Hova bújjunk? Ósdi hidegháborús bunkereken múlik a lakosság túlélése, ha Putyin elindítja az atomrakétákat

Joe Biden amerikai elnök aligha beszélt a levegőbe, amikor nemrég az 1962-es kubai rakétaválsághoz hasonlította a 2022-es orosz-ukrán háború miatt kialakult konfliktust a NATO és Oroszország között. Utoljára ugyanis 60 évvel ezelőtt fenyegetőzött nyilvánosan, ráadásul komoly szándékok mellett az Egyesült Államok akkori elnöke, John F. Kennedy és a Szovjetunió kommunista pártfőtitkára, Nyikita Szergejevics Hruscsov az atomfegyverek kölcsönös bevetésével. Mindkét fél reális lehetőségként számolt azzal, hogy nukleáris háborút indít – és ebből nem is csináltak titkot.

Bár közhellyé vált az a megállapítás, hogy egy atomháborút nem lehet megnyerni, mert valószínűleg az egész emberiség elpusztulna benne (ha a bombáktól nem, akkor a bolygót beterítő radioaktív sugárzástól vagy a nukleáris telet követő éhínségtől), a fejlett világ kormányai a hidegháború kezdete óta próbálnak megelőző intézkedésekkel élni, hogy legalább a lakosság egy részének legyen esélye a túlélésre ilyen helyzetben.

Az atomcsapás elleni védekezés legfőbb eszköze a föld alá épített, acéllal és betonnal megerősített, tiszta vízforrással és élelmiszer-tartalékokkal, a beáramló külső levegőt és a belső légteret folyamatosan szűrő, tisztító berendezésekkel ellátott óvóhely, avagy bunker.

Ezek a bunkerek egy nukleáris robbanófej közvetlen találatát ugyan kis valószínűséggel bírnák ki (attól függően, mennyire mélyen vannak, és mennyire erős a szerkezetük), ám elméletben a fenti feltételek mellett nagyobb számú ember túlélését biztosíthatnák, amíg a felszíni radioaktív sugárzás mértéke lehetővé nem teszi a bunker elhagyását.

Csakhogy az atomháborúra reális esély a Szovjetunió 1991-es felbomlása óta nem volt, emiatt kérdésessé vált, hogy alkalmasak-e a régi óvóhelyek feladataik ellátására 2022-ben.

Maradj otthon!

A Guardian cikke az Egyesült Államok nukleáris védekezési szintjének jelenlegi állapotát vizsgálta meg. New Yorkban a mai napig megtalálhatók azok a fakó sárga „Óvóhely” (Fallout shelter) feliratú táblák, amelyeket azokra a hétköznapi épületekre tettek ki, ahol voltak olyan helyiségek, amelyek elméletileg elég vastag falakkal rendelkeztek egy nukleáris robbanás lökéshullámának átvészeléséhez.

Az óvóhelyprogram 1979-ben megszűnt, 2017-ben pedig New York vezetése elrendelte a táblák leszerelését, bár sok így is hátramaradt. Mára a legtöbb ilyen ablaktalan menedékhelyen csak patkányokat és szennyvizet találni.

Atombunkerek híján a városvezetés idén októberben úgy döntött, hogy legalább lakossági tájékoztatás útján igyekszik növelni a túlélési esélyeket egy nukleáris támadás esetén. A metrókban megjelent plakátok egyszerű, praktikus lépéseket javasoltak, amelyekkel a sugárveszélyt minimalizálni lehet, de közvetlen atomrobbanás esetén nem sokat érnek: 

• Menjünk zárt helyre, és lehetőleg az épület középső részén húzódjunk fedezékbe, távol az ajtóktól és az ablakoktól!
• Zárjuk az ajtókat és az ablakokat, vegyünk egy fürdőt és szabaduljunk meg az utcán viselt ruháinktól (azok radioaktív szennyezettsége miatt), és csak palackozott vizet igyunk, illetve előre csomagolt élelmiszert együnk!
• Figyeljük a vészhelyzeti utasításokat rádión, televízión, mobiltelefonon, számítógépen és bármilyen más csatornán (például hangosbemondón)!

Jeff Schlegelmilch, a Columbia Egyetem kormányzati ügynökségekkel együttműködő kutatási programjának vezetője a Guardiannak elmondta, ezek az utasítások nagyon is hasznosak. Ha ugyanis legalább 24 órán keresztül egy vastag falú, zárt helyen maradunk, elkerülhetjük az atomrobbanás után keletkező radioaktív csapadék legszennyezőbb részével való érintkezést.

Nukleáris támadás után szöveges üzenetek, úgynevezett vezeték nélküli vészjelzések fognak az amerikai állampolgárok telefonjaira és más eszközeire érkezni. Schlegelmilch a lapnak hozzátette: sajnos a covidjárvány után sincs az USA-ban politikai akarat arra, hogy több állami pénzt fordítsanak a katasztrófavédelmi célokra.

Ha elpusztul az ország, minek bunkert építeni?

A Foreign Policy cikke az európai atombunkerek helyzetét térképezte fel. Az Egyesült Királyságban a kormányzat háborús főhadiszállásának tervezett komplexum az angliai Wiltshire-ben megfelelt az atombunkerek követelményeinek. Bár egy nukleáris háború esetén a brit kormány már nem ezt az óvóhelyet használná, az láthatóan nem csak az ország vezetésének túlélését szolgálta. 

Igazi célja az volt, hogy ha nukleáris háború pusztítja el Nagy-Britanniát, akkor mindent újra lehessen kezdeni, és újjá lehessen szervezni, építeni az országot.

Ennek érdekében a brit közszolgálati média, a BBC számára voltak itt műsorszóró létesítmények, könyvtárak minden olyan dokumentummal és térképpel, amelyek az állam működésének újraindítását szolgálhatják, továbbá még egy földalatti tó is a vízellátás biztosítására. Ám a nukleáris töltetek, különösen a termonukleáris töltetek (hidrogénbombák) robbanóerejének exponenciális növekedése a hidegháború során elkezdte erősen kétségessé tenni az atombunkerek szükségességét az Egyesült Királyságban.

A kormányzat felismerte, hogy atomháború esetén az ország mindenképpen elpusztul, így egyszerűen feladták az atomcsapások elleni polgári védelem koncepcióját.

Emiatt atombunkerek építése helyett Nagy-Britanniában azt tanácsolták a polgároknak, hogy bújjanak a lépcsők alá, vagy takarják el az ablakokat könyvekkel, ha atomcsapás várható. A meglévő óvóhelyek nagy részét lezárták, és nem foglalkoztak velük tovább.

Európa semleges, illetve nukleáris fegyverekkel nem rendelkező országaiban azonban óriási figyelmet fordítottak a bunkerek építésére. Különösen Svájcban, amely ugyan nem volt NATO-tag, így közvetlen szovjet atomcsapásra nem számíthathott, azonban egy európai nukleáris háború radioaktív sugárzása alól nem tudták volna magukat kivonni.

Svájc mára vezető országgá vált a bunkertechnológiában, sőt maga a bunkerépítés része lett a nemzetvédelem eszményének, 

amely a kisebb társadalmi egységekre, tehát végeredményben a családra épül. Így a svájci családok saját, otthoni atombunkerek építésébe fogtak. Volt egy időszak, amikor egyenesen kötelező volt minden házhoz óvóhelyet építeni az alpesi országban. 

A skandináv országokban viszont privát bunkerek helyett közösségi óvóhely-hálózat épült ki, mert a szolidaritásra épülő jóléti állam eszményébe beletartozik, hogy a kormányok gondoskodnak polgáraik védelméről.

Ha baj van, irány a metró

A magyar atombunker-helyzettel legutóbb a Fókusz riportja foglalkozott részletesen. A rendszerváltás előtt, a Szovjetunió szövetségeseként atomháború esetén Budapest a NATO atomrakétáinak célkeresztjében volt. Mivel azonban jelenleg a NATO-tagjai vagyunk, nagyobb valószínűséggel irányít atomtölteteket Oroszország magyar fővárosra, bár erre semmiféle hivatalos bizonyíték nincs.

A magyar politikai vezetés a rendszerváltás előtt és után is azt a lakossági védelmi koncepciót követte, hogy Budapest kétmilliós lakosságát lehetetlen megmenteni, de egy töredékének biztosítani kell legalább a túlélés esélyét.

Atombunkereket ugyan nem építettek a lakosság számára, azonban a polgári infrastruktúrát, pontosabban a 2-es és a 3-as metró vonalának egy-egy szakaszát alkalmassá tették mintegy 220 ezer ember ideiglenes befogadására. Az óvóhelyként használt metrószakaszok bejáratait szükség esetén vastag acélajtókkal zárnák el, hogy védjék az alagutakban lévőket az atomrobbanás hőhatásától, lökéshullámától és sugárzásától. Ennyi embert azonban lehetetlen huzamosabb ideig a föld alatt élelmezni.

Ha pedig Budapestet termonukleáris csapás érné (amely évekre sugárszennyezetté tehet egy területet), akkor a túlélők előbb-utóbb kénytelenek lennének felszínre jönni a sugárszennyezés ellenére is.

A 2014-ben átadott 4-es metróvonalat már egyáltalán nem tették alkalmassá arra, hogy óvóhelyként használják. Gulyás Attila, a Metró Közlekedési Dolgozók Szakszervezetének elnöke a Fókusznak azt mondta, a rendszerváltás előtt az volt az elképzelés, hogy egy esetleges támadás esetén Budapest lakosságát vidékre költöztetik, és a terv szerint csak azokat telepítették volna a metróba, akik különböző közüzemeknél dolgoznak, tehát akik a város működését tartják fenn.

Bár a berendezések és a technológia múlt századi, ez nem jelenti azt, hogy a metró óvóhelyei ne látnák el alapvető feladataikat. Külön áramellátásuk van, a vizet csápos kutak biztosítják. Ezek a kutak ugyan nem ivóvíz minőségű, de megfelelő tisztítással akár ivásra, főzésre is alkalmas vizet képesek adni.

Atombunkernek alkalmas lehet még a Gellérthegy belsejében lévő Sziklakórház is, amelyet már a második világháború alatt is óvóhelyként használtak.

Nyitókép: Óvóhely a Budavári Városháza épülete alatt az Emlékhelyek napján 2020. augusztus 29-én. – Fotó: Balogh Zoltán / MTI