Az időjárásrajongók kedvenc hegye, ahol arcunkra fagy a mosoly

A nyugati sajtót a napokban gyorsan körbejárta a hír, miszerint az egyesült államokbeli Mount Washington hegyen megdőlt a hőérzet minimum rekordja. Az USA-ban és Kanadában a múlt héten megint dermesztően hideg volt; ahogy arról nemrég írtunk, az északi poláris örvény meggyengülése náluk szinte mindig kemény hidegbetöréseket okoz, és ennek itták meg most is a levét. 

A két ország határvidékén számos hőmérsékleti rekord lett a múlté: Boston, Ottawa, Montreal, hogy csak az ismertebb nagyvárosokat említsük, mind megtapasztalták, milyen a mínusz 30 fok, némi széllel vegyítve. Ha már síkvidéken is ilyen cudar idő volt, sejthető, hogy sokkal kellemesebb viszonyokra a hegyen sem számíthattak. És valóban, 

a Mount Washington csúcsán álló obszervatórium mínusz 43 fokot mért, mindezt pedig több, mint 200 km/órás szél mellett.

Itt álljunk meg egy kicsit, és ízlelgessük ezeket az adatokat.

A Mount Washington New Hampshire államban található, egyébként nem túl magas hegy. 1916 méteres, azonban egy viszonylag izolált kis hegység részét képezi, tehát a környéken nem sok hasonló magaslatot találunk. További érdekesség, hogy prominanciája, azaz a völgytalptól mért kiemelkedése igen jelentős, 1874 méter, ami azt eredményezi, hogy egyrészt lentről nézve impozáns látványt nyújt, másrészt jelentős akadályt is képez a légáramlás számára. És éppen ez teszi olyan különlegessé. A hegyen már régóta végeznek meteorológiai megfigyeléseket, kezdetben manuálisan, mostanság viszont már műszeresen. 1934-ben például még kézi szélmérővel ügyeskedtek a helyi meteorológusok, és – elképzelni is nehéz, hogyan, de –  áprilisban 372 km/órás széllökést regisztráltak. Ilyen körülmények közt az is csoda, hogy egy épület tartósan megmarad a hegytetőn, bár tegyük hozzá, hogy az obszervatóriumot ma is láncokkal rögzítik, biztos, ami biztos. Ez a hurrikánokat is megszégyenítő széllökés természetesen világrekordnak számított akkor is, és azóta sem sikerült hasonlót mérni, legalábbis légörvényektől mentes területen. 

De mi okozhat ilyen erős szelet egy Alacsony-Tátra méretű hegyen, amely ráadásul még délebbre is fekszik (a 44. fokon), mint az említett kárpátok-beli vonulat? A választ a futóáramlás, más néven a jet stream adja meg. Nemrég írtunk ezekről a hatalmas légköri folyókról, amelyek szupergyorsak, és nagy magasságokban futják körbe a Földet. Segítségükkel a repülők akár órákat is nyerhetnek az interkontinentális utak során. A futóáramlások rendszerint a frontokat és ciklonokat kísérik, márpedig ezek az észak-amerikai kontinens adottságai miatt szeretnek nagy számban éppen az északkeleti partvidék mentén elvonulni. Ott tehát gyakran ütközik a sarkvidéki hideg és az óceáni enyhe levegő, amely erős magassági szeleket hoz létre. Minél magasabbra megyünk, annál jobban érezzük a szelek hatását, és minél hidegebb a levegő, annál alacsonyabbra merészkednek ezek a szelek. 

A kettő együttes hatása, hogy az áramlásnak egyébként is jelentős akadályt képező hegy csúcsán néha elképesztően erős a szél, és ha ez nem lenne elég, még nagyon hideg is tud lenni. Itt pedig térjünk vissza a minapi rekordra. 

A -43,4 fok már önmagában is megéri, hogy a hírekbe kerüljön, hiszen ez ott új februári minimum rekord. Ez viszont nem volt elég, hiszen 204,3 km/órás széllökések közepette mérte ezt a műszer.

Nehéz elképzelni ezeket a viszonyokat, és többek között ezért is találták ki és használják előszeretettel az amerikaiak a „wind chill” hőmérsékletet. Ez magyarán nagyjából érzett hőmérsékletet jelent, és egyike a számos humánkomfort indexnek. Az ugyanis jól ismert tény, hogy a levegő hőmérséklete önmagában sokszor nem árul el elég információt számunkra arról, hogy hogyan is fogjuk magunkat érezni odakint. A napsugárzás, a légnedvesség és a szélsebesség mind jelentősen befolyásolják komfortunkat. Ezek figyelembe vétele nem könnyű, sokan próbálkoztak vele, és sok különböző mutatót dolgoztak ki, többnyire empirikus úton, tehát az emberek „élményét” igyekeztek számokká alakítani. Ezek között az Amerikában bejáratott wind chill, azaz „szélhűtés” a hőmérséklet mellett csak a légmozgást veszi figyelembe, e két paraméter kombinációjából pedig egy táblázat segítségével meghatározható az érzett hőmérséklet.

Az indexnek sok hiányossága van, de mivel ők ezt már nagyon rég használják, szinte mindenkinek van vele tapasztalata, tudja hova tenni, ha ilyen számot lát az előrejelzésben, ezért mindenképp hasznosnak mondható. 

Félreértések inkább akkor szoktak kerekedni, amikor például egy, a mostanihoz hasonló rekord kapcsán a sajtó elfelejti megemlíteni, hogy hőérzetről van szó, nem pedig a műszer által mért értékről.

Esetünkben sem mindegy, hiszen a -43 fok és a 204 km/óra együttesen a wind chill index szerint -78 fokot tesz ki. Ez lássuk be, reális, de egyáltalán nem mindegy, hogy valóban olyan hőmérséklet uralkodott a közepes szélességeken, mint az Antarktiszon, vagy „csak” érzetre. Ami biztos, hogy ez rekordnak számít a maga nemében, és jól mutatja, hogy extrém időjárási kilengésekkel a klímaváltozás közepette mindenképp számolnunk kell, és egyáltalán nem csak a meleg irányban. Az extrémumok pedig egymással összefonódva még szélsőségesebb időjárási helyzeteket okozhatnak, amire ezen kívül a tavalyi hőség és aszály kombinációja is jó, de szomorú példa.

Nyitókép: a meteorológiai állomás a Mount Washington csúcsán. Fotó: Christopher J. Morris/CORBIS/Corbis via Getty Images