Galántai Zoltán: Nem hinném, hogy sokan vannak, akik nyugodtan várják a következő éveket

2021. december 29. 16:18

Egyre nyilvánvalóbbnak tűnik, hogy jelenleg a tudomány az emberiség megmentője, és lesz is bőven dolga – mondja Galántai Zoltán. Az író, költő, jövőkutató, tudomány- és technikatörténész szerint kénytelenek leszünk feladni azt a régóta dédelgetett képet, hogy egyre nő jólét, a tudomány és a technika meg folyamatosan fejlődik. Év végi sorozatunkban 2021-ről, illetve terveikről, félelmeikről és várakozásaikról kérdezzük interjúalanyainkat.

Mi volt 2021 legjobb és legrosszabb hozadéka az ön számára?

Éppen most novemberben jelentek meg verseim a Jelenkorban, és ennek nagyon örülök, mivel mérvadó irodalmi folyóiratról van szó, de ez valószínűleg nem túl érdekes másoknak. Viszont innét nem is olyan nehéz eljutni oda, hogy miként alakulhat az irodalom jövője. Vagy általában mindenféle szellemi tevékenységé egy mostanra megváltozott környezetben – ide értve a tudományt is. Eközben persze vannak bosszantó élményeim (leginkább az írással kapcsolatban), de ezek még annyira sem izgalmasak, tehát inkább nem térek ki rájuk.

Mi az, amit a legjobban vár, és amitől a leginkább tart 2022-ben?

Jó kérdés. Első számú mumust talán nem tudnék megjelölni, még ha feszengek is a közelgő választásokra meg a magyarországi covidhelyzetre gondolva, de eközben az irodalom (és azon belül is a költészet) az, ami várhatóan meghatározó szerepet fog játszani az életemben. Amit már csak azért is vicces magabiztosan állítani, mert a jósolgatásokkal mindig vigyázni kell. Számomra a 2021-es év teljesen előre nem látható módon arról szólt, hogy nyáron csak úgy átküldtem néhány versemet Wirth Imre Artisjus-díjas költő barátomnak, és ő azt mondta, hogy érdemes lenne megpróbálnom megjelentetni őket – ez pedig alapvető változást hozott az életemben. Szóval érdemes azzal a feltételezéssel élnünk, hogy ha nem is bármi, de biztosan lesznek dolgok, amelyek az egyik pillanatról a másikra megváltoznak. Gondoljunk csak a covidjárványra. Én 2020 márciusában még nagy meggyőződéssel állítottam egy egyetemi előadásomon, hogy á, soha nem lesz ebből baj. Egy hét múlva át kellett állni online oktatásra. Donald Rumsfeld szavaival élve:

vannak dolgok, amelyekről tudjuk, hogy tudjuk; vannak, amelyekről tudjuk, hogy nem tudjuk. És végül vannak, amelyekről nem tudjuk, hogy nem tudjuk. Na, ez tud igazán gond lenni.

Ön szerint mi lesz a szakmája legnagyobb kihívása 2022-ben?

Nehezen tudnám megmondani, hogy mit tekintek a szakmámnak. Arkhilokhosz görög költő szerint „sok dolgot tud a róka, míg a sün csak egyet, de nagyot”, úgyhogy én ma is rókajelvényt viselek, mert nem akarok süni lenni, aki egy szakterületbe ássa be magát. Ami nem biztos, hogy nagyon sikeres stratégia, valójában nagyon messze vagyunk attól, hogy pusztán a teljesítményt, értéket, nóvumot díjazzuk. Kis egyetemek, kis nyelvek – és egyáltalán nem garantált, hogy egy ilyen körülmények között dolgozó tudósnak sikerül egy mégoly világraszóló tanulmányt is publikálnia. De elég szép szakirodalma van a csipkerózsika-cikkeknek is, melyek évtizedekig alszanak, mielőtt kiderülne, hogy fontosak. Amikor 1600 körül Galilei elkezdte propagálni az „új tudományt” az arisztotelészi helyett, akkor a tudományos közvélemény viszonylag hamar átállt. Kevés ekkora szemléletváltás volt a tudománytörténetben. De akkoriban még nem volt olyan kiépült és szabályozott intézményrendszer a tudomány mögött, mint ma, amikor legalábbis kérdéses, hogy egy svájci szabadalmi ügyvivő (Einstein, ugyebár) forradalmasítani tudná-e a fizikát. Persze az is kérdéses, hogy mindezzel együtt vajon ez nem jobb-e még mindig a korábbiaknál – különös tekintettel arra, hogy ma teljesen más körülmények között kell tudományt (és persze művészetet) csinálni, és a régi megoldások talán még ennyire sem működnének. Az irodalomtudós Franco Moretti írja a világirodalomról, hogy az nem egy „dolog”, hanem egy probléma – ugyanis teljesen más szinten létezik, mint a nemzeti irodalmak, noha egyelőre csak az utóbbiak értelmezésére vannak eszközeink. Talán a rengeteg remek kutatót felvonultató 21. századdal is hasonló a helyzet, és ideje lenne valamiféle „világtudományról” beszélni.

Mi az, amiről ma még kevés szó esik, mégis jelentős hatással lehet akár a világ sorsára a közeljövőben?

Miközben összeszoruló gyomorral figyelem a fake news és a hasonló dolgok terjedését, egyre nyilvánvalóbban tűnik (gondolom én), hogy jelenleg a tudomány az emberiség megmentője. Az, hogy ma egy átlagkeresetű magyar jobban, egészségesebben, hosszabb ideig él, mint egy milliárdos a 19. században, abban az értelemben a tudománynak köszönhető, hogy

a gazdasági fejlődés, amiről amúgy imádunk locsogni, csak a lehetőséget teremti meg, de kell a megfelelő intézményrendszer meg a tudomány is hozzá.

És jelenleg éppen az a kérdés, hogy a komplex problématudományok korszakába belépve a tudósoknak módjuk lesz-e érdemben beavatkozni. Ugyanis olyan problémákkal kell(ene) megküzdeniük, mint mondjuk a felmelegedés – és itt már nem egy adott szakterület hozzáértésére van szükség, hanem sokéra (ezért is komplex), és azokat nem is olyan egyszerű összehangolni. Különösen, hogy amióta a „mekkora az atomtömege” típusú kérdések mellett megjelent a „hogyan mentsük meg az emberiséget” (tegyük túlélhetővé a covidot, gátoljuk meg, hogy jóvátehetelenül tönkretegyük a környezetet stb.), ez politikai kérdés is. És a világ (vagy legalább Magyarország) esetében nem biztos, hogy jó dolog összenőni a politikával. Ugyanis az én felfogásomban a tudomány sem működhet jól, ha a politika nem funkcionál. Márpedig akár jobbról, akár balról, akár ellenzékből, akár kormánypárti szavazóként, de nem hinném, hogy sokan vannak, akik nyugodtan várják a következő éveket.

Hogyan látja Magyarország következő tíz évét?

Arra gyanakszom, hogy a közeljövőben (értsd: 2022-ben) átbillennek erre vagy arra a dolgok, és eldől, hogy milyen politikai pályára állunk rá évtizedes távon. De ez csak feltételezés, vagy ha úgy tetszik: félelem. Az viszont valószínű, hogy hamarosan kénytelenek leszünk feladni azt a képet, amely nagyjából a II. világháború vége és a 70-es évek között alakult ki, és amelyet azóta is dédelgetünk: növekvő jólét, a tudomány és technika megállíthatatlanul fejlődik és majd mindenkinek lesz otthon frizsidere. Ha már a COP 26-hoz hasonló nemzetközi rendezvényeket tartanak a környezeti problémákról, akkor némi iróniával akár azt is mondhatnám, hogy tényleg nagy a baj, hiszen még a politikusok is észrevették.

Mit szeretne még megvalósítani jövőre a saját életében?

Ó, ez megvan. A polcom tele van remek élő és halott költők köteteivel, úgyhogy a következő néhány évben lesz mit olvasnom. Ha az ember maga is ír, akkor hiba lenne kihagyni azt a lehetőséget, hogy mások verseit állandóan abból a szempontból is nézze, mit lehet eltanulni, átvenni, felhasználni, átértelmezni belőlük. És hogy: ó, ilyen témákról is lehet verset írni? És: ó, így is lehet? Aminek majd egyszer (talán nem jövőre) egy kötetté kellene összeállnia. De ez nem cél, hanem eszköz ahhoz, hogy értelmezni tudjam a saját tevékenységemet: nem vagyok már elég fiatal és kitartó ahhoz, hogy folyamatosan és napi szinten (ami nem azonos azzal, hogy az ember időnként firkálgat egy kicsit) az íróasztalfióknak dolgozzam.

Ha szabadon utazhatna az időben, melyik korba menne, és miért éppen oda?

A 22. század közepére szeretném kérni, ha lehet. Addigra már régen nem élek, viszont – feltehetően – még léteznek olyan dolgok, nevek, fogalmak, amiket ismertem. És nagyon megnézném, mi lett a gyerekeim gyerekeivel. Nagyon kíváncsi lennék rá, hogy a kapitalizmust ugyanúgy felváltotta-e valami más, mint annak idején a szocializmust, és persze vadul rávetném magam egy akkori könyvtárra is (feltéve, hogy lesz még olyan). Egyrészt, mert az irodalomra ugyan nem úgy szoktunk gondolni, mint ami fejlődik – pedig igen. Egy mai szerző olyan eszközöket (és olyan megközelítési módokat) használhat, amik Ady idejében egyszerűen nem léteztek. Másrészt megnézném, hogy az általam szeretett és becsült költők (Kemény István, például, vagy Wirth Imre) mennyire lesznek ismertek akkoriban. És persze azt is, hogy mi maradt meg abból, amit összeírkáltam – de ez nem annyira hiúság, mint kíváncsiság. Persze jólesik adott esetben a siker (és kinek nem): hogy megjelent egy újabb könyvem vagy hogy az ELTE GTK hallgatói engem választottak a kar legkreatívabb oktatójának. De igazán az számít, hogy tényleg boldogsággal tölt el, amit éppen csinálok – például az, hogy lehetőségem van verset írni.

Nyitókép: Pétervári Kinga

Ajánlat: