A lélek mérhetetlen ereje – Deák András igaz története

András sorsát megpecsételte édesanyja, mikor nem sokkal a születése után őt és bátyját, Lászlót egy csecsemőotthonba vitte. A testvérek akkor még nem sejtették, hogy hamarosan teljesen más irányt vesz majd az életük. Lászlót ugyanis az egyik nap örökre elvitték. Örökbe fogadták. Az egy évvel fiatalabb András teljesen magára maradt.

Ám egyszercsak érte is jelentkezett egy család. Egy új érzés kerítette hatalmába Andrást: a „tartozom valakihez” érzése. Minden egészen jól alakult addig, míg az anya egyedül nem maradt Andrissal, mert a szülők elváltak. Az anya egyedül már nem tudta eltartani a kisfiút. Andrást tehát – fájó szívvel - visszavitte az intézetbe.

„Kerestem, hogy mi a baj, miért van ez így. Talán az én hibám? Nem értettem, egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy miért van ez.”

 

Aztán ismét felragyogott András szerencsecsillaga, egy újabb család vette ki őt. Az öröm – hogy mégiscsak kell valakinek - nem tartott sokáig, ugyanis a kisfiú eddig sosem tapasztalt brutalitásba csöppent. Nevelőapja keményen fogta Andrást, és ha valami nem tetszett neki, akkor bizony eljárt a férfi keze. Rendszeresen bántalmazta nevelt fiát, aminek nyomait sokszor az iskolában is észrevették. Ám soha nem történt semmi…

„Például volt olyan, hogy ettem az ételt és odébb toltam egy falatot. Emiatt akkora maflást kaptam, hogy berepültem az asztal alá.”

András két évet élt ebben a pokolban, mielőtt az új „családja” úgy döntött, hogy mégsem akarják őt megtartani. Visszadobták őt a nevelőintézetbe, „mint egy rongyot”. A fiatal fiú valamelyest megkönnyebbült, de az érzés, hogy nem kell senkinek, egyre jobban erősödött benne.

„Abban erősödtem meg, hogy tudom, mi a rossz. Habár nem tudom, mi a jó, mivel nem kaptam meg. (…) Nem tanítottak semmire sem, csak voltam. Én meg akkor azt mondom, ha ezt én nem kaptam meg, akkor megadom a fiamnak.”

Kamasz volt, amikor egy kórházi kezelés alatt egy nap beállított hozzá addig sosem látott édesanyja. Kiderült, hogy nemcsak bátyja van, hanem kisebb testvérei is. András úgy döntött, ad egy esélyt, hátha tartozhat valakihez és lesz saját családja. Ám a várt idill hamar szétfoszlott: Andrást - szó szerint - „elverték” a háztól.

Állami gondozottként lett nagykorú, és annyira megerősödve hagyta maga mögött szörnyű múltját, hogy mára családot alapított, és bár időbe telt megtalálni a saját útját, mára vállalkozóként csodálatosan helyt áll a világban. A rengeteg szörnyűség ellenére - vagy talán épp azért - Andrásból csupaszív felnőtt vált, aki a hétköznapjaiban is jobbá varázsolja ezt a világot.

Egy dolog nem hagyta nyugodni: a bátyja, akit mindenhogy kerestetett már. Utolsó reménye volt számára a műsorunk.

Kevés információ állt a stáb rendelkezésére, de magánnyomozók segítségével pár hét után izgalmas nyomra bukkantak: megvolt, mi az új családneve Lászlónak. Megtalálták azt a 91 éves özvegy férfit, aki évtizedekkel ezelőtt örökbe fogadta András fivérét. A nagyon beteg férfi sajnos rossz hírt közölt a stábbal: László sok évvel ezelőtt meghalt – és nem alapított családot, nem maradt utána senki.

Sok szép emléket mesélt nevelt fiáról, és többek között az is kiderült, László egyszer szerepelt a Fábry show-ban, ugyanis különleges kerékpárokat készített. A stáb több száz kazetta átnézése után bukkant rá a felvételre – így volt végre a kezükben valami, nem csupán a szörnyű hírrel indult Andráshoz Lilu.

András talán elsőre fel sem fogta, hogy László 2011-ben, 45 éves korában elhunyt. János bácsi történetéből az is kiderült, László sajnos az ital rabja lett. Az egyik alkalommal súlyos gyomorvérzést kapott, a sikeres műtétet követően komoly tüdőgyulladást kapott, melybe végül belehalt.

András nagyon reménykedett abban, János bácsival, László nevelőapjával sikerül találkoznia, hogy megismerhesse fivére gyerekkorát. Ám a találkozó már nem jöhetett össze, az idős bácsi – pár nappal azután, hogy András megtudta az igazságot a bátyjáról - elhunyt.