Putyin viccelődött vele, Pavarotti tévéstábbal rontott rá – egy este Bonóval

2009 nyarán a Wembley-ben nyolcvanezren üvöltöttük a U2-koncerten, hogy „it’s a Beautiful Day”. Most kétezren ülünk az Oxford Circustól egy köpésre található Palladium Színház csendes nézőterén, Bono önálló estjén. Nem lógnak Trabantok a színpad fölött, mint az Achtung Baby legendás turnéján, nem forog háromemeletes műanyag citrom a saját tengelye körül, hogy onnan sétáljanak ki a zenekar tagjai, és nincs szív alakú kifutó, amin Bono körberohanná a rajongó tömeget. 

A patinás londoni színpadon egy cselló, egy hárfa és egy keverőpult, meg egy asztal és pár szék. Ez ma este az európai könyvturné nyitánya, a U2 énekese most mutatja be több mint 500 oldalas memoárját, a Surrender-t, amely immár magyar nyelven elérhető a könyvesboltokban. Két hete New Yorkban a Clinton házaspár, Tom Hanks és Mark Zuckerberg is tiszteletét tette az előadáson. De London nemcsak New Yorknál, hanem talán még Dublinnál is fontosabb volt az ír zenekar életében mindig is. Itt kellett berobbanniuk, hogy aztán megtölthessék a világ összes stadionját. És mint Bono könyvéből kiderül, mindig is ez volt a cél: a legnagyobb, leglátványosabb és leghangosabb siker. 

Talán pont ez a megalomán téboly nyűgözött le tízévesen, amikor a bátyám VHS-kazettájáról megnéztem egy 1993-as sydney-i koncertfelvételt. Bono Mephisto-jelmezben küldte el a neonácikat Auschwitzba, aztán elénekelte a Lemon című dalt. Azt már a könyvből tudom, hogy pontosan mi történt 24 órával korábban, az előző napi koncerten, az egyetlen estén a zenekar történetében, amikor egyikük hiányzott a színpadról. Adam Clayton, a basszusgitáros úgy kiütötte magát, hogy nem bírták talpra állítani. Ekkor, népszerűségük csúcsán jártak a legközelebb ahhoz, hogy felzabálja őket a reflektorfény és a sóvárgás démona. Mindenesetre a koncertfelvétel végére az lett nekem a U2, mint a szüleimnek a Beatles és a Rolling Stones volt. Minden félretett pénzemet arra költöttem, hogy elzarándokoljak Bécs, Berlin, Dublin, Torinó, Katowice és London stadionjaiba, hogy élőben lássam őket. És ha valakit egész tinédzser korunkban hallgatunk, bőrig ázva, napsütésben, szerelmesen, csalódottan, gyászban, akkor fél szemmel egy életen át követjük, amint megöregszik, vagy akár darabjaira törik össze az idol. És időnként mintha szembetalálkoznánk tizenéves önmagunkkal is. Hát valahogy így vagyok itt Londonban Bono könyvbemutatóján.

Több mint 40 évvel ezelőtt a tizenéves Bono a londoni Paddington pályaudvarra érkezett meg egy tucat demókazettával, hogy személyesen nyomhassa a kiadók és a zenekritikusok kezébe a U2 első dalait. De a londoni kiadók egyike sem kért az épp megalakult ír punk-rock bandából. A világhírre ácsingózó Bonóban a szerelme, Ali tartotta a lelket, akivel a vasútállomáson töltötték az első éjszakájukat. Most itt ül két sorral mögöttem, az idén ünnepelték 40. házassági évfordulójukat. Itt van négy gyerekük közül a legidősebb, kicsit arrébb Bono régi jó barátja és mentora, a Live Aid-et tető alá hozó Bob Geldolf, aztán befut Noal Gallagher az Oasisból, az emberek tapsolni kezdenek és felállva üdvözlik, végül megérkezik az Island Records egykori legendás igazgatója, Chris Blackwell, aki az első lemezszerződést ajánlotta a U2-nak, és mellesleg Bob Marley-t is felfedezte. Politikusok, testőrök, a könyv nemzetközi kiadásain lóhalálában dolgozó fáradt könyvkiadók várják, hogy elsötétüljön a nézőtér, az utolsó pillanatban még London főpolgármestere is megtalálja a helyét.

Először csak Bono hangját halljuk, amint első londoni benyomásait sorolja, színeket, fényeket és érzeteket, amint befut az a bizonyos vonat a Paddingtonra. Felcsendül a City of Blinding Lights, erre sétál be a U2 énekese a legkisebb színpadra, amin valaha láttam. Már-már zavarba ejtő élmény ilyen közelről látni a stadionok 168 centis rocksztárját. Fekete farmert, fekete zakót, alatta fekete mellényt visel, csak a megszokott napszemüvege rózsaszín, amit a zöldhályog miatt hord. Szépen lassan mindenki feláll a székéből, úgy tapsol, egyre hangosabban szól a zene és Bono is egyre hangosabban énekel, remélem, hogy akkor most hirtelen egy koncertté változik a könyvbemutató, de a londoni közönség tisztelettudóan visszaül, tisztára mint a brit parlamentben egy-egy heves politikai véleménynyilvánítás után.

Sajnos olyan helyen ülök, ahonnan pont látom mind az öt kiábrándító súgógépet, de szerencsére ebből kettő félóra után elszáll és sosem indul újra, pont amik a színpaddal szemben, a karzat alatt vannak. Innen kezdve Bono néha eltér a megírt szövegtől, amit nagyrészt a könyv részleteiből állított össze. A könyvbemutatókon megszokott felolvasás helyett eljátssza a jeleneteket, megszemélyesíti a legfontosabb karaktereket, utánozza a hangjukat és a gesztusaikat, az apjától a zenekar menedzseréig, és amikor a történetben megszületik egy-egy U2-sláger, mint például a With or Without You vagy a Where the Streets Have No Name, a cselló, a hárfa és a keverőpult kelti életre az ezerszer hallott számokat, sosem hallott akusztikus-elektronikus ötvözetben.

A színpad bal szélén kedvenc dublini pubját hivatott jelképezni két szék és egy asztal, meg egy korsó Guinness. Bono itt beszélgetett az apjával minden vasárnap, és ezek a beszélgetésfoszlányok adják az előadás rusztikus keretét. Bob Hewson a memoárban és a színpadon is egy morózus, kifürkészhetetlen, szarkasztikus alak benyomását kelti, aki felesége korai halála után mintha csak árnyéka lenne önmagának, és két fiát is megfosztja az érzelmektől, legyen az a gyász vagy akár csak az elfogadás.

Bono 14 éves volt, amikor édesanyja a saját apja temetésén rosszul lett, miközben nézte, amint a koporsót leeresztik a sírba. Összeesett, pár nap múlva meghalt. A Cedarwood út 10. szám alatt soha többé nem beszéltek róla, nem is volt szabad kiejteni Iris nevét. Három férfi élt itt együtt a csend súlya alatt, és mint később a könyvből kiderül, egy behemót családi titok árnyékában: az apjuknak volt egy harmadik gyereke is a sógornőjétől, akiről a fiúk nem tudhatták, hogy nem csupán legkedvesebb unokatestvérük.

Bono a memoárban eltűnődik rajta, vajon miért van az, hogy John Lennon, Paul McCartney, Bob Geldolf és számos más rock ’n’ roll sztár nagyon korán elveszítette az anyját, a hip-hopban pedig mintha az apa hiánya hajtaná a legnagyobb sztárokat. Mindenesetre az otthoni gyilkos hallgatásból egy gitár jelentette a megváltást Bono számára, amit a testvére, Norman nyomott a kezébe, hogy csináljon vele, amit akar. Közben egy Larry Mullen nevű srác cetlit aggatott az iskolai faliújságra: zenekarba keres tagokat. A Mullen család konyhájában négy 16 éves dublini fiúból alakult meg a U2, és Bono ugyanezen a héten hívta el randevúra leendő feleségét. 

46 évvel ezelőtt egyetlen hét leforgása alatt a legalapvetőbb dolgok eldőltek az életében.

A történet folytatása már messze nem ilyen egyenes út a sikerhez. Az első album sikere ellenére egyetlen hajszálon múlt, hogy rögtön az elején nem oszlott fel a zenekar. Bár mindannyian ugyanabba a szekuláris és koedukált iskolába jártak, ráadásul a suli falain túl egyre véresebbé vált az északír vallási konfliktus, mindennek ellenére a négy bandatagból hármat rabul ejtett az önkéntes imakör. Egy apró kis sárga házban imádkoztak egy tanárukkal, dicséreteket énekeltek és olvasták a Bibliát – nem sokkal később ugyanez a ház lett a U2 próbaterme. Bono részletesen ír a ’70-es évek karizmatikus keresztény mozgalmáról, az ébredésről, amely az egész nyugati keresztény világon végigsöpört, egyre több fiatalt megszólítva, akik nem érezték magukénak a történelmi egyházak templomait, nem beszélve a már-már polgárháborús írországi helyzetről, amely szintén vallási gúnyát öltött. De ahogy egyre sikeresebbé vált a fiúk punk-rock bandája, egyre nagyobb volt rajtuk a nyomás a keresztény imacsoport elöljárói részéről, hogy válasszanak: vagy Istent szolgálják, vagy a zenét, de a kettő együtt nem fog menni. The Edge, a gitáros különösen nagy dilemmába került, és a bajtársiasság azt követelte, hogy ha ő kilép a zenekarból, akkor mindenki más is. Elhatározták, hogy feloszlatják a U2-t. Már csak a menedzserükkel kellett megbeszélni. Ez a beszélgetés a színházi előadás egyik legviccesebb jelenete, amikor Bono megszemélyesíti a menedzsert, Paul McGuinness-t, aki később ötödik tagként bulldogként küzdött a zenekar érdekeiért, és a későbbi elképesztő sikerből is egyenlőképpen részesült: ő is 20%-ot kapott a nyereségből, pont mint a négy zenész.

„Mi a véleménye az isteneteknek a szerződésszegésről?” – érdeklődött emelt hangon Bonóéktól, ugyanis ő már aláírta a nevükben a következő turnéra a szerződést, és abból nem lehetett kitáncolni. Valójában azonban nem ez a beszélgetés mentette meg a U2-t a feloszlástól, hanem a Sunday Bloody Sunday. Bono a nászútján írta meg a zenekar addig legfontosabb dalának szövegét, míg The Edge otthon a zenén dolgozott – pont mint a következő negyven éven át. Ez a háborúellenes dal mutatta meg nekik, hogy a zene állhat egy magasabb rendű cél szolgálatában, sőt akár imaként is tekinthetnek rá. Ekkor találtak rá a saját hangjukra, és távolodtak el az intézményesített vallási keretektől. Ettől függetlenül 

nincs még egy rock ’n’ roll memoár, amelyben annyit idéznék a Bibliát, mint a Surrender-ben.

A katolikus apától és protestáns anyától származó Bono mintha egy élve boncolásra vállalkozna, mind a könyvben, mind ma este itt Londonban a barátai előtt. A memoár egy 2016-os szívműtéttel kezdődik, amikor Bono majdnem meghalt. Teljes hírzárlat volt, a rajongók milliói mit sem sejtettek róla, hogy bálványuk élet és halál között kapkod a levegőért.

Bono az asztalra felpattanva játssza el az orvos szerepét, amint szétfűrészeli a mellkasát, miközben ő életében először úgy érzi, hogy nincs tovább, és egy imára elegendő levegője sincs.

Bono több interjúban is említi, hogy részben a családjának írta a könyvet, hogy tudják, miért nem volt soha otthon. Egymást érik az államelnökök a memoárban, hihetetlen, amikor elalszik a Fehér Házban Obama vacsorája közben, vagy amikor húsz éve Putyin azzal viccelődik vele, hogy az afrikai adósságrendezés mellett Oroszország államadósságát is segíthetne rendezni. Ott ül vele az olvasó, mikor a kijevi metróállomás felé tart, hogy énekeljen a háború sújtotta Ukrajnában, vagy amikor a Miss Sarajevót énekli Pavarotti oldalán. 

A színpadon meglepő színészi képességekkel utánozza Pavarotti akcentusát, amikor a tenor rájuk ront Dublinban egy olasz tv-stábbal, hogy visszautasíthatatlan meghívását a „Pavarotti és barátai” koncertre élőben közvetítse a televízió.

Egy bariton vagy, aki azt hiszi magáról, hogy tenor

 – vágta gyakran Bono fejéhez az apja. Bob Hewson postás volt, de szabadidejében ő tényleg tenor volt, és imádott énekelni, vezényelni, mindene volt a zene. Talán csak akkor volt igazán jelen a saját életében, amikor a nappali közepén állva vezényelte a Traviatát, persze akkor sem a fiai számára: ilyenkor véletlenül sem volt szabad megzavarni. Aztán egyik vasárnap a kedvenc dublini pubjuk szokásos sarkában bejelentette, hogy rákos, és nincs sok ideje hátra. Még látta a fiát Pavarottival énekelni, még találkozott Diana hercegnővel, aki Bono beszámolója szerint azonnal elbűvölte az öntudatos ír öreget, és nyolc másodperc személyes varázs elég volt 800 év történelmi távolságtartás leküzdésére – talán ezen a ponton röhög legjobban a londoni közönség.

Amit viszont nem láthatott és nem hallhatott Bob Hewson, az az, hogyan változott meg a fia hangja a halála után. Olyan magasságokba jutott, ahol korábban nem járt, és Bono közelebb került a tenorsághoz, mint addig bármikor. Az előadás közben többször is eszembe jut Karinthy, hogy talán tényleg a nagy regényre kell vágyni, hogy megszülethessenek a legjobb novellák? Az elmúlt fél évszázad talán legsikeresebb rocksztárjának tényleg mindig arra kellett vágynia, hogy tenor lehessen, akit az apja elismer? Bono úgy beszél erről a hangszínváltásról, mint egy búcsúajándékról az apjától, és ugyanígy tekint arra az űrre is, amit az édesanyja, Iris hagyott maga után, amit eleinte haraggal és dühvel, később pedig a zenével próbált meg betölteni. De az anyjáról szóló dal, az Iris egészen 2014-ig váratott magára, és Bono még a lemez publikálása előtti utolsó pillanatban is hezitált, hogy vajon nem túlságosan kitárulkozó-e ez a szám, nem válik-e nevetségessé egy ötvenes rocksztár, aki az anyjáról énekel egy stadionban? Csak hogy ez a kemény nyakú ír fickó mindig is feszegette a határait, a komfortzónáján kívül merészkedett, 

ahol már nem feltétlenül érezte jól magát, de kipróbálhatott valami újat, művészként és aktivistaként is, ami hol jól sült el, hol rosszul, de a U2 mindig ment tovább.

A könyvbemutató, koncert, színházi est, élveboncolás utolsó felvonásában Bono lehuppan az apja székére, amely mindvégig üres volt, és elénekli a Torna a Surrientót, apja egyik kedvenc nápolyi dalát, amit olyanok tettek újra híressé, mint Pavarotti vagy Andrea Bocelli. Bátor vállalás, de minden hang a helyén van, és az utolsó pár másodpercben már mind állva tapsolunk. Bono most először tényleg tenornak hiheti magát, abban a városban, ahol a zenei karrierje kezdődött lassan fél évszázaddal ezelőtt. A taps rövidebb, mint bármely koncertjén valaha, de talán őszintébb is, mint bármikor, és miközben a feleségét, lányát, első kiadóját, kollégáit és barátait nézi a színpadról, mintha rózsaszín szemüvege be is párásodna, de ehhez azért nem ülök elég közel.

S. Takács András

(A szerző Bono Surrender című könyvének magyarországi kiadója, az On the Spot Books alapítója. Ha nem így lenne, talán még lelkesebb kritikát írt volna az előadásról.)

Nyitókép: Getty Images