„Nem akarok sértett öregemberként nézni a világra” – interjú Máté Gáborral, a Katona József Színház igazgatójával

„Ezt a kört még végigfutom, ha életben maradok” – nyilatkozta 2021-ben, miután újabb öt évre megválasztották a Katona József Színház igazgatójának. Azóta eltelt két év. Milyenek a kilátásai?

El kéne mennem vérvételre, érik a helyzet ilyen szempontból. Le kell ellenőrizni, mi a pálya. Nem szeretek orvoshoz járni, de a túlsúly miatt és az egyéb küzdelmeim során el-el megyek, és akkor minden egyebet is megnéznek.

Ebben az odavetett „ha életben maradok”-ban azért ott van, hogy kezd nagyon elege lenni.

Ez is benne volt, természetesen, ebből a mostani színházi helyzetből nagyon elegem van.

Figyeli, ki lehetne az ideális jelölt az igazgatói posztra, ha ön leköszön?

Persze, ez bennem van, de nem én fogom kijelölni az utódot, pályázni kell.

Neveket nyilván nem mondhat, de nagyjából tudja, kiket tartana alkalmasnak a Katona vezetésére?

Igen.

Mindenképp a színházon belülről kell jönnie az utódnak?

Szerencsésebb lenne, igen, mert a Katona speciális közösség. Egy kívülről jövő embernek, hacsak nem akar mindent kisöpörni innen, nehéz dolga lenne, hiszen ismerni kell ezt a közeget, az embereket, az eddigi hagyományokat. Ezt nem lehet megspórolni. Hacsak nem akarják ledózerolni az egészet. Láttunk már erre példát.

Rendezőnek kell lennie az igazgatónak, vagy megtenné egy színész is?

Végzettségemnél fogva én is színész vagyok, de aki kizárólag színész, annak a színházvezetés kétséges foglalkozás. 

A színésznek nagy rutinja van például abban, hogy önmagát tekintse fontosnak, ez a pálya, a szerephez jutás természetes velejárója. Egy igazgatónak ennél szélesebb rálátásra van szüksége, hiszen az egyik fő feladata, hogy összefogja a társaságot. És nem árt némi olvasottság, de legalábbis a darabok ismerete, aztán a társadalmi változások iránti érzékenység, a közéletben való eligazodás, és még sorolhatnám azokat a tulajdonságokat, amik nélkül – legalábbis egyik-másik nélkül – egy színész meglehet, de egy színházigazgató nem. Ebből a szempontból szerencsésebbnek tartom, ha rendező igazgatja a színházat.

Ami a közéletet illeti, nemrég kikérte magának, hogy még a vécén ülve is a miniszterelnökre kell gondolni. Azóta alábbhagyott, vagy fokozódott a „vécén ülve Orbán Viktorra való gondolás” kényszere?

Úgy érzékelem, hogy a magyar állampolgárok zöme így él. A miniszterelnök neve persze szimbolikus ebben az esetben. Amit mondtam, semmi mást nem jelent, mint hogy a politika mennyire beszűrődött a mindennapjainkba. Azok közé tartozom, akik azt gondolják, az a jó ország, ahol az emberek legfeljebb hosszú gondolkodás után találják el, kik a miniszterek, illetve ki a miniszterelnök.

Meg tudja mondani, hogy hívják az agrárminisztert?

E pillanatban nem jut az eszembe, de védekezem is az ellen, hogy ilyen részletességgel ismerjem a kormányt. 

Volt idő, hogy az agrárminiszter nevét is tudtam. De innen felfelé tudom sorolni a neveket. A külügyminiszteré meg a többieké kapásból megy.

2018-ban jelent meg a naplója, ami nagyjából 2014-ig veszi sorra a színházi és a magánélete kisebb-nagyobb eseményeit. Azóta sok minden megrengette a hazai színházi életet és benne a Katonát is: kipattant a Gothár-ügy, megtörtént a Színház- és Filmművészeti Egyetem kormányzati lerohanása, a Katona fenntartása átkerült a fővároshoz… Ezekről is születettek naplóbejegyzések, vagy már nem ír naplót?

Igen. Ezekről is írtam a naplómban.

Mikor olvashatjuk?

Ez nyilván nemcsak tőlem függ, kiadófüggő is, de gondolkodom a napló folytatásának megjelentetésén. Ezek az évek tanulságosak lesznek az utókor, a kulturális emlékezet vagy legalábbis a színházi közeg számára. A folytatással biztos, hogy megvárom az igazgatóságom végét, az előző könyvből is kihagytam az ezzel kapcsolatos gondolataimat. El kell telnie egy bizonyos időnek.

A naplójában említi, hogy egy este kapcsolgatás közben az egyik tévécsatornán belefutott egy korai filmjébe, az 1983-as Elveszett illúziókba. Jót nosztalgiázott, vagy inkább megrökönyödéssel nézte, hogyan játszott huszonévesen?

Mindkettő volt benne. Épp most mutatták be az Elveszett illúziók új francia filmváltozatát, el is mentem megnézni a Cirkó-Gejzírbe. A moziban ülve egyre fontosabbnak éreztem a mi hajdani magyar átiratunkat. Gazdag Gyula filmje még ma is, a mai magyar viszonyok szempontjából is érdekes, de ebben az új francia filmben nem éreztem, hogy a mához szólna.

Az évtized végén, 1989-ben mutatták be Timár Péter Mielőtt befejezi röptét a denevér című filmjét. Kevesen ismerik, eltűnt a süllyesztőben, de ön a fontos filmjei közt szokta emlegetni.

Nem is értem, miért süllyedt ennyire el, még csak DVD sem készült belőle, legalábbis nem tudok róla. Szerintem nagyon jó film, remek rendezés, jó forgatókönyv, nagyszerű operatőri munka, ami pedig engem illet, élveztem, hogy a szokásosnál szélesebb skáláját mutathattam meg annak, amire akkor színészként képes voltam.

Mai kifejezéssel egy szexuális ragadozót játszott, egy pedofil meleg férfit. Ami ’89-ben újszerűnek hathatott, az ma biztosan körültekintőbb ábrázolást kívánna meg.

Ma ezt így biztosan nem lehetne megcsinálni. Ráadásul úgy tűnne fel, mintha ezzel a kormányzati propaganda, a plakátokon megjelenő szövegek üzenetét erősítenéd fel, ami már nem is hiba, hanem egyenesen bűn lenne. Egy meleg ember bemutatása ma már így nem lehetséges.

Sokszor leírja a naplójában, hogy épp mennyire elégedetlen volt az aznapi munkájával. És leírja azt is, ha valamelyik kollégája teljesítményével volt elégedetlen. Voltak, akik megsértődtek a könyvén?

Kis konfliktusaim támadtak ebből. Volt, aki megbántódott, remélem, sikerült ezeket kimagyaráznom. Bánom is. Több emberrel elolvastattam megjelenés előtt a kéziratot, hogy látnak-e benne olyat, ami esetleg kiverné a biztosítékot. Emiatt ki is húztam egy-egy mondatot. Volt olyan passzus, amit egy kollégámnak el is küldtem, mert úgy éreztem, necces lehet őrá nézve. Az ő kedvéért ki is hagytam pár sort. Nem sokat.

Két téma rendre visszatér a napi bejegyzésekben: a tiramisuvonal, hogy aznap épp evett-e valami jót (a tiramisukról többször megemlékezik), és az MGP-szál. Mintha meggyőződése lett volna, hogy Molnár Gál Péter, a híres-hírhedt színikritikus előszeretettel pécézi ki az alakításait.

Volt is egy kritika, ami nehezményezte, hogy egy színházi naplóban hogyan foglalkozhatok ennyit azzal, hogy mit eszem, mit iszom. Ez engem rendkívüli módon foglalkoztat. 

Szégyellem, röstellem, mégis az a helyzet, hogy hajnalban, mielőtt kikelnék az ágyból, az első gondolataim egyike, hogy aznap mit fogok enni. 

Egy jó falat, egy jó ital helyre tud billenteni. Ha nem lennék igazgató, csak sima színész vagy rendező, akkor is nagyon stresszes életet élnék. Hát még így. Annyi konfliktus van egy-egy előadás elkészítésében, hogy arra a nyelőcsőtől lefele élénken reagál a szervezetem. Van, aki egyáltalán nem képes ilyen helyzetekben fogyasztani, és van az a típus – sajnos, ez vagyok én –, aki viszont azonnal a kulináris élvezetek felé fordul, hogy valamilyen módon kiegyenlítse a sok feszültséget. Nagyon is leköti a gondolkodásomat az evés, órákat tudnék erről beszélni.

És MGP?

MGP a kor legkiválóbb színikritikusa volt, azzal az emberi gyarlósággal, hogy néha bizonyos hátsó szándékok csúsztak az írásművészetébe. Volt egy korszaka, amikor én is a célkeresztjébe kerültem. Vannak feltételezéseim, miért, de ezeket megtartom magamnak.

„Ilyen állatot, mint te, még a pályán nem láttam” – rendezőként egyszer így üvöltött a napló tanúsága szerint egy színészre. Jó húsz éve volt, már közel jártak a premierhez. Emlékszik, kire üvöltött?

Persze. Mácsai Palira.

Ma már mindketten színigazgatók. Könnyű kibékülni egy-egy ilyen durva kirohanás után?

Ez egy őszinte mondat volt, ami belekerült a naplómba. Inkább az „ilyenen”, és nem az „állaton” volt a hangsúly. Én is színész vagyok, én is állat vagyok, de sokféle állat van közöttünk. Akkor és ott, az én értelmezésemben ennek nem volt feltétlenül pejoratív értelme. Rendkívül jó, már-már baráti viszonyban vagyok Palival, nagyon fegyelmezetten és nagyvonalúan reagált rá, hogy ennyit szerepel a könyvben.

Ez egy olyan fejezete volt a kettőnk színházi életének, amiben ő változtatni akart a színészetén, és meg akarta ismerni azt a fajta színházat, amiből én jövök. Ehhez kellett néha durvábban is közeledni, amiből szerintem ő sok mindent megértett, amit meg is akart érteni. 

Volt benne egy nagyon nagyfokú, mindenképpen elismerésre méltó vágy, hogy megismerjen egy olyan színházi területet, ahová szívesen tartozott volna akkor. Az Örkény Színház megalapításával meglátásom szerint elérte azt, amire vágyott. Rendkívüli művészi teljesítmény, amit ő végigcsinált a magyar színházi életben.

Az elmúlt napok legszomorúbb színházi híre volt, hogy Jeles András egy nyilvános posztban munkát keres; a 78 éves színház- és filmrendező azt írta a Facebookon, hogy akár fizikai munkát is vállalna. Önök régen dolgoztak is együtt.

Természetesen nagyon rosszul érint. 

Nagyra tartom az alkotói pályáját, fájdalmasan hiányoznak a filmjei a magyar filmtörténetből, amiket még elkészíthetett volna, de nem valószínű, hogy egy huszárrohamot le szeretne vezényelni. 

És még ha szeretne is, akkor sem ő kapná meg erre a lehetőséget. Az, ahogy a társadalom az idősebb emberekkel bánik, a mi pályánkon is megmutatkozik. Ez a színház világában is egy megoldatlan helyzet. A kőszínházi közeg talán biztonságosabbnak tűnik, ebből a szempontból én talán a szerencsésebbek közé tartozom.

Milyennek képzeli a nyugdíjas éveit?

Néha eltölt az aggodalom, főleg azért, hogy lesz-e bennem alkotói kedv, és ha igen, arra kíváncsi lesz-e bárki. Ez foglalkoztat. Nem akarok sértett öregemberként nézni a világra. Nem szeretnék senki terhére lenni, az a típus vagyok, aki igyekszik idejében észrevenni, ha lépéseket kell tenni ennek érdekében.

Volt, hogy életvezetési tanácsért fordultak önhöz, mert összekeverték névrokonával, a kanadai orvos Máté Gáborral?

Ilyen még nem volt, de annak azért örülök, ha a neve elé odaírják, hogy doktor, úgy könnyebb megkülönböztetni minket. Se ő, se én nem írtunk a másiknak, hogy változtassa meg a nevét, és nyilván erre már nem is fog sor kerülni, ahhoz már túl régen vagyunk, akik vagyunk. Egyébként a színházunkban is vannak lelkes követői. 

Egyszer premierajándékként mindenki kapott tőlem egy Máté Gábor-könyvet. Kis házi vicc volt.

Házi projektjük lesz, hogy a katonás színészek a hatvanas évek slágereit adják elő egy koncert, a Csinibaba Táncdalfesztivál keretében a Budapest Parkban. Színtiszta nosztalgiázás lesz?

Most alakul Vajdai Vilmos vezetésével az est. Olyan közegben mutatja meg magát a színház, amiben egyáltalán nem szokott megmutatkozni. A fiatalság felé kacsingatunk, de a törzsnézőinket sem szeretnénk kizárni semmiből.

Ön is fog énekelni?

Nem. Nem akarom a hangommal elriasztani a nézőket. Magyarázatra szorul, ha én elkezdek énekelni.

Nyitókép: Dömölky Dániel