Az ember, aki egyedül mentette meg a világot az atomháborútól

1962. október 27-én a világ az atomháború küszöbén állt. 12 nappal korábban egy amerikai kémrepülő Kuba szigetén szovjet atomrakétákat fényképezett le, amelyek percek alatt romhalmazzá tudták volna változtatni bármelyik amerikai várost. John F. Kennedy elnök tengeri karantén alá helyezte Kubát, és kényes tárgyalásokba kezdett Nyikita Hruscsov szovjet vezetővel a rakéták kivonásáról.

Mindkét vezető tisztában volt azzal, hogy az atomháború lehetőségével játszanak, és a világ sorsa az ő kezükben van. Ahogy Kennedy fogalmazott szóvivőjének, Pierre Salingernek:

Ugye tisztában vagy azzal, hogy ha hibázok ebben a krízishelyzetben, akkor kétszázmillió ember fog meghalni?

A krízis október 27-én érte el a legveszélyesebb pillanatát. Kuba egy szovjetektől kapott rakétával lelőtt egy U2-es amerikai kémrepülőt, amit akár háborús lépésként is lehet értékelni. Legalábbis évtizedeken át úgy lehetett tudni, hogy ez volt a pillanat, amikor a világ egy hajszálnyira volt a pusztulástól.

Az atomfegyver bevetéséről azonban nem Fehér Házban, és nem is a Kremlben döntöttek, hanem egy szovjet tengeralattjárón, ami beleütközött a kubai blokádot ellenőrző amerikai hadiflottába. Egy tengeralattjárón, amin atomfegyver is volt.

Vadászat kimerülésig

A Szovjetunióból még a válság kitörése előtt indult el négy tengeralattjáró Kubába, mindegyik 22 torpedóval felszerelve, amelyek közül az egyiket olyan erős atomtöltettel látták el, mint amit az amerikaiak a második világháború végén Hirosimára dobtak le. A kapitányoknak pedig lehetőségük volt arra, hogy támadás esetén Moszkva engedélye nélkül is bevessék azokat.

Mielőtt Kubába értek volna, Moszkvától utasítást kaptak arra, hogy a szigetország helyett a Bahama-szigetek környékén álljanak meg felderítést végezni, majd megszakadt a kapcsolatuk Moszkvával. A legénységnek fogalma sem volt arról, hogy pontosan mi is történik, csak az elfogott amerikai rádióadásokból kaptak képet arról, hogy háborúközeli helyzet alakult ki.

Közben az amerikai haditengerészet megtudta, hogy szovjet tengeralattjárók úsznak a blokád környékén, és vadászni kezdtek rájuk. A dízellel működő tengeralattjáróknak időnként fel kellett jönniük a felszínre, hogy feltöltsék akkumulátoraikat, de az amerikai hadihajók jelenléte miatt ezt nem tudták észrevétlenül megtenni, és emiatt kénytelenek voltak napokon át a felszín alatt maradni.

A tengeralattjáróban kegyetlenek voltak a körülmények. A hideg északi vizekre tervezett hajóban nem volt hűtés, és a meleg trópusokon 

a dízelmotorok és akkumulátorok hője elviselhetetlen szintre, 50 Celsius-fokra emelte a hőmérsékletet, míg a gépházban 60 foknál is melegebb volt. Szellőztetni lehetetlen volt, így a forró levegő a párolgó üzemanyag és olaj gőzével vegyült, és a légzést a szén-dioxid dúsulása is nehezítette, az ivóvízkészlet pedig egy meghibásodás miatt vészesen fogyott. 

A személyzet több tagja el is ájult. Közben el kellett viselniük az őket kereső amerikai haditengerészet zaklatásait is. Az amerikaiak el akarták érni, hogy a tengeralattjárók feljöjjenek a felszínre, ezért az ilyen helyzetekben megszokott taktikát alkalmazták: kimerülésig vadásztak rájuk. A szonárjaikat „gyakorlatilag fegyverként használták”, azok működése ugyanis a tengeralattjáróban úgy hangzik, „mintha öt hatalmas ember ütne egy hordót” – mondta el a PBS-nak az egyik hadihajón szolgálatot teljesítő Gary Slaughter, aki szerint ez

biztosan őrületbe kergette őket.

Majd kézigránátokat és mélyvízi gyakorlóbombákat kezdtek folyamatosan dobálni a tengeralattjárók közelébe.

Gyakorlatilag passzív kínzást vetettünk be ellenük

– jellemezte a helyzetet szemtanú. A B-59 fedélzetén lévő Vadim Orlov elmondása szerint

olyan volt, mintha egy fémhordóban ülnél, amit folyamatosan kalapáccsal ütnek.

A robbanásokkal az amerikaiak csak a felszínre akarták kényszeríteni a tengeralattjárót, de a szovjetek ezt nem jelzésnek vették. Náluk ugyanis három gránátrobbanás volt a megszokott jelzés, amikor fel akartak szólítani egy tengeralattjárót arra, hogy jöjjön a felszínre, és nem nagyon értették, hogy mit is csinálnak az amerikaiak.

Egy emberen múlt

Hogy ekkor pontosan mi is történt, még nem lehet teljesen egyértelműen tudni. Az esetről szóló korabeli hivatalos szovjet jelentéseket máig nem tették elérhetővé a kutatók és történészek számára, és az esetről az elmúlt alig több mint húsz évben újabb és újabb információk kerültek nyilvánosságra, amelyek újabb és újabb, néha a korábbiaknak ellentmondó részletekkel gazdagították a történetet. A legfrissebb kutatások szerint az biztos, hogy 

a tengeralattjáró kimerült és teljesen összezavarodott parancsnoka, Valentin Szavicki október 27-én azt hitte, hogy támadás alatt állnak, és kiadta az utasítást az atomtorpedó bevetésére az őket zaklató amerikai flotta ellen. 

És abban is egyetértés van, hogy az atomfegyver bevetését végül egy ember akadályozta meg, a 34 éves Vaszilij Alekszandrovics Arhipov, a Kuba felé tartó négy tengeralattjáró flottaparancsnoka, aki a véletlennek köszönhetően pont a B-59-en volt.  

A nyugodt, higgadt emberként jellemzett Arhipov ugyanis a nagy nyomás alatt is képes volt megőrizni hidegvérét, és helyesen felmérte, hogy az amerikaiak – Szavicki helyzetértékelésével szemben – nem akarják őket megtámadni. Végül sikerült észhez térítenie Szavickit, és lebeszélte a parancsnokot az atomtorpedó bevetéséről – abban a feszült hangulatban, amikor a világot  csak egy nagyon vékony hajszál választotta el az atomháború rémétől.

Ez nem csak a hidegháború legveszélyesebb pillanata volt. Ez volt az emberiség történelmének legveszélyesebb pillanata

– értékelte az eseményeket Kennedy elnök közeli munkatársa, Arthur M. Schlesinger történész.

Ebben a helyzetben beláthatatlan következményei lettek volna, ha Arhipovnak nem sikerült volna megakadályoznia az atomtorpedó kilövését. Ahogy azt Thomas Blanton, a washingtoni George Washington Egyetemen működő amerikai nemzetbiztonsági archívum igazgatója mondta még 2002-ben:

A tanulság az, hogy egy Vaszilij Arhipov nevű ember megmentette a világot.

Az eset után a szovjet tengeralattjárók végül visszafordultak a Szovjetunióba, egy nappal később pedig Hruscsov bejelentette, hogy elfogadja Kennedy ajánlatát, és kivonják a Kubába telepített atomrakétákat, lezárva ezzel a kubai rakétaválságot. Hruscsov akkor így jellemezte a helyzetet:

Most igazán közel álltunk a háborúhoz.

Az pedig csak negyven év múlva derült ki először, hogy az emberiség milyen nagy hálával tartozik Arhipovnak, aki az eset után még szép karriert futott be a szovjet haditengerészetnél, ahonnan végül altengernagyként szerelt le. 1998-ban halt meg, veserákban. Betegségét feltehetően az a sugárzás okozta, amit az első szovjet atomhajtású tengeralattjáró, a K-19 meghibásodásakor szenvedett el.

Nyitókép: Vaszilij Arhipov. Fotó: Wikipedia