Varga Ádámot megedzette a dzsungel az apaságra – interjú a Celeb vagyok, ments ki innen! harmadik helyezettjével

Te lettél a harmadik helyezett. Hogy éled ezt meg?

Elmondhatatlanul boldog vagyok, nagyon örülök ennek a harmadik helyezésnek. Nekem az már felért egy totális győzelemmel, hogy eljutottam az utolsó napig, hogy végig toltam három hetet a dzsungelben. Az pedig külön nagy öröm számomra, hogy a két legjobb cimborámmal állhatok a dobogón. Egy percig nincs bennem semmiféle rossz érzés, hogy én „csak” harmadik lettem, hiszen hárman együtt nyertük meg ezt a játékot. Annyi tapasztalás, annyi élmény volt és annyi mindent tanultam saját magamról is, hogy ezt a csomagot, biztos, hogy el fogom vinni magammal életem végéig.

Mit tanultál magadról?

A kitartást mondanám elsőként, bár azzal tisztában voltam, hogy én egy nagyon kitartó ember vagyok, egy igazi harcos természet. Viszont itt még inkább megerősödött bennem, hogy bármire képes vagyok. Ha van célom, ha van feladat, akkor tűzön-vízen képes vagyok keresztül menni, hogy megvalósítsam.

Ha hamarosan esetleg apa leszek – még csak tervben van, de én már nagyon vágyom erre a szerepre –, most már extrán fel vagyok vértezve mindenféle képességgel, ami a családfenntartói szerephez kell.

A másik, amit megtanultam, az az elengedés. Elég stresszes tudok lenni. Éjszaka sokszor kattog az agyam, hogy „hú, ezt vagy azt csinálhattam volna jobban”. A szavazásoknál igyekeztem elengedni ezt, hogy ne görcsöljek azon, hogy kiesem-e, és ne gyártsak magamban negatív tévképzeteket. Az lett a legfontosabb, hogy élvezzem, legyek itt és most a dzsungelben, éljek meg minden pillanatot és mindenre úgy reagáljak, ahogy az belülről éppen jön.

És ez sikerült?

Úgy érzem, hogy sikerült.

Szabadidődben gyakorlatilag átépítetted a tábort, amikor a kincset kerested és napokig csak rendületlenül ástál.

Nekem az egyik top momentum volt ez a kincskeresés. A megszállottjává váltam ennek a kincsnek. Hittem benne, hogy meg fogom találni. A többiek mindig röhögtek rajtunk Fecóval, és szívattak minket, hogy két bolond vagyunk. Elneveztem ezt a Bolondok aranyának és A kincs, ami nincsnek. A végén Fecó már fel is adta. De nekem egyszerűen a rögeszmémmé vált, hogy megtaláljam. Tudtam, hogy valahol ott van. Talán ez jellemez engem a legjobban. Ez egy küldetés volt, aminek minden egyes percét élveztem. Tudtam, hogy rengeteg energiát égetek el és nem feladatom nekem ezt csinálni. Arra is gondoltam, hogy mi van akkor, ha a Bátorságpróbára vagy a másnapi Kincskeresésre fogy el az erőm, de úgy voltam vele, hogy nem érdekel, érzem magamban a motivációt, és ez még több erőt adott, hogy folytassam az ásást. Amikor megtaláltam, azt mondtam, hogy „igen, megérte”! Ha a mai napig nem lett volna meg a kincs, most biztos, hogy visszamennék ásni egy kicsit, amíg nem indul a repülőm. Vagy lehet, hogy idehoznám a menyasszonyomat, itt telepednénk le, itt lenne az esküvőnk, itt nevelnénk a pulyákat, amíg meg nem lenne a kincs. Ilyen az életem is, mindig így haladtam a pályámon egyről a kettőre. Ha van egy célom, nagyon makacs módon, a fejemet is nekivetve áttöröm a falat. Nálam ez így megy.

Melyik megy könnyebben: feladni vagy veszíteni?

Feladni nem nagyon szoktam semmit. Veszíteni pedig nehezen tudok, azt nagyon nehezen viselem el. Főleg akkor, ha önhibámból történik, és nem valamilyen külső inger által. Például ilyen volt az utolsó Bátorságpróba is, amikor leejtettem a labdát. Tudtam, hogy nem arról volt szó, hogy elfáradt a karom vagy nem voltam elég kitartó, hanem egyszerűen bénán fogtam meg azt a labdát, és ezért voltam dühös magamra, mert az ott csak rajtam múlott. Azt gondoltam, hogy itt vagyok a fináléban, és képes vagyok elejteni másfél perc után egy labdát, amikor biztos voltam benne, hogy ez az én feladatom lesz?!

Merci és Dia is arra jutott, hogy a csokilopás kérdésében te vagy a hibás, mert te ástad ki a kincset, amiből aztán a csokit vettétek…

Ezt én is beláttam. (nevet) Ezt úgy hívják, hogy pillangóhatás. Amikor egy pillangó megrebbenti a szárnyát a világ egyik végén, akkor mintha elindítana egy dominót, amiből a világ túlsó felén hurrikán lesz. Ha nekem ez nem jut eszembe, ha nem megyek oda Fecóhoz, ha nem ragadok ásót, ha nem találjuk meg, ha ezért nem zsebelek be egy kiló csokit, akkor nem lett volna ott a kísértés Mercédesz számára, mint az édenkertben az alma. De ott volt, és ebből indult ki az egész csokis mizéria. Nem tudtam, hogy ilyen hatást fogok elérni, ettől függetlenül nem bánom. Mercinek ez az önálló döntése volt, hogy ellopja a csokit. Nekem nem jutott eszembe két nappal előtte beleinni Vanda borába, csak mert ott volt a szekrény tetején.

Voltak nagyon megható pillanatok is a dzsungelben, például, amikor csomagot kaptál a szeretteidtől. Készültél rá, hogy ilyen hatással lesznek rád?

Erre nem lehet felkészülni. Ez megtörténik és felszínre törnek az érzelmek. A játék első felében próbáltam nem annyira foglalkozni az otthoniakkal. Mindig gondoltam rájuk, de igyekeztem ezt elrakni egy fakkba, mert attól féltem, hogy nem fogok tudni koncentrálni az ittlétemre és a feladatokra. Szándékosan elodáztam ezt a dolgot. Amikor megjött a csomag, amit addig a szőnyeg alá söpörtem felrobbant, mint egy vulkán. Felszínre kerültek az érzelmek és az, hogy mennyire hiányoznak a szeretteim, a menyasszonyom, a szüleim, a testvérem, a barátaim. Ez egy olyan érzelemkitörés volt, ami töltött is, mint egy dinamó. Utána eszerint működtem tovább. A szerelmemtől egy festményt kaptam, egy vászonra festette le az általunk elképzelt jövőnket. Onnantól kezdve mindennap valaki kiesett, ezért össze volt pakolva a cuccom, és amikor nem én estem ki, kipakoltam a táskát, ránéztem erre a képre, és azt mondtam, hogy „szerelmem, még nem ma”. Néztem a képet, és tudtam, hogy ez a cél, és az mindig adott egy plusz erőt nekem, hogy ezért csinálom, ezért vagyok itt. Minden egyes nappal közelebb leszek ehhez a célhoz.

Mi ez a cél? Mi van azon a festményen?

Azon a képen mi vagyunk az esküvőnkön – én a sárga tornacipőmben –, van rajta egy kertes ház, egy magyar vizsla, egy kisfiú és egy kislány. Semmi túlzó dolog, ez az álmunk. Én most egy harminc négyzetméteres lyukban lakom, a menyasszonyom pedig egy harminc négyzetméteres albérletben, mert nem tudtunk még összeköltözni. Szépen haladunk előre, hogy összekössük az életünket, és meg fogjuk valósítani a céljainkat.

Az is egy nagyon szép pillanat volt, amikor megtisztultatok és lemostátok magatokról az előítéleteket.

Az egy nagyon jó feladat volt, és örülök, hogy mindenki komolyan vette. Volt egy szeánsz jellege, de én úgy voltam vele, hogy ezt most nem fogom elpoénkodni. Ennek csak úgy van értelme, ha ezt tényleg komolyan csináljuk, és tényleg elhisszük, hogy ezt a stigmát lemossa az eső. Eggyé váltunk a dzsungellel, hiszen benne éltünk – ugyanúgy, mint az összes többi élőlény. Lecsupaszodott mindenki. Nem kaptuk meg azt az elképesztő információáradatot a világból, mint amit otthon szoktunk. Csak ide összpontosult a figyelmünk, és ez egy tökéletes alap volt arra, hogy a stigmáktól megszabaduljunk, és elhiggyük, hogy nem mi vagyunk ezek a jelzők. Mi sokkal többek vagyunk ezeknél a címkéknél. Éreztem és láttam a többieken is, ahogy ezt megélik. Olyan jó volt, amikor elmondtuk egymásnak, hogy nem vagy drogos, nem vagy buta. Ez egy spirituális élmény, egy terápia volt, ami pszichológiailag is nagyon fontos volt.

Nehéz volt megnyílni a többieknek?

Nem kell sok idő ahhoz, hogy valakinek megnyíljak, legalábbis nálam ezt nem az idő dönti el. Ha érzem a kémiát és az energetikát egy másik emberrel, akkor ez lehet egy óra után is. Ha viszont nem érzem azt a fajta összekacsintást vagy erőt, akkor egy hónapig is együtt lehetünk, akkor sem fogok elmondani bizonyos dolgokat. Szerencsésnek éreztem a csapat kémiáját. Olyan volt, mint amikor jó a csillagok együttállása. Szerintem nagyon jól kihoztuk magunkból és egymásból ezeket az őszinte megnyilvánulásokat, és nem azért tettük, mert egy műsorban vagyunk, ahol ki kell adni magunkból valamit. Ez abszolút belülről és őszintén jött. Voltak bent olyan emberek, akikkel lélekközösséget éreztem, így történhetett meg, hogy bizonyos dolgokat megosztottam olyanokkal, akik előtte egy héttel még vadidegenek voltak számomra.

A csapat összetartása talán akkor csúcsosodott ki, amikor szobor voltál, és a többiek támaszt nyújtottak neked. Akkor el is érzékenyültél.

Érzelmileg akkor volt a csúcspont, amikor a diszkoszvető szobrot kaptam feladatként a kilencedik órában. Már remegtem, nagyon fájt mindenem, szétcsíptek a bogarak. Nem tudom, hogy az életemben volt-e ennyire kemény feladat. Én egy örökmozgó csávó vagyok, és itt mozdulatlanul kellett lennem kilenc órán keresztül. Akárhány kígyót vagy pókot rám rakhattak volna, semmi sem lett volna annyira pusztító és kegyetlen feladat számomra, mint ez a szoborállás. Amikor a végén körém gyűltek a többiek, és mindenki megfogta egy testrészemet, hogy megtámasszon, olyanok voltunk, mint egy fa. Mint egymás gyökerei, amik összefonódnak és tartják egymást. Azt éreztem, hogy egy csapat vagyunk és felelünk egymásért. Született egy lélekközösség, ahol biztonságban érezhettük magunkat, mert ha valami baj van, mindig ott van egy társ, aki meg fog tartani.

Ezek a társak ott voltak a játékokban is. Melyik volt a kedvenc Bátorságpróbád vagy Kincskeresésed?

Amikor a függőhídon küzdöttünk Tibóval. Az belülről olyan volt, mint egy gladiátorharc. Akkor éreztem azt, hogy végre megérkeztem a játékba, és végre egy olyan méltó feladatot kaptam, amire vágytam, hogy kijöjjön a harcos küzdő énem. Mintha egy arénában küzdöttünk volna. Hiába kedveltem nagyon Tibót – egy nagyon pozitív találkozás volt, hogy ő itt volt –, de ott mégis harcolnunk kellett. A gladiátoroknál is így volt: együtt edzettek, viszont hogyha a Dominus úgy kívánta, kimentek a csatatérre, és akár a legjobb barátjuk ellen kellett vérre menő küzdelmet folytatniuk. Abban a játékban nagyon kikészítettem magamat.

Ezeket a pillanatokat szeretem, amikor az ember kicsit közelít a nullponthoz.

Amikor olyan szinten feszegeted a határaidat, hogy annak komoly tünetei vannak. Lehet, hogy úgy hangzik, van bennem mazochizmus, de én ezt inkább küzdőszellemnek hívnám, ami által az ember erősebbé és többé válik.

Tudod, hogy hol van az a határ, amin már nem szabad tovább menni?

Elképesztően nagy önkontrollom van. A színpadon sokszor szélsőséges karaktereket alakítok. Van, amikor olyan brutális agressziót hozok ki magamból, hogy az emberek meg vannak döbbenve, hogy hogyan tudtam kontrollálni azt a jelenetet úgy, hogy sem magamban, sem a partneremben ne tegyek kárt.

De mindig van bennem egy egészéges önkontroll, ami nem enged egy bizonyos pontot átlépni, és ez minden szituációban jelen van. Azonnal korrigál ösztönből a testem. Mindig tudom, hogy hol van az a pont, viszont ezt a pontot nagyon sokáig tudom tágítani is.

Hasonló játék volt az utolsó Kincskeresés is, amikor a vízben kellett úsznunk. Éreztem már az első hossz után, hogy ez brutálisan kemény lesz, és azonnal tudtam, hogy valahogy muszáj spórolnom az energiámmal. Bekapcsolt a taktikai ösztönöm, hogy át kell magam úsztatni és így rengeteg energiát és időt tudok spórolni. Azt éreztem, hogy harcolok az elemekkel, de tudtam, hogy meg fogom nyerni. Az ilyen feladatoknál tudom azt, hogy nincs ellenfelem. Felszívom magam, és tisztában vagyok azzal, hogy nincs olyan forgatókönyv, hogy ne én nyerjek, mert egyszerűen érzem magamban, hogy olyan energiák szabadulnak fel, amik legyőzhetetlenek.

Mi lesz az első dolgod, ha hazamész?

Amint leszállok a gépről, rongyolok be a színházba, mert este játszom, és utána tíz napig folyamatosan játszom minden este..

Hol és mit játszol?

Kedden játszom az Adáshibát a Játékszínben, szerdán pedig a Szkénében játszom Kartonpapát. Mind a két előadást nagyon jó szívvel ajánlom.

A párod és a szeretteid mikor fognak látni?

Már szerencsére felhívhattam őket. Nagyon megnyugtattak, hogy elképesztően büszkék rám. Azt mondták, hogy nagyon sok ember szeret engem, nagyon jót futottam, és igazán Varga Ádámos voltam – olyan, amilyennek ők is szeretnek. Nagyon izgultam, hogy mit gondolnak rólam, mit látnak ők belőlem, mi az ő mozijuk, hiszen a nézők mindennap egy órát kaptak belőlünk, míg nekünk 24 órából állt egy nap. Az első az lesz, hogy a szerelmem kijön értem a reptérre az autómmal – remélem, hogy nincs meghúzva sehol –, aztán elvisz a színházba, ahol játszom egy jó előadást, utána pedig kajálunk. Biztos, hogy főz nekem valami finom tengeri herkentyűs dolgot. A szüleimet hétvégén fogom látni, mert pénteken lesz az Adáshiba premierje a székesfehérvári Vörösmarty Színházban, és odajönnek anyáék, mert ők még nem látták ezt a darabot.