Miért szakadnak el egymástól az emberek?

A regényekben, filmekben romantikus elszakíttatás, elsodródás, valamely történelmi esemény, katasztrófa,  vagy ármánykodás bontja meg a kötelékeket, és a történet vége általában mesebeli egymásra találás. A hétköznapi életben gyakrabban előforduló esetek ennél prózaibbak.  

A családtagok közötti eltávolodás gyakran szándékos. Még akkor is, ha maguk a családtagok úgy emlékeznek erre, hogy „így alakult”. Mintha nem ők döntöttek volna így, hanem passzívan belesodródtak volna egy évekig, akár évtizedekig fenntartott helyzetbe. 

Az elszakadás kiindulópontja általában érdekek feletti vita, sértődés, valamely új családtag el nem fogadása, vagy az életforma gyökeres megváltozása. Az érdekek mentén induló vita legtöbbször örökség, korábban közös, de elosztani szándékozott vagyon kapcsán   keletkezik. Ilyenkor a legjobb családban is akad valaki, aki elégedetlen az elosztás mikéntjével vagy mértékével. Nem ritka, hogy „kívülről” jelentéktelennek tűnő értékek – néhány ezer forint, vagy egy terítő – lesz az „örök   harag” tárgya. Igazából természetesen ilyenkor ezek „eszmei értéke”, a hozzájuk kapcsolódó érzelmi viszony   számít – vagyis a racionális döntéseket érzelmi szálak szövik át. Az érdekek feletti vita sokszor értékek álcájában jelentkezik – hiszen általában azt tartjuk értéknek, amihez érdekünk is fűződik. Ilyenkor a vita már rég nem   nagymama gyűrűjéről vagy a családi ezüstről szól, hanem arról, ki a lusta, az önző, az élhetetlen. Ez remek terep az érzelmek felnagyítására – és máris kész a kiengesztelhetetlen indulat, melyet őrizhetünk évekig, évtizedekig.   

A sértődések valamely vélt, tulajdonított sérelemből, esetleg egy-egy rosszindulatú megjegyzésből, „beszólásból”, vagy elfelejtésből származnak. Nem hívtak meg az esküvőre, elfelejtették a születésnapomat, nem jöttek el Ágika ovisballagására, vagy nem éljeneztek a hét első szombatján, esetleg nem lájkolták valamely – számunkra – nagyon fontos képünket a közösségi oldalon. Sajátosságuk, hogy legtöbbször mindkét fél úgy érzi, őt bántotta meg a másik, ő csak elszenvedője volt a másik sértésének. A saját hozzájárulásunkra ritkán látunk rá. Ebből aztán nem könnyű kilépni – ha a másikat látjuk bántó félnek, tőle várjuk az első lépést. Vagy: észre sem vesszük az olykor bátortalan békülési gesztusokat, mert indulatunk vakká és süketté tesz bennünket. Akár évekig, évtizedekig.  

Amikor új családtag érkezik – vő, meny, gyermek képében, akkor a többiek feladata, hogy elfogadják őt. Befogadják a családba – és ezt jelezzék felé. Egy édes kisbabával ez legtöbbször egyszerű megtenni, ám egy miénkétől eltérő érdeklődésű vő, vagy más ízlésű meny esetében már sokkal nehezebb. Ha ezt éreztetjük is velük és megpróbáljuk átnevelni őket, akkor a legjobb szándékú igyekezetünk is inkább ellenállással fog   találkozni. „Édes Katikám, mi ezt nem így szoktuk” – emlékeztetjük fiunk választottját arra, hogy nálunk   máshogy néz ki a teríték vagy a húsleves. „Jobban kéne iparkodni, Bélám!” – noszogatjuk lányunk jövendőbelijét fokozottabb munkakedvre. Ezeket a mondatokat nagyon nehéz hallgatni. Sőt, egy idő után egyáltalán nem akarjuk hallani őket – a képviselőiket meg látni sem. Inkább választjuk, hogy nem találkozunk évekig, évtizedekig.

Persze a legjobb családokban is előfordul, hogy ezeknél még sokkal finomabb eszközökkel jelezzük a „helyes”, azaz az általunk helyesnek tartott dolgokat az új családtag felé. Ki sem mondjuk, hogy nem főz jól – csak viszünk nekik ételt. Nem mondjuk, hogy képtelen vagy bármit megcsinálni – csak megcsináljuk helyette. Kéretlenül. A kéretlen segítség ritkán szül hálát. És igyekszünk távol tartani magunkat tőle – akár   évekre, évtizedekre is.  

Előfordul, hogy valamely családtagunk megváltoztatja az életmódját. Ami eddig közös volt bennünk, most különbségnek látszik. Ami eddig összekötött, most elválaszt. Például eddig mindannyian horgásztunk, ő meg elmegy sziklát mászni. Oda nem tudjuk követni. Vagy ha mindannyian tisztes szegénységben éltünk és küzdöttünk az anyagiakkal, neki bejön az élet és meggazdagszik. Nehéz lesz ezt neki „elnézni”, jószándékú meghívásait nem dicsekvésnek érezni. Ha mi – viccesen – a járdaszigetekre is alig jutunk el nyáron, ő meg a tengerre utazik egy szigetre, akkor nehéz lesz őszinte mosollyal végignézni az erről készült több száz fényképet. Vagy valamely rokonunk elköteleződik egy vallás, egy hit, vagy valamely ezoterikus irányzat mellett. Ha folyton erről beszél a családi összejöveteleken és minket is meg akar győzni az Egyetlen Igaz Életformáról, amit természetesen ő képvisel, lehet hogy „elfelejtjük” meghívni. Egyszer, kétszer, háromszor. Negyedszer már ő sem akar eljönni, és vállalja a „mártíromságot” a „hitéért.” Vannak aztán olyan szekták is, amelyek direkt biztatják tagjaikat a családtagoktól való minél tökéletesebb elszakadásra. „Ne keveredj húsevők közé, mert   megrontanak” – mondhatják például. Ilyenkor egymást zárjuk ki egymás életéből.  

Évekre, évtizedekre.

A szerző kiképző család-pszichoterapeuta, klinikai szakpszichológus.