását. 

Már a kommunisták is féltették a fiatalokat

A „jó dolgukban nem tudják, mit csináljanak” stílusú, atyáskodó megmondások könnyen nevetségessé is válhatnak a fiatalok szemében. Erre volt már példa például az 1950-es, '60-as években, amikor a Nyugatról betörő zenei őrületektől „féltették” a fiatalságot:

Eltorzult arc, kuszált haj, kicsavarodott végtagok, vad mozdulatok: ez jellemzi a rock-and-roll-t, a szezon legújabb táncát. (…) A rock-and-roll zenéje afféle »doppingoló szer«, zenei narkotikum. Ritmusa lázasan erősödő gépzakatoláshoz hasonlít, valósággal gúzsba köti az ember gondolatát és akaratát, s napvilágra hozza legalantasabb ösztöneit

– írta 1957 februárjában a Hajdú-Bihari Napló. A Középdunántúli Napló azzal riogatott, hogy Torinóban holtan esett össze egy rock and rollt táncoló fiatalember, az Esti Hírlap pedig „Rock and roll-t hallott – és azonnal lőtt” címmel adott hírt egy San Francisco-i bárban fegyvert rántó férfiról.

A Békés Megyei Népújság szerzője azon méltatlankodott 1957 márciusában, hogy egy helyi gimnázium negyedikesei bált hirdettek, melynek plakátján feltüntették, hogy mambót, rumbát, szambát, rock and rollt, swinget és boogie-woogie-t fognak táncolni.

Néhány szerény kérdéssel azért bátorkodom a IV. a) osztályhoz fordulni. Talán szégyen manapság csárdást táncolni? Talán a Rock and Roll, a rángatódzó, vonagló, a modern őrület táncainak csimborasszója jelenti számukra a kellemes szórakozást? E táncok, a Rock and Roll, a Bugi-Wugi nélkül — hogy csak ezeket a »legvérpezsdítőbbeket« említsem — talán nem lehet felejthetetlenné tenni azt az estét? Nem merem hinni, hogy így gondolkoznak azok a fiatalok, akik néhány esztendő múltán embereket gyógyítanak, hidakat, házakat terveznek, vagy éppen gimnáziumban tanítják majd igaz hazafiságra, a nép szeretetére tanítványokat.

A Kisalföld munkatársa ezzel egyidőben magának Elvis Presleynek ment neki teljes erőből, akit szerinte a hatalmas pénzkereseti források után kutató amerikai szórakoztatóipar azért talált alkalmasnak a „hisztériakeltésre”, az „alantas ösztönök ébresztgetésére”, mert

buta, primitív, gátlás nélküli, nem ismeri a kottát, hamisan gitároz és saját bevallása szerint félig analfabéta,

és miközben 11 millió lemezét adták el egy év alatt, azzal senki nem törődött, hogy

közben beteges ízlésre nevelik a fiatalokat, megnyomorítják lelkivilágukat, jellemüket.

Hasonló morális pánikkeltés zajlott a Beatles felbukkanása kapcsán is, akiket az Ország-Világ című lap 1964. január elsejei számában „több mint hülyegyerek-frizurás fiatalembereknek” neveztek, nevüket pedig „őrjöngőknek” fordították, feltehetően abból kiindulva, hogy olvasóik úgysem beszélnek angolul.

Arról híresek, hogy nemcsak a dobot verik – ha kell fél óráig, hanem szétvernek üveget, fát, vasat és mindent, amit csak lehet és nem lehet. Sőt, minden eddigi rock and roll-őrjöngőt lefőznek, széjjelszedik még a hangszereiket is. »Munka« közben előbb ingujjra vetkőznek, majd ingüket is levetik. Van egy számuk, amelynek végén egymást ütögetik

– hazudta a Magyar-Szovjet Baráti Társaság hetilapja.

Következő számában az Ország-Világ ugyan közölte Kerékgyártó László érdi egyetemi hallgató ellenvéleményét, aki szerint a cikk nevetségessé teszi a Beatlest, és úgy gondolja, hogy nem az jellemző az együttesre, amit leírtak róla, de rögtön utána tették egy állítólagos angliai olvasó, A. Balogh levelét is:

Sajnos, az angol fiatalság nagy többségének alacsony a kulturális igénye, ezért »tisztelik« a Beatles-t és a hozzá hasonló táncegyütteseket. Igen találóan nevezték el működésüket, a józanul gondolkodó angol emberek, tömeghisztériának. Valóban ez a találó megnevezés. Sajnos, az itteniek egy része teljesen elvesztette józan ítélőképességét, amikor az »őrjöngő« Beatles-eknek hódolt be.

Legyen akkor kommunista rockzene

De hiába volt a nyugati zenékkel szemben ellenséges a nyilvánosság egy része, más hazai lapok nyíltan taglalták, hogy a magyar dalok labdába sem rúghatnak velük szemben. A Dunántúli Napló 1964. július 22-i számában egyenesen ezt a kérdést tette fel:

Miért gyengék a magyar számok?

A cikkből az derül ki, hogy a rádióhallgatók idegesen kapcsolták ki készülékeiket, mert ingerültté váltak a táncdalok bárgyú szövegeitől, idétlen ritmizálásától, és

a legfiatalabbak, akiknél a tánczene szinte életszükségletnek tűnik, többnyire oda sem figyelnek a magyar tánczenei szervezet erőlködésére. Magnóval a hónuk alatt élik szektaszerű életüket, s a magnótulajdonosok 90 százaléka egy dologra büszke: szalagjain egyetlen magyar szám sincs!

A lapnak egy pécsi tánczenekar vezetője, Vér Ernő is megszólalt, aki szerint a nyugati számok izgalmasabbak, ötletesebbek, a magyarok pedig többnyire üresen hangzanak. Ráadásul Nyugaton egy-egy befutott együttesnek akár három hangszerelő is dolgozik, és mindig ötletes, meghökkentő dolgokat találnak ki. Probléma a jó énekesek és jó technikai berendezések hiánya is – magyarázta a pécsi zenész, hozzátéve, hogy a Beatlesek

nagyon ügyes gyerekek, hangulatos, jó muzsikusok, zenéjük hatásos, de amit ők csinálnak, magyar nyelven elképzelhetetlen.

Az Ifjúsági Magazin 1967. február elsejei számában az Illés együttes tagjai már úgy nyilatkoztak: bár sokan azt hiszik, hogy a televízió előző nyári Táncdalfesztiválja hozta ismét divatba a magyar számokat, nekik már korábban részük volt abban, hogy a könnyűzenét kedvelő fiatalság ismét megszerette a magyar dalokat.

Ugyanebben az évben a hatalom már azzal próbálkozott, hogy saját szolgálatába állítsa a fiatalok által kedvelt zenei műfajt: a KISZ pol-beat pályázatot hirdetett, ahová olyan „haladó szellemiségű” dalokat vártak, amelyek a magyar fiatalok életéről, örömeiről, gondjairól szólnak.

Egy nyíregyházi fiú például arról énekel, hogy mi lesz abból a fiatalból, akinek életútját a protekció határozza meg: kényelmes állást biztosíthatnak neki, de – mondja az énekes – aki nem tudja meg soha, milyen a küzdelem, az sohasem érezheti a friss kenyér ízét. Egy háromtagú együttes fülbe mászó dallamú zenekísérettel ad elő történeteket a háborúba kényszerített amerikai fiatalokról, budapesti egyetemista társuk pedig a karikatúra eszközeivel figurázza ki a mindenre igent mondó gerinctelen embereket

– írta a Kisalföld arról, hogy milyen művek készülnek a pályázatra.

A terv azonban, hogy a fiatalok lázadó hajlamát a hatalom becsatornázza és a nyugati életforma ellen fordítsa, nem vált be, a pol-beat pedig eltűnt a süllyesztőben, bár manapság a videomegosztókon újra felbukkannak olyan megmosolyogtató szerzemények az 1967-es pol-beat fesztiválról, mint Neményi Bélától és az Atlantisz együttestől a „Ki ölte meg Kennedyt?”

Vagy az ifjú Berki Tamással és Vámos Miklóssal színpadra álló Gerilla együttestől a „Nem lehet tudni”.

Manapság szerencsére nincsenek ehhez hasonló kezdeményezések. Még a könnyűzene-ipar megújításával megbízott Demeter Szilárd terveiben sem volt nyoma a mindent behálózó kultúrharcosságnak. A Kerecsen együttes viszont önszorgalomból is megmutatta néhány éve, hogy milyen lehetne a jelenlegi kormány számára kedves, politizáló rockzene, amikor arról énekeltek, hogy biztosan felháborítja Brüsszelt, hogy fehér a bőrük, nő a feleségük és görbe az uborkájuk.

Nyitókép (illusztráció): Fortepan / Urbán Tamás