„Amikor elmegyek és hallom, ahogy ugatnak, a mai napig összeszorul a gyomrom” – a válság miatt egyre többen adják menhelyre kutyáikat, akiknek havi 4 óra szabadság jut csak

Sár, út szélén parkoló autók, zúgó betonkeverő és kutyasétáltató emberek látványa fogad minket, amikor egy szombati napon ellátogatunk a Budaörsi Állatmenhelyre. A bejárat előtt nagy a nyüzsgés, örökbefogadó nap van. Péczely Zoltán önkéntes vezet körbe minket a telepen. A bemutatkozáskor a nevét is alig értem, időbe telik, mire megszokom a hangos alapzajt, az állatok folyamatosan ugatnak. Később rájövök, mitől ekkora az izgalom: sétálni induló, pórázon vezetett kutyát visznek el a kennelek előtt.

A menhely lakóinak a séta az egyik legnagyobb ajándék, ha szerencséjük van, havonta négy órát tölthetnek a rácsokon kívül. A kutyáknak ugyanis csak hétvégente van lehetőségük kijutni. Szombaton az örökbefogadó gazdijelöltek vihetik őket, vasárnap az önkéntes sétáltatók, utóbbiból viszont elég kevés van, tudom meg Péczely Zoltántól. A szűkös lehetőségek ellenére a dolgozók azon vannak, hogy hétvégén minden kutya legalább egyszer kijusson a szabadba.

Nemcsak menhely vagyunk, hanem Budaörs város gyepmesteri telepe is. Hozzánk kerül minden környékbeli kóbor kutya. Persze ha valakit a menhely kerítéséhez kikötve találunk, arról nem tudjuk megmondani, hogy budaörsi-e, őt is be kell fogadnunk

– magyarázza Zoltán, aki civil szakmáját tekintve vasutas, de már évek óta jár ide önkénteskedni. Három kutyája van, közülük az egyiket innen vitte haza, azt mondja, az ilyesmi nem ritka, az itt dolgozók többsége beleszeret egy-egy kutyába, és mindenkinek vannak kedvencei is.

Zoltánnak – stílusosan – egy Zoli nevű világosbarna, hatalmas, bogárszemű kutya.

„Zoli például biztosan kijut sétálni, ha én itt vagyok” – mondja, miközben a rácshoz támaszkodó kutya hatalmas fejét simogatja. Nehéz elképzelni, de druszája szerint hihetetlen eleven jószág. „Neki egyszer már volt gazdája, akinél fél évet töltött. Folyamatosan kaptuk a gazditól a képeket, hogy milyen fantasztikus kutya. De olyan energiái voltak, hogy az új tulajdonos nem tudta kordában tartani” – mondta.

Országos átlagban az örökbefogadott kutyák öt százaléka kerül vissza újra a menhelyekre, de itt, Budaörsön ez alacsonyabb. 

Zoltán szerint ez annak is köszönhető, hogy szeretik megismerni az örökbefogadóikat. Akik tőlük választanak kutyát, többször kijönnek, ismerkednek az állatokkal, elviszik őket sétálni. Ilyenkor azt is megnézik, hogy kutya és leendő gazdája mennyire passzolnak össze.

Egy év után láthatatlanná válnak a rendszerben

„A koronavírus-járvány idején mindenki kutyát akart. Talán csak azért, mert féltek a magánytól, vagy mert ki akartak menni az utcára este nyolc után is, mindenesetre az állomány lefeleződött” – mesélte Zoltán, majd hozzátette, hogy bár tartottak tőle, az akkor elvitt kutyákból egy sem került vissza hozzájuk.

Azóta viszont minden visszatért a régi kerékvágásba, a menhely ismét majdnem teltházzal üzemel, 80 kutyának és 60 cicának jut férőhely. Egy szerencsés hónapban 10-12 kutyát tudnak örökbe adni.

Bár gyepmesteri telepként az állatvédelmi törvény értelmében 45 nap után altathatnának, ők nem teszik, ami abból is látszik, hogy a menhelyen találunk 3-4 éve bent lévő kutyákat. Például Trikót, a németjuhász jellegű kant, aki ha minden jól megy, hamarosan gazdához kerül. Zoltán szerint ennyi idő után már nagyon ideje volna.

Minél tovább van ugyanis egy kutya a menhelyen, annál kisebb az esélye, hogy örökbe fogadják, mert először mindig a fiatal, vagy az újonnan bekerült állatokat viszik el. Akik viszont egy évet a menhelyen töltenek, már beragadtnak számítanak. Különösen rossz helyzetben vannak a fekete, nagytestű kutyák. Zoli szerint a problémát a „kutyazsugorítógép” feltalálása oldhatná meg. „Vagy az ivartalanítás” – fordítja komolyra a szót. 

A menhelyen minden állatot ivartalanítva adunk örökbe, mert ez az egyelten, ami megfoghatná ezt a hihetetlen mértékű kutyatömeget.

Az, hogy a nőstényeknek egyszer szülnie kell, hogy az ivartalanítás után az állat elhízik, vagy elveszíti az életkedvét, mind tévhit, de Zoltán szerint minden kutyatartó megtalálja azt a fórumot, ami a saját elképzeléseit erősíti.

Míg Zoli kutyát nem viselte meg lelkileg, hogy hat hónap után újra visszakerült a menhelyre, vannak olyanok, akik eleve úgy érkeznek meg, hogy bizalmatlanok és félnek az emberi kéztől, mert attól korábban valószínűleg csak bántást kaptak. Az ilyen kutyákat igyekeznek rehabilitálni, különben esélyük sincs gazdához kerülni.

„Rozsda például egy rettegő kutya”, mutat egy nagytestű barna óriásra Zoltán.Ő nem ugat, csendesen a háza tetején áll, félig hátat fordítva nekünk, csak a fejével sandít felénk.

Egyszer bejött egy hölgy, aki elolvadt tőle, azóta rendszeresen itt van. Ő az egyetlen, akitől nem menekül el. Minden alkalommal egyre közelebb kerül hozzá

– meséli.

Az önkéntes szerint azok a kutyák, akikhez elkezdenek járni, szinte kinyílnak, sokkal élénkebbek lesznek, vitalitás költözik beléjük.

A kutya részéről megvan a szerelem, ha jól bánnak vele, ha kedvesek hozzá, ha tud mihez igazodni, számára nincs akadálya, hogy egy embert elfogadjon.

Sok a bull és egyre több lesz

A hátsó kennelekben sorakoznak az igazi „nagykutyák”: Tóbiás, Carlos, Inka, Olympus és a többiek. Zoltán az összesnek tudja a nevét, és majdnem mindhez egy sztorit is mesél. Olympusból, a kajla németjuhászból majdnem rendőrkutya lett, még Dunakeszin, a kiképzőbázison is járt, csak a kora miatt akadt fenn a rostán. 

Inka, a csíkos cane corso-keverék kennelén tábla lóg, foglalva felirattal. Tavasszal ő is gazdisodhat. Nem ilyen szerencsés Süti, a csoki színű bull, aki aznap még nem is volt sétálni, így őt mi visszük majd el egy körre.

Mi különbség van Inka és Süti közt? Méretben, csíkozásban is hasonlóak, a fejük kicsit más. Micsoda szerencséje van Inkának és micsoda pechje van Sütinek

– teszi hozzá Zoltán szomorúan.

Bull típusú kutyából feltűnően sok van a menhelyen, ami Zoltán szerint nem véletlen.

„A bullok kemény kutyák, nem valók mindenkinek. Erős kéz és tapasztalat kell hozzájuk. Amikor jönnek az első problémák, sokkal egyszerűbb kilökni őket, mint elmenni velük kutyaiskolába. Ott nem a kutyákat tanítják elsősorban, hanem az embert” – magyarázta.

A bullokat ráadásul nem is adják csak úgy gazdához két-három sétáltatás után. Ellenőrzik az örökbefogadót, és ha felmerül a gyanú, hogy viadaloztatni vinné, nem adják neki oda.

Nem megszabadulni akarunk a kutyáinktól, hanem gazdához segíteni őket, lehetőleg teljes hátralévő életükre 

– hangsúlyozta az önkéntes.

Tragédia a menhelyen

A séta előtt még benézünk a kölyökkutyákhoz. A kicsiket zárt, meleg helyen tartják, egy külön kis épületben. Ahogy belépünk, mindegyik izgatott nyüszítésbe és eszeveszett farokcsóválásba kezd. A három borzas tacskótestvér egy ritmusban mozog a kennelben, nyalogatják a kezünket, ahol érik, nem könnyű őket lefotózni.

A kis ház tavaly októberben szörnyű tragédia helyszíne volt: elektromos zárlat miatt tűz ütött ki. A felső kennelekben tartott kutyák füstmérgezésben elpusztultak, az alsó sorban lévők megúszták, 14 kutyát veszítettek el. A menhelyen dolgozók közül mindenkit lesújtott a tragikus baleset, de még így is szerencséjük volt, hogy a tűz nem terjedt tovább, és nem égett végig az egész telep.

Ahogy kiérünk a piciktől, már megyünk is Süti kennelje felé. A kutya annyira örül, hogy alig engedi Zoltánnak, hogy rátegye a hámot.

Amekkora darab, olyan nagy szíve van. Egy dolgot nem szeret, visszamenni a kennelbe, de hát ki a fene szeret 

– mondja, miközben megpróbálja lefejteni magáról a hatalmas mancsokat.

Sütit én viszem egy darabon, erősen kell fogni a pórázt, van benne erő. Láthatóan nagyon élvezi a másfél méteres szabadságot, és az ingergazdag környezetet. Mindent alaposan megszaglász.

Séta közben a rezsiárak is szóba kerülnek, Zoltán azt mondja, szerencsére ők még korábban váltottak energiatakarékos LED-izzókra, gázt pedig sohasem használtak. Sok menhellyel ellentétben náluk a kutyák élelmezése is nagyrészt megoldott, a megugrott állatorvosi költségek viszont nagyon nagy terhet rónak rájuk.

„Gyepmesteri telepként sok sérült, balesetes kutya kerül be hozzánk. Az induló orvosi költség nagyon magas, és ennek az ára a duplájára emelkedett. Ez nagyon nagy érvágás” – mondta.

Rácsok mögé zárva

A félórás séta után visszafelé tartunk. Miután Zoltán betessékeli a kennelbe, Süti alaposan szemügyre vesz minket. Nehezen lehet visszaadni, amit a szemében látunk, nem örül, hogy újra a rácsok mögé kerül. Mostantól számára megint felfoghatatlanul hosszú idő telik el, mire újra kinyílik az az ajtó. Hétvégéig a kutyák csak a gondozóval találkoznak és végig a kenneljeikben vannak.

A képre kattintva galéria nyílik:

Bár Zoltán szerint sokkal jobb dolguk van a menhelyen, mintha szabadon kószálnának, mégis azt mondja, kennelbe bezárva lenni, úgy hogy nem követtek el semmit, nem élet.

A munka végeztével Zoltán a budaörsi vasútállomás felé indul haza. Azt mondja, hiába tölt velük órákat, sosem könnyű itthagyni őket.

Amikor az ember itt van és csinálja, akkor tudja, hogy jót tesz. De amikor elmegyek és hallom, ahogy ugatnak, a mai napig összeszorul a gyomrom.
 

Címlapkép: Schwarz több éve a Budaörsi Állatmenhely lakója – Fotó: Manger Ádám