Balti kémelhárítók: Ez nem Putyin háborúja, a probléma gyökere sokkal mélyebbre nyúlik

„Ha egy nyugati elemző mondaná, legyintenék, nem osztanám meg, de ez így ez kicsit más. Érdekes bepillantás a balti szervezetek látásmódjába” – egyebek mellett ezekkel a szavakkal osztotta meg Facebook-oldalán az Észt Expressz hetilap cikkét Magyarország egyik legismertebb biztonságpolitikai szakértője, Wagner Péter, aki a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója, valamint a Biztonságpolitika és terrorizmus blog szerzője. 

A hetilap hosszú cikkben mutatta be, hogyan látják az ukrajnai háborút, illetve az ahhoz vezető utat az észt, a lett és a litván állambiztonsági szervek vezetői és alkalmazottai. 

Mielőtt rátérünk a cikk bemutatására, érdemes kontextusba helyezni a balti államok védelmi szakembereinek helyzetét.

A balti államok speciális helyzetben vannak, valós és mindennapi fenyegetésként élik meg, hogy Oroszország a szomszédjuk. Ennek elsősorban történelmi okai vannak: az első világháború és a bolsevik forradalom után függetlenné vált országokat az 1939-es német-szovjet egyezmények szovjet érdekszférába sorolták, így hamarosan megszűnt az önállóságuk. A balti népek a második világháború után visszatérő szovjethatalmat sem felszabadításnak, hanem megszállásnak tartják, amely ellen évekig tartó partizánháborút is vívtak. 1991-ben Litvániában a szovjet különleges erők fegyverrel próbálták leverni a függetlenségi törekvéseket, 14 civilt öltek meg.

A balti államokban máig jelentős orosz kisebbség él (Észtországban a lakosság 28 százaléka orosz), akik közül sokan máig nem az 1991-ben függetlenné vált országokhoz lojálisak, hanem Moszkvához. A közvetlenül az ukrán háború előtt megfogalmazott orosz követelés szerint a NATO-erőknek el kellene hagyniuk az 1997 után csatlakozott államok területét, ami azt jelentené, hogy Észtország, Lettország és Litvánia védtelenül maradna. Jelenleg például NATO-erők látják el a légtér védelmét, köztük rendszeresen magyar pilóták is szolgálnak.

Fontos hangsúlyozni tehát: az Észt Expressz cikke nem az oroszokat mutatja be, hanem azt, ahogyan Oroszországot kezelik a balti belbiztonsági erők.

„Mindig kell egy pásztor, különben anarchia van”

Az Észt Expressz cikke szerint Aleksander Toots csaknem harminc éve dolgozik az észt belbiztonsági szolgálatnál (KAPO), ebből 15 éve kifejezetten Oroszországgal foglalkozik. Toots az orosz többségű, kelet-észtországi Kohtla-Järve városában nőtt fel, a belbiztonság munkatársaként több orosz kémet is lebuktatott, több kollégáját, például Alekszej Dressent is. Arra a kérdésre nehezen akart válaszolni, hogy mit érzett, amikor kihallgatta, majd mégis bepillantást engedett a furcsa helyzetbe. Nem kerítették hatalmukba nagy érzelmek, már csak azért sem, mert a higgadtság egyfajta stratégiai fegyver Oroszországgal szemben.

Toots – aki Oroszoországgal kapcsolatban következetesen az ellenfél szót használta az ellenség helyett a beszélgetésben – úgy látja: az orosz társadalom egyik lényegi eleme a pokazukha (показуха, jelentése: mutat): úgy tenni, mintha minden rendben lenne, miközben a valóság éppen ennek ellenkezője. 

A Kijev agglomerációjában található Bucsa városát április elején hagyták el a visszavonuló orosz csapatok. A visszatérő ukrán erők utcán heverő halottakat, tömegsírokat és kínzókamrák nyomait találták. A nyomozás eredményei szerint az orosz katonák mintegy 400 civillel, köztük gyerekekkel is végeztek. A hivatalos orosz álláspont szerint ez nem igaz, ukrán provokációnak tartják az egészet. Júniusban Petro Porosenko volt ukrán elnök meghívta Orbán Viktort Bucsába, hogy beszéljen az ottani tömegmészárlás túlélőivel, és azután gondolja át Oroszországhoz fűződő kapcsolatát, erről az RTL Híradó is beszámolt:

Toots nem lepődött meg a Bucsában történteken, ahogy a cikk szerzője által Észtországban, Lettországban és Litvániában megkérdezett kémelhárítók egyike sem. A szerző úgy látja: mindannyian tisztában vannak azzal, hogy az oroszok hogyan viselkedtek a Baltikumban a második világháború alatt, és hogy hogyan viselkedtek azelőtt. „Hogy mindig is így viselkedtek. A Nyugatnak nincs ilyen tudatossága” – összegezte. Toots szerint a Nyugat szerencsés. „Mi vagyunk a puffer köztük és Oroszország között. Sok mindent elfelejtettek, és azt hiszik, hogy Oroszország olyan, mint ők” – mondta.

„Amikor a háború elkezdődött, aggódtunk, hogy az emberek azt mondják, ez csak Putyin háborúja” – fogalmazott Normunds Mežviets, a lett Állambiztonsági Szolgálat főigazgatója, aki oroszok között nőtt fel, szavai szerint minden egyes nap tanúja volt az orosz mentalitásnak. A balti kémelhárítók nem Putyin háborújaként emlegetik Ukrajna megtámadását, ugyanis szerintük „a kegyetlenség nem Putyiné.”

„A nemi erőszak, a gyilkosságok, a kivájt szemek, az akasztások és az elégetett holttestek nem Oroszország vezetőjének különleges taktikái” – áll a cikkben. Egy balti kémelhárító tiszt szerint nyugati kollégái vélhetően naivabbak és optimistábbak, mint ők.

Egyetért vele Arnold Sinisalu, az észt belbiztonsági szolgálat régóta hivatalban lévő főigazgatója is, aki úgy látja: nyilvánvaló, hogy nem lehet egy kalap alá venni egy egész nemzetet, „de egy társadalom és egy nemzet egy egészet alkot. Az állam végezhet agymosást, de a sovinizmus csírája még mindig magából a népből fakad”.

Darius Jauniškis, a litván állambiztonsági hivatal igazgatója felelevenítette, hogy amikor a szovjet hadseregben szolgált, állandóan szembekerült az uralkodási vágy vezérelte orosz katonákkal. Harcolt velük, mert tudta, hogy „amint aláveted magad az akaratuknak, rabszolgájukká válsz. De ha visszavágsz, akkor talán még a bizalmukat is elnyered”. Jauniškis sokszor került fizikai összetűzésbe velük, ezt pedig ma már oktatási anyagként használja fiatalabb kollégái számára, tapasztalatait Oroszország egészének elemzésévé tágítva: szerinte az oroszok egyedül az erőt ismerik fel és tisztelik.

Toots szerint a nyugati hírszerzők munkájában nincsen hiba, elég jól ismerik Oroszországot. A politikusok azonban nem értenek egyet a hírszerző ügynökségekkel, mindent Putyinra és a legközelebbi körére redukálnak, mivel számukra nem léteznek a balti hírszerzők által emlegetett orosz társadalmi jellemzők. A balti kémelhárítók másképpen fogják meg a jelenséget. „Együtt élünk a világban egy olyan országgal, amelynek polgárai elsősorban az erő törvénykönyvét követik. Az ukrajnai háború nem meglepetés volt, hanem inkább logikus következmény. És egy bizonyos ponton ismét meg fog ismétlődni” – áll a cikkben.

A megszólaló kémelhárítók 1960-as évek végén vagy az 1970-es évek elején születtek, mindannyiukat besorozták a Vörös Hadseregbe. Sinisalu egykori tisztjeivel kapcsolatban a „teljes idiotizmus” és az „ostobaság” szavakat használta, míg Toots felidézte, hogy rendszeresen szemtanúja volt az úgynevezett a dedovshtshina-nak, azaz a fiatalabb orosz katonák erőszakos leigázásának.

Szóba került Vlagyimir Putyin orosz elnök ismert, 1999-es megszólalása: 

Elverjük őket, még a budiban is. 

A szakemberek felhívták a figyelmet az utcai szleng használatára, amely nem véletlen. Sőt, Putyin és körének viselkedésmintáinak értelmezésére is használható. „Nincs közös vonás a nyugati vezetőkkel, akik egyenruhát viseltek magániskolákban, a Harvardon politikai filozófiát tanultak, és tudják, hová kell tenni a salátavillát. Oroszországban természetesen nincs hiány lenyűgöző, intelligens, csupaszív és őszinte emberekből, de nem ők határozzák meg az orosz társadalom alaphangját” – összegez a cikk.

Toots ezt úgy fogalmazta meg: „Ha meg akarod ismerni Oroszországot, akkor ne Szentpétervárra vagy Moszkvába menj.” Az észt szakember korábban fél évet töltött az oroszországi Kronstadtban, amely ugyan egy kőhajításnyira van Szentpétervártól, mégis egészen más világnak tűnt számára: senki sem vette le a kalapját az asztalnál, senki sem tudott semmit az etikettről, minden roskadozott, és a széklábak ugyan csaknem kitörtek az emberek alatt, „de senki nem mozdította az ujját, hogy bármit is megjavítson, csak sóhajtottak egy á-t, és elutasítóan intettek a kezükkel. A légkört átjárta valami, ami a Nyugattól eredendően idegen – az orosz társadalom hozzászokott a szenvedéshez.” 

Egy olyan igazságtalanság, amely a párizsiakat az utcára küldi, egyetlen novoszibirszki lakost sem késztet arra, hogy megvakarja a tarkóját, teszi hozzá a szerző, aki egyik ismerőse tapasztalatait is megosztotta. A meg nem nevezett személy gyakran megfordult kisebb orosz településeken, beszámolója szerint a szokásos helytörténeti múzeumokban van egy terem, amely a paleolitikumtól az 1941-ig terjedő időszakot, öt terem pedig az 1941-1945 közötti éveket, tehát a második világháborút, a nácik felett aratott győzelem időszakát öleli fel. A cikk szerint „ez a becsület egyetlen forrása egy ilyen szerény környezetben, ahol a múzeum ajtajánál végtelen sártenger kezdődik.

A szokatlan kijelentésekben bővelkedő cikkben a balti biztonsági szolgálatok tisztjei az orosz imperializmust és brutalitást nem katonai taktikaként, hanem burjánzó társadalmi normaként írják le. Sinisalu szerint ennek oka az lehet, hogy Oroszországnak sohasem kellett szembenéznie kegyetlenkedéseivel. 

A második világháborúban a nácik olyan felfoghatatlan borzalmakat követtek el, hogy „az emberek elfelejtették Oroszország kegyetlenkedéseit”, Sinisalu szerint az elszámoltatás elmaradása pedig  „legyőzhetetlenné tette őket.”

Az újságíró találkozott egy történésszel, aki a KAPO nyomozóival és kémjeivel dolgozik együtt. A csak Peeter néven említett szakember feladata, hogy segítsen felgöngyölíteni az 1940-es évek szovjet megszállása alatt és később elkövetett bűncselekményeket. Peeter azt tanulmányozza, hogyan tervezték meg a szovjet deportálásokat, hogyan kutatták fel és végezték ki a partizánokat, és mi lett a túlélők sorsa. A cikk szerint felkutatta a KGB titkos temetőit, és átfésülte a levéltárakat, hogy bizonyítékot találjon az orosz megszállás alatt elkövetett számtalan emberi jogi bűncselekményre. Szerinte az oroszok ukrajnai taktikái nagyban hasonlítanak arra, ami a II. világháborúban történt, de még így is meglepődött, amikor megjelentek az első beszámolók Oroszország ukrajnai brutalitásairól, a deportálásokról, a nemi erőszakokról és gyerekek kivégzéséről.

Normunds Mežviets, a lett Állambiztonsági Szolgálat főigazgatója szerint „az Oroszországról alkotott véleményünk az elmúlt 30 évben nem változott.” Ennek legfőbb megállapítása pedig az, hogy Oroszország mindenáron vissza akarja szerezni birodalmi státuszát. „Számukra nincsenek államok, csak övezetek és területek” – mondta Peeter, akinek véleményét Mežviets is osztja: 

Soha nem fognak megbékélni a Szovjetunió felbomlásával.

Ahogy maguk az orosz vezetők is kijelentették: Oroszország ott ér véget, ahol megállítják. Jauniškis szerint ez a hódítók gondolkodásmódja, „körülöttük mindenki ellenség".

Jauniškis arra is kitért, hogy a szovjet gondolkodásmód olyan mélyen beivódott az orosz társadalomba, hogy még az ellenállásuk módja is a hetvenes évekből származik: az emberek a konyhájukban ülnek, vodkát isznak és panaszkodnak, de amint elhagyják a lakásukat, jelentkeznek a munkahelyükön, és estig engedelmesen dolgoznak. 

Mežviets azonban úgy látja, hogy a hódító mentalitás nem pusztán szovjet maradvány, hanem sokkal mélyebbre nyúlik. A mai orosz mentalitást firtató kérdésre mindhárom balti kémelhárító ügynökség vezetője ugyanazzal a névvel válaszolt: Rettegett Iván. Szeptemberben a Denník N-en jelent meg cikk arról, hogy a 2010-es években a Kreml hatalmas kampányt indított, hogy megünnepelje a legelvetemültebb orosz cárt, de ez gyorsan ellenállásba ütközött. Ahogy a megnevezés is mutatja, Iván az „Opricsnyina” (1565–1572) néven ismert (magyarul: elkülönítés), brutális állami terror rendszerét hozta létre, és egészen a közelmúltig joggal volt elátkozva az öröksége. De 2016-ban Orjol városában felállították Rettegett Iván első lovas emlékművét, és azóta több  ilyen követte, Alekszandrovban (az Opricsnyina fővárosában), Moszkvában és Csebokszáriban.

Az Észt Expressz cikke szerint az orosz hírszerzők is erősen érdeklődnek a történelem iránt.

Az elmúlt néhány évben erőteljesen hangsúlyozták a jelen történelem általi alakítását

 – mondda Mežviets. Egy orosz hírszerző tiszt számára pedig a történelem elsősorban konfliktusokat és háborút jelent, teszi hozzá az észt újságíró. A régmúltbeli összecsapásokat használják fel a mai harcok igazolására, és Peeter szerint az orosz hírszerzők nagy adagot kapnak ezekből a történelemleckékből, ami nemcsak a terjeszkedés, hanem a megtorlás iránti vágyukat is táplálja.

A balti kémelhárítás vezetői felidézték Nagy Péter uralkodását, aki elrendelte minden, a svédeket támogató orosz kivégzését. Sinisalu és Toots erre együtt vágtak rá egy orosz szállóigét: „Verjétek meg a sajátjaitokat, hogy megijesszétek a többieket.”

Mežviets egyenesen azon az állásponton van, hogy Oroszországban a diplomácia a gyengeség jele. „Oroszország csak az erőt ismeri el. Ezt a Nyugat számára nehéz megérteni, hiszen a nyugatiak más értékeket vallanak, és azt hiszik, hogy mások is így tesznek” – mondta. Jauniškis arról is beszélt: tisztában van vele, hogy az ilyen kijelentések politikailag nem korrektek és szó sincs arról, hogy Oroszországban minden ember rossz lenne. 

Oroszországban az emberek nemzedékeken át olyan tündérmesékbe születtek, ahol az élet szörnyű, és szinte soha nem élvezték a véleménynyilvánítás szabadságát, mi mást várhatnánk?

 – mondta egy emberi jogi aktivista, aki nem hajlandó megfosztani az egész lakosságot emberi arcától. Ugyanis szerinte nem az oroszokról, hanem az orosz társadalomról kell beszélni. 

Jauniškis többször is az „egyedülálló mentalitás” szókapcsolatot használta Oroszországgal összefüggésben. „Oroszország nem tartozik az ökoszisztémánkhoz. Saját szabályrendszere és értékrendje van. Még a viccek is mások. A balti kémelhárítók gyakran próbálnak orosz vicceket mesélni nyugati kollégáiknak, de nem sikerül megnevettetniük őket, mert nem értik, hogyan lehetnek ilyen dolgok viccesek. Csak azok tudnak nevetni mind az itt, mind a nyugaton elmesélt anekdotákon, akik a balti szférában nőttek fel” – áll a cikkben.

Még Putyin halála sem fog változtatni semmin?

Amikor a balti államok 1991-ben visszanyerték függetlenségüket, Oroszország átmenetileg demokratikusabbá vált. Választásokat tartottak, a vezetők a nyitásról beszéltek, és úgy tűnt, minden jobbra fordul. De csak a Nyugat hitte, hogy Oroszország fordulatot vett, mondta az újságírónak Raivo Vare, aki ekkoriban észt államminiszter volt. 

Amikor terveztünk, azt feltételeztük, hogy Oroszország legalább egy év elteltével visszatér a régi önmagához

– fogalmazott majd hozzátette: sajnos túlságosan optimisták voltak. Csak néhány hónap telt el, és Oroszország ismét manipulálni kezdte Észtországot, ezúttal az olajjal.

Ahogyan korábban beszámoltunk róla, a Harkiv megyei Izjum városban feltárt egyik tömegsírban több mint négyszáz holttestet találtak, köztük halott gyermekekét is, a legtöbb holttesten erőszakos halál, harmincon pedig kínzás nyomait fedezték fel. Nemrég Kaimo Kuusk ukrajnai észt nagykövet felkereste a tömegsírokat és az egykori kínzókamrákat. A cikk szerint ott elmondták neki, hogy a kegyetlenségeket elkövető oroszok elegáns városi, szentpétervári vagy moszkvai akcentussal beszéltek. 

Mežviets szenvtelenül sorolta fel a lett kémelhárítás stratégiai értékelésének sarokpontjait: Oroszország nem fogja meghódítani Ukrajnát. Putyin mentalitása elkezd majd változni, de senki sem tudja megmondani, mikor. Ez nemcsak tőle vagy Oroszországtól, hanem a Nyugat aktivitásának mértékétől is függ. „Ennek ellenére Oroszország mentalitása nem fog megváltozni” – fogalmazott.

Még Putyin halála sem fog változtatni semmin. A mi régiónk számára Oroszország mindig fenyegetést fog jelenteni, és nem csak a vezetői miatt.

Sinisalu elismerte: a háború kezdete óta javult a nyugati hozzáállás, de szerinte nem eléggé. Ostobaságnak nevezte a Putyin háborújára való utalásokat, illetve azokat a javaslatokat, hogy Oroszországnak el kellene kerülnie a megaláztatást. Szerinte a történelem azt mutatja, hogy  Oroszországban csak akkor történtek forradalmak, ha egy háborút elvesztettek.

Lehetséges azonban, hogy a balti állambiztonsági szervek hamarosan elveszítik pontos ismereteiket az orosz társadalomról: a fiatalabb generációk kapcsolatba kerültek a helyi oroszul nyelvűekkel, de nem magával Oroszországgal, ami egészen más. Ahogyan a cikk fogalmaz: ez nem etnikai hovatartozás, hanem neveltetés kérdése.  Az orosz kémtevékenység is gyengült kissé a balti államokban a háború kezdete óta, de a megszólalók szerint ez csak átmeneti.

Egy nap az oroszok felébrednek, és rájönnek, hogy mit tettek

 – fogalmazott Jauniškis, aki szerint ekkor a bűntudatuk gyötrelmes lesz.

Nyitókép: Az orosz hadsereg által meggyilkolt ukrán civil holttestét viszik az ukrajnai Bucsa melletti erdőben 2022. június 13-án. A holttesteket a Területi Védelmi Erők járőre fedezte fel. Hét holttestet egy tömegsírból ástak ki, a földi maradványok némelyikén megkötözés és lövöldözés nyomait találták. – Fotó: Dominika Zarzycka / NurPhoto / Getty Images