Éva magától találta meg húgát, elmesélte nekünk, hogyan!

Kunné Évát gyerekkorában választották el testvérétől, amikor az édesanyja úgy döntött, hogy nem akar még egy gyereket vállalni, ezért a kilenc évvel fiatalabb Erikát otthagyta a kórházban. Az első nyomra az anya halála után talált rá Éva, de a nagy találkozásig harmincegy évet kellett várnia. 

 

Kunné Éva egykeként, csonka családban a nagymama szerető gondoskodásában nőtt fel, édesapját soha nem ismerte. Elmondása szerint nem voltak gazdagok, édesanyja tartotta el a családot, aki 1971-ben esett teherbe Éva húgával, Erikával.

„A húgommal való terhességét édesanyám próbálta titkolni, akkor a nagymamámmal éltünk hármasban. Egyik nap a mama elküldetett engem az orvoshoz azzal, hogy édesanyának nagyon fáj a hasa, mire az orvostól visszaértem már ott volt nálunk a mentő, édesanyám megszült itthon, Nagymágocson. Otthonról bevitte a mentő, és édesanyám bent hagyta a testvéremet a kórházban, akit csak harmincegy év után ismerhettem meg” – meséli Éva.

Ön szerint a nehéz anyagi körülmények miatt nem vállalta édesanyja a húga felnevelését?

Nem hiszem. Igazság szerint engem a nagymamám nevelt fel, aki azt mondta anyukámnak, hogy hazahozhatja a testvéremet a kórházból, de csak akkor, ha itthon marad vele. A nagymamám már nem akarta elvállalni a testvérem felnevelését is, mert ő akkor már hatvanhét éves volt.

Mikor kezdett el először kutatni a testvére után?

1984-ben édesanyám halála után kezdtem el a tényleges keresést, mert előtte hiába kérdeztem a testvéremről, nem mondott semmit. A halála után találtam meg a hivatalos örökbefogadási papírokat. A hagyatéki tárgyaláson kiderült, hogy én vagyok az egyetlen örökös, mivel a testvéremet örökbe fogadták.
Ezután rengeteg újságba tettem fel hirdetést a testvéremről, még a Vöröskeresztet is felkerestem. Minden hivatalos szerv azt mondta, hogy nem adhatnak ki róla adatokat, mert az örökbefogadás miatt titkosították azokat.

Gondolom mindezek alapján eléggé kilátástalan volt, hogy valaha is újra fogja látni a húgát. Hogy sikerült mégis megtalálni?

Az egész egy szerencsés véletlennek köszönhető. 2000-ben az egyik hivatalnok ismerősömnek – akinek már korábban is meséltem az elveszett testvéremről, de a titkosított adatok miatt ő sem tudott rajtam segíteni - volt az osztálytalálkozója, ahol ott volt a testvérem és a férje is. 
A húgom, Erika szintén tudott arról, hogy valahol van egy nővére és ezt megemlítette az ismerősömnek, aki akkor még nem rakta össze a szálakat, mivel a húgom leánykori neve Őze volt a nagymamám után, engem meg Nagymágocson mindenki Rácz Erzsi lányaként, Rácz Évaként ismert, miközben nekem is a leánykori nevem Őze Éva volt. 
Akkor tehát még nem történt semmi, évekkel később egy újbóli beszélgetésen került szóba az én valódi leánykori nevem - amikor ezt meghallotta a hivatalnok hölgy, Magdi, akkor felhívta a testvérem férjét, és egyeztették az adatokat. Ezután megkaptam én is a testvérem telefonszámát, azonnal felhívtam és megbeszéltünk egy találkozót.

Meséljen az első találkozásról!

2002. június 25-én találkoztunk a hódmezővásárhelyi pályaudvaron, még ma is úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna. A szomszédom vitt be minket Hódmezővásárhelyre, útközben megkérdezte tőlem, hogy miről fogjuk majd egymást felismerni. Annyira ideges voltam, amikor telefonáltam, hogy eszembe sem jutott ilyesmi.
Húsz méterre lehetett a testvérem, amikor odaértünk, akkor zárta le a biciklijét.
Felnézett felénk, én meg őrá, és akkor a szomszédom megerősítette, hogy ő a testvérem, de én is éreztem, hogy ő az. Nem volt nehéz felismerni, mert nagyon hasonlít édesanyámra, de a faluban sokan azt mondják, hogy mi is nagyon hasonlítunk egymásra. Sok mindent elmondtam neki, olyan nővéres dolgokat, amiket nem volt előtte kinek elmondanom; például meséltem neki a régi udvarlóimról is.
Persze legelőször a családról meséltem, az én két csodálatos unokámról. Ha rá gondolok az első találkozásra, még most is összeszorul a szívem. A „Keresem a családom!” láttán először sírva aludtam el, mert át tudtam megint élni, amikor mi megtaláltuk egymást. Gratulálok a műsorhoz!

Éva azóta is tartja a kapcsolatot testvérével. A távolság és a dolgos hétköznapok sem akadályozzák meg a testvérpárt abban, hogy rendszeresen látogassák egymást, egymás családját. Reméljük, hogy minden elveszettnek hitt családtag története ilyen boldog befejezéssel ér véget, mint Éváé és Erikáé.
Aki pedig magától nem találja meg a szerettét, az jelentkezzen a műsorban itt!