Ezek a nők okostelefonnal róják a nyomornegyedeket, hogy elmeséljék azok történetét, akikre a világ nem figyel

A Krisztus előtt körülbelül 1500-ban kialakult indiai kasztrendszer négy nagy hierarchikus csoportba osztja az embereket: papokra, harcosokra, kereskedőkre és szolgákra. Van azonban egy kasztrendszeren kívüli kaszt, az úgynevezett érinthetetlenek, őket páriáknak vagy dalitoknak nevezik. Az indiai társadalom a mai napig mélységesen megveti, lenézi és tisztátalannak tartja ezeket az embereket. Az élethez való jogukat is elvitatják, ezért sokszor bántalmazzák, tömegesen mészárolják le őket.

A hinduizmus szerves része a kasztrendszer nevű merev, megingathatatlan és átjárhatatlan társadalmi berendezkedés.

Eszerint az emberek nem születnek egyenlőnek, sőt akadnak olyan csoportok, amelynek tagjai eleve tisztátalanok. A kasztrendszerben eredetileg nincsenek mozgások, teljesen hiábavaló a kitaszítottság ellen küzdeni, nincs szabad akarat, előrejutás, de még csak a szabad pályaválasztás sem megengedett. Az embernek egész életében ugyanazt a munkát kell végeznie, mint szüleinek.

Ha valaki a saját kasztjában sikeressé, esetleg gazdaggá válik, akkor sem juthat feljebb. Vannak, akiknek egész életükben magasabb kasztba tartozókat kell szolgálniuk, mert ezt írják elő az isteni törvények. Nem véletlen, hogy sokan szót emeltek már a rendszer ellen, mondván, az indiai társadalom fejlődésének az egyik fő gátja, hogy a kasztrendszer miatt nem lehetséges előre jutni. A legrosszabb helyzetben egyértelműen a kaszton kívüliek vannak, akiknek sokszor még a létezését is rossz szemmel nézik.

A dalitok számos korlátozásnak vannak és voltak kitéve, például távol kellett tartaniuk magukat a felsőbb kasztoktól, sokszor külön utakon kellett járniuk, hogy az előkelők még csak ne is lássák őket. Az indiai alkotmány ugyan betiltotta az érinthetetlenek megkülönböztetését, de a hinduizmus vallási és kulturális hatása továbbra is erős maradt az országban, aminek következtében még mindig erős a kirekesztés. A dalitokat szint folyamatosan éri diszkrimináció, a bántalmazások és a gyilkosságok híre pedig gyakran el sem jut az indiai igazságszolgáltatáshoz.

Az indiai társadalomban a dalit nők szenvedik el a legtöbb brutalitást, ezek az esetek sokszor mindenféle következmény nélkül maradnak.

Az észak-indiai Uttar Prades államban rendkívül gyakori a nők és dalitok elleni erőszak. Ennek ellenére, vagy tán éppen ezért ebből a régióból indult el 2002-ben a Khabar Lahariya nevű újság, amely azoknak az embereknek a problémáival foglalkozik, akiknek a hangját eddig soha, semmilyen médium nem erősítette fel. A lapot dalit nők alapították, és a mai napig működik. A Khabar Lahariya india egyetlen kizárólag nők által működtetett újságja.

Férfiak törtek be a házamba, amikor egyedül voltam. Megerőszakoltak január 2-án, 10-én, 12-én, 16-án és 19-én is

– számolt be egy nő Meerának, a Khabar Lahariya vezető riporterének. Az áldozat elmondta, hogy hiába mentek el minden alkalommal a rendőrségre, a hatóságok fel sem jegyezték a vallomását.

Megfenyegettek minket, bántalmaztak engem és a férjemet is. Ezek az emberek bármit megtehetnek, akár meg is ölhetnek minket.

– mondta a nő, aki ki sem mer menni a lakásából a történtek óta.

Meera a támadásról készült feljegyzéseket elvitte magával, és a telefonszámát is megadta, hogy a család el tudja érni a lapot, ha ismét bántalmaznák őket. A Khabar Lahariya munkatársai ilyen és ehhez hasonló ügyekkel foglalkoznak nap mint nap. A dalitok megmentőként tekintenek az okostelefonokkal nyomornegyedekben rohangáló újságírónőkre, akik az életüket és a testi épéségüket kockáztatva próbálják bemutatni az igazságot.

Bár az újság már 2002 óta létezik, nagy ugrást jelentett, amikor átálltak teljes egészében digitális működésre. Az online-ra való átállás hozta meg igazán a lapnak a sikerült, ugyanis onnantól minden addiginál több emberhez tudták eljuttatni írásaikat. Sok újságírónőnek gondot jelentett telefont használni a kezdetekben, a környéken ugyanis sok család még csak nem is látott mobiltelefont.

A Tűzzel írva című dokumentumfilm bemutatja, hogy egy konvencionális, nyomtatott sajtóterméket több mint egy évtizede készítő csapat hogyan tanulja meg az okostelefonokat munkaeszközként használni. A lap sok munkatársának eleinte azt is meg kellett mutatni, hogyan kell videót vagy fotót készíteni, és a filmben látott szerkesztőségi értekezletek sem klasszikus, nyugatias tárgyalókban zajlanak, hanem egyszerű, berendezések nélküli szobákban.

Minden különbség dacára az indiai nyomornegyedekben riportokat készítő újságírók pontosan úgy dolgoznak, mint más médiamunkások a Föld bármely pontján. Interjúznak, áldozatokkal, tanúkkal beszélnek, találkozókat szerveznek, a rendőrséggel konzultálnak, és mindeközben minden adatot rögzítenek.

A dokumentumfilmesek egy halálos bányaomlás helyszínére is elkísérték a Khabar Lahariya munkatársait, ahol egy bányászt sikerült szóra bírniuk.

Lezárták a bányát, de a maffia tovább működtette. Történt egy baleset, egy omlás, ami egy csapat bányászt élve maga alá temetett. A testvérem rákérdezett a halálukra, a maffia emberei ezért megkövezték, megölték őt. Továbbra is működtetik az illegális bányát, összedőlhet az egész falunk

– mondta a lap riporterének a férfi. Hozzátette: a testvére meggyilkolásának ügyében nem indított nyomozást a rendőrség.

Suneeta, a Khabar Lahariya egyik riportere a saját falujában vezeti végig a kamerákat. A romos, félig lerombolt házak között sétálva arról beszél, hogy a maffia által működtetett bánya, amiatt miatt többen meghaltak, az egész környéket tönkretette. A falut ellepte a törmelék és a por, emiatt sokan betegek lettek, és egyszerűen elköltöztek. Az újságírók a helyiekkel készített interjúkat a lehető legtöbb közösségi platformon közzéteszik.

Meera és a munkatársai minden esetben felkeresik a hatóságokat is, hogy adjanak magyarázatot arra, miért nem végzik a munkájukat.

A dokumentumfilmben látható hatósági, vezetői reakciók rendkívül vegyesek, de a legtöbbször csak magyarázkodás vagy látszattevékenység történik, és nincs valódi előrelépés. A riportereknek sokszor nemcsak a hatóságokkal kell megküzdeniük, hanem magukkal az áldozatokkal is, akik a hatalom fenyegetettségében élve sokszor félnek nyilatkozni nekik.

Meera interjút készített egy helyi, fiatal feltörekvő vezetővel, amiből kiderült, hogy a vallás és annak szigorú kötöttségei a hatalom számára prioritást élveznek.

Egy tehén szolgálata 330 millió istenség szolgálásával ér fel. Ha ifjaink a vallásos utat követik, felvirágzik nemzetünk. Ezért imádkoznak a hatalomért a falunkban a muszlimok, de én mindig magammal hordom a kardomat

– mondta a fiatal vezető, aki úgy járkál az utcán, hogy egy kardot lenget maga mellett. A lap másik riportere, Suneeta elmondása szerint a helyi vezetők, vállalkozók őt is rendszeresen zaklatják, amióta online-ra váltottak, és több emberhez elérnek az anyagaik.

A riportert kamerák követték egy gyilkosság helyszínére is, ahol egy felsőbb kasztbeli lakásában baltával megöltek egy nőt. A közösség beletörődve, a körülményekhez képest nyugodtan vette tudomásul, hogy megölték egyik társukat. A Khabar Lahariyának magába roskadtan nyilatkozott a meggyilkolt nő férje is:

Teljesen felfordult a világom, semminek nincs már értelme.

Az újságírónők közül többen úgy gondolják, hogy ahhoz, hogy megházasodjanak, szükségszerűen fel kell adniuk a szabadságukat. A lap vezető szerkesztője, Meera férje a dokumentumfilm elején arról beszél, hogy nem szeretné, ha a felesége dolgozna, mert ha férfi van a háznál, akkor erre nincs szükség.

Meera teljesítményét elismeri, de szerinte a Khabar Lahariya nem sokáig fogja tudni folytatni ezt a munkát, mert előbb-utóbb be fogják darálni.

A Khabar Lahariya a mai napig működik, sőt hírügynökségként is funkcionál. Az újságot mintegy negyven újságírónő írja és szerkeszti, mindannyian hátrányos helyzetű közösségekből érkeztek. Meera Jatav, aki azóta főszerkesztő lett, az indulás óta a lapnál dolgozik. Az olvasószám növekedése dacára továbbra is főként helyi híreket közölnek. A lap az elmúlt években a nők elleni erőszakról szóló jelentésekre, a dalitokkal szembeni diszkriminációra, a törvénytelen bányászati műveletekre és a hindu nacionalizmus növekedésére specializálódott.

2004-ben a Khabar Lahariyát kiadó női újságírók kollektívája megkapta a rangos Chameli Devi Jain-díjat, 2009-ben pedig az újságnak ítélték az UNESCO King Sejong-díjat, amit az írástudatlanság ellen küzdők kapják. 2012-ben a lap megnyerte az Amazing Indian Awardot.

A Tűzzel írva című dokumentumfilm megnézhető az RTL+-on.

Nyitókép: Writing with Fire