„Azzal, hogy elvállalok egy ilyen szerepet, szerintem nem a kormány szekerét tolom” – interjú Fekete Ernővel

Tavaly október óta játszod Sztálint Tadeusz Słobodzianek darabjában, A zseniben. Összeszoktatok az eltelt fél év alatt?

Sztálinnal összeszokni? Kétségtelen, hogy jobban vagyunk, a szerep meg én, mint a bemutató napján. Az ember akkor még tele van félelemmel, bizonytalansággal, nem tud semmit az egészről, olyankor még csak a próbák élményei vannak mögöttem.

Ennyi idő elteltével többet tudsz az általad játszott diktátorról?

Sztálin nagyon sok képzetet kelt, és ez a darab egy szokatlan Sztálin-képet mutat. Ez egy jól informált, a kulturális életben tájékozott, azt kell hogy mondjam, sok szempontból szimpatikus vezető, aki mindenen rajta tartja a szemét, kulturáltan beszélget az irodájában országa világhírű, idős, színházi mesterével, Sztanyiszlavszkijjal. 

Hogy mindemellett egy elvetemült tömeggyilkos, azt a darab csak sejteti. 

Az én munkám többek között  az, hogy amennyire csak lehet egy ilyen szalondarabban, valamelyest felmutassam azt a félelmetes alakot, azt a nagyon frusztrált, üldözési mániás diktátort, aki ténylegesen élet és halál ura. Azt kell érzékeltetnem, hogy amíg itt mi már-már kedélyesen csevegünk, emberek tömegeit végzik ki.

Szép nagy sztálini bajusszal játszod végig az előadást. Kelt némi szorongást, hogy biztosan jól ragaszt-e a ragasztó? Egy fityegő bajusz mégiscsak agyonvágná a hitelességet…

Nagyon oda van ez a bajusz szögezve, de olyan félelmeim azért már voltak, hogy jaj, istenem, mintha elengedett volna. Szerencsére ott van a takarásban egy ragasztó, ha gond van, csak kilépek és megigazítom. Sztálin az a karakter, aki bármit megtehet, így azt is, hogy fogja magát és kimegy. Akár azt is gondolhatja a közönség, hogy ez a rendezés része. Amúgy az előadás indító vetítése színészként mutat bennünket, akik készülnek a szerepeikre, én például bajuszt ragasztok. Tehát vállaltan mű, akár le is eshet.

És ha nem a bajusz esik le, hanem a szöveg felejtődik el?

Volt egy Weöres Sándor-estem a Sufniban, mindig féltem, mi lesz, ha egyszer nem jut eszembe a szöveg, mert egyedül voltam, senkire, se súgóra, se segítőkész kollégára nem számíthattam. Évekig rettegtem, mi lesz, ha megtörténik. Addig-addig rettegtem ettől, míg be nem következett. Emlékezetes élmény volt. 

Úgy képzeltem, hogy ezt nem lehet túlélni, meg fog állni a szívem, vége lesz a világnak. Ehelyett az égvilágon semmi nem történt, illetve csak annyi, hogy kimentem a hangosító kollégához, mert nála volt egy szövegkönyv. 

Megnéztem, mi a következő sor, majd visszamentem, mondtam, hogy bocsánat és folytattam. Nagyon jó volt, hogy megtörtént, mert így megtapasztalhattam, hogy nem szakad ránk az ég, ha ilyesmi történik. Sőt furcsamód azt is éreztem, hogy az az ötven néző, aki jelen volt, még örülhet is, hiszen száz előadásból ez csak egyszer fordult elő, tulajdonképpen egy exkluzív élményben volt részük.

A múlt vasárnapi előadás exkluzív élménye a darab rendezőjének, Ascher Tamásnak a felbukkanása volt. Már elsötétült a nézőtér, amikor besurrant, és amilyen váratlanul jött, olyan gyorsan távozott is, amint véget ért az előadás. Olyan ez, mint egy vizsgahelyzet? Feszélyezte a színészeket, elsősorban téged és a Sztanyiszlavszkijt alakító Máté Gábort, hogy bent ül a rendező is?

Engem nem feszélyezett, mondom ezt persze úgy, hogy lassan harminc éve vagyok a Katonában és rengetegszer dolgoztam Ascher Tamással. És a vasárnapi nem a második, hanem a harmincvalahányadik előadásunk volt. A hiedelmekkel ellentétben Tamás nem ül be minden rendezésére. Tulajdonképpen örültem is, hogy felbukkant, mert régóta nem látta az előadást, úgy gondoltam, az csak jó, ha megnéz minket, és ha lát új dolgokat, ahhoz utána hozzászól.

Ascher Tamás látványa a nézőkre is hatással van, különösen a köhögők igyekeznek ilyenkor önkontrollt gyakorolni. Alaptalan vagy jogos félelemről van szó?

Ennek a néző a megmondhatója. Az biztos, hogy Tamás alakjához már legendák fűződnek, kilépett a háttérben megbúvó rendező szürke szerepéből. Ismert anekdota, hogy ő az utolsó előadás után is instruálja a színészeket, ami persze költői túlzás. Sok rendező csinálja, hogy ha lekerül egy darab, mondanak pár szót összegzésül az utolsó előadás után. Talán egy hasonló helyzet lehetett a legenda forrása, ami aztán ráragadt Ascherre, mint Mátyás királyra, hogy álruhában járt a szegények között. Tamás felhatalmazott rá, hogy nyugodtan cáfoljam meg a róla szóló, efféle mendemondákat.

A zseni egy meg nem történt találkozás története: Sztanyiszlavszkij, a már életében legendás színházi géniusz azért jár 1937-ben Sztálinnál, hogy engedményeket harcoljon ki a kor másik színházi zsenijének, a vezér által üldözött Mejerholdnak. Ha volt ilyen találkozás, ha nem, Mejerholdon semmi sem segíthetett: nem sokkal Sztanyiszlavszkij halála után Sztálin kivégeztette, színésznő feleségét is megölette. Ha bárki is kilincselt Sztálinnál Mejerhold érdekében, semmit sem ért el…

Amíg Sztanyiszlavszkij élt, Mejerholdot életben hagyták, ez tény. A darab szerint Sztanyiszlavszkijban van valami édes, rokonszenves naivitás, ami mindenkiben megvan, aki ember tud maradni, hogy az utolsó pillanatig reménykedik. Reménykedik, és igenis bekopogtat a vezérhez, és megtesz mindent azokért a tehetségekért, akikért tűzbe tenné a kezét. Persze reménytelen helyzet, de ő naiv és hiszi, hogy mégis lehet valamit tenni. Végül is Mejerhold kinyírásával megvárták, hogy Sztanyiszlavszkij meghaljon.

A hatalom és a művész kapcsolata ősi téma, de a mai újsághírekből is visszaköszön. Minek tartod azt a művészt, aki a vezérnél előszobázik?

A Sztálint felkereső Sztanyiszlavszkij nem a saját pecsenyéjét sütögeti, hanem mások érdekében jár el és ez nagy különbség. Nem kedveli Sztálint, de reméli hogy túljár a diktátor eszén. Igaz, mintha egy kicsit még nála is jobban utálná a darabban megjelenő kritikust – Elek Feri alakítása –, aki kilencszázhúszban még ezt írja, de harmincban már az ellenkezőjét. Ez persze a szerző, Słobodzianek értékítélete. 

Az a fajta művész, aki önmagának próbál előnyt szerezni azzal, hogy politikusoknál kilincsel és hozzájuk dörgölődzik, az tőlem nagyon távol áll. Nem tudom elképzelni magamról, hogy ilyen helyzetbe kerüljek. 

De Sztanyiszlavszkij embereket akar megmenteni, olyan művészeket, akiket nagyon tehetségesnek tart. Még akkor is, ha személy szerint vele nem is mindig bántak jól. Öregen, betegen erőt vesz magán, a tekintélyét, a hírnevét latba vetve másokért kilincsel a diktátornál. Ezt nem tartom megvetendőnek.

A politika a te életbe is beszivárgott, hiszen óraadó voltál a régi SZFE-n, amit a kormány az egyetemi autonómia felszámolásával, modellváltás címszó alatt elfoglalt. Te is szolidaritást vállaltál a tiltakozó diákokkal – az akkori kiállásodat utólag hogy látod?

Csak annyit tettem, mint sokan mások. Kiálltam őrködni az egyetem mellvédjére és mert megkérdeztek, nyilatkoztam is az egyetem ügyéről. 

Ha akkor azt mondom, hogy köszönöm szépen, én inkább nem szólalok meg, az most rosszabb érzés lenne. 

Még úgy is, hogy már akkor is sejteni lehetett, mi lesz a végkifejlet. De nem lehetett szó nélkül hagyni.

Azóta nem tanítasz?

Nem. Tulajdonképpen nem akartam tanítani, de Bagossy László, aki a színházi tanszéket vezette, egyszer megállított az utcán és azt mondta, hogy nektek nemzedéki kötelességetek tanítani. Végül Zsámbéki Gábor nyomására teljesítettem nemzedéki kötelességemet. Az elején izgultam nagyon, de lassan belerázódtam. Művészi beszédet tanítottam nem egész három évig. A végén aztán jött a covid és a forradalom. Ma már könnyebben tudnám azt mondani a tanításra, hogy na, akkor próbáljuk meg.

Az a kormányzati kampány, ami az SZFE állami lerohanásához vezetett, Gothár Péter zaklatási ügyével kezdődött, amit a Katona József Színház, majd az egyetem ellen használt a hatalom. Maga a zaklatási ügy érezteti még a hatását a Katona mindennapi működésében?

Lelkileg nagyon megrázott sokunkat. Az is, amit Péter tett és az is, amilyen nagyságrendű a büntetése volt. Sokan afölött is nehezen tértünk napirendre, hogy majdnem minden lehetősége megszűnt az alkotásra. 

A történet minden része fájt. Zűrzavaros időszak volt. Persze ezt is gyógyítja az idő, ma már nem jön elő olyan gyakran a beszélgetéseinkben, de attól tartok, ez a seb mindig ott lesz. 

Mint minden jó színház, a Katona is állandóan frissül, folyamatosan jönnek fiatalok, nekik már egészen mást jelent ez. Nekik ez egy történet csupán, mintha egy háborúról mesélnél az utána születetteknek. Hát, igen, igen, milyen rossz lehetett – ezt válaszolja az, aki nem élte át.

Mostanában egyre gyakrabban készülnek olyan alkotások, legyen szó mozifilmről vagy tévés produkcióról, amelyek a kurzusfilm kategóriába esnek. Résen kell lenned, ha kapsz egy-egy szerepajánlatot, hogy ilyen szemmel is megvizsgáld, mire is kérnek fel?

Az Elkxrtuknál sok kollégámat megkeresték, engem is, hogy menjünk szereplőválogatásra. Én akkor határozottan elutasítottam, el is mondtam, hogy úgy sejtem, ez valami nagyon egyoldalú dolog lesz, és nem a közelmúltra való, objektív visszatekintés. 

Mondtam, hogynem szeretnék egyik oldal ilyen propagandafilmjében sem részt venni, és úgy sejtem, ez az lesz. Tudtommal sok színész hasonlóképpen döntött. 

A Blokádot, Aranybullát nem láttam, ha ezekre gondolsz, viszont a készülő Hunyadi-sorozatban szerepelek, ha azt is idesorolod. Egy külföldi ismerősöm nemrég nekem szegezte, hogy ez egy Fidesz-propaganda, ha ebben részt veszel, a jelenlegi kormány szekerét tolod, és mi az, hogy ez a Hunyadi megvédte Európát. Nagyon-nagyon nem tartom jónak, hogy rengeteg komoly alkotó nem készíthet ma Magyarországon filmet. De azzal, hogy elvállalok egy ilyen szerepet, szerintem nem a kormány szekerét tolom. Elolvasva a tíz rész forgatókönyvét, nem gondolom, hogy ez propaganda lenne. És hát tetszik, nem tetszik, mégiscsak megállította Hunyadi jó pár évtizedre 1456-ban a törököket. Miért ne lehetne erre egy ország büszke, miért ne készíthetnénk erről és azokról az ismerősen zűrzavaros időkről egy tévésorozatot? Miközben elszomorít, hogy sokan nem kapnak lehetőséget.

Nyitókép: Nagy Attila Károly / rtl.hu