Gész István szovjet katonának adta ki magát, amikor ölt és erőszakolt az 1956-os forradalom után, és ezzel megpecsételte a sorsát

Sorozatunkban azokat a halálos ítéletekkel végződött bűncselekményeket idézzük fel, amelyekhez az utolsó magyarországi kivégzések kötődnek. A súlyos bűneseteket megyénként mutatjuk be, a sorozat előző részei itt olvashatók.

„A Veszprém megyei dolgozók még jól emlékeznek Gész István nemesvámosi lakos szörnyű bűncselekményeire, melyeket november végén és december elején követett el. Az újság erről részletes tájékoztatást közölt többízben. Az elvetemült gyilkos bűnlajstromán rengeteg súlyos bűn szerepel. Gész István, aki lopásért, verekedésért több ízben büntetve volt, katonai szolgálatának letöltése után, november utolsó napjaiban útba vette Várpalotát. Itt züllött, csavargó életet folytatott, s a bűncselekmények hosszú sorozatát követte el” – írta nem éppen visszafogott stílusban a Középdunántúli Napló az elítélt 1957. május 3-án a Veszprém Megyei Börtön udvarán végrehajtott kivégzése után.

Ezután sorra vették Gész bűncselekményeit, amelyeket közvetlenül az 1956-os forradalmi események után, vagyis egy igen kaotikus időszakban követett el.

A problémás családból származó elkövető pár hét alatt valóban szabályos ámokfutást vitt véghez. A tisztánlátás érdekében tekintsük át, hogyan tette meg István a szűk fél évig tartó utat az akasztófáig. 

19 nap ámokfutás

A jogerős ítélet szerint 1956. november 23-án, az „akkor még laza közállapot” idején kirabolt két ittas személyt Várpalota és Pét között egy műúton. Ennek az volt a közvetlen előzménye, hogy egy munkatársa állítólag ellopta a megtakarított pénzét, 8670 forintot, akkor, amikor három forint volt egy kiló kenyér. A lopásért már háromszor is elítélt Gész katonai szolgálata idején a tatabányai szénbányában dolgozott. November 23-án – amikor leszerelték – felvette a kétévnyi katonabányászi munkáért járó munkabérét, állítása szerint ebből a pénzből szeretett volna új életet kezdeni. Aznap este szobatársával a várpalotai munkásszálláson borozgattak, aztán a pénzt a párnája alá tette, és lefeküdt. Reggelre a pénz és a szobatárs is eltűnt, mire Gész feljelentést tett a helyi rendőrségen, de mivel sem a tettes, sem az újrakezdésre szánt összeg nem került elő, saját kezébe vette az ügyet. Ha már tőle is loptak, ő is lopni fog másoktól – gondolta. 

A lopás mint módszer egyébként sem állt tőle távol, hiszen korábban is követett már el vagyon elleni bűncselekményeket. Mielőtt hazautazott volna Nemesvámosra a nagyanyjához, benézett egy várpalotai büfébe, ahol kiszúrt két férfit. Amikor rájött, hogy ő és a két ismeretlen egyfelé mennek, előresietett, beállt egy fa mögé, és várt. Ekkor már este volt, a sötétben jól el tudott rejtőzni. 

A sajtóban „békésen hazafelé haladó dolgozókként” említett, de a valóságban ittasan dülöngélő Gaál Lászlót és Nagy Józsefet orosz szavak kiáltozásával beparancsolta az erdőbe, és egy pisztolyt utánzó fadarabbal fenyegetőzve kipakoltatta velük az értékeiket. 

A magát szovjet katonának kiadó támadó terve bevált, mert több száz forintot zsákmányolt, miközben a két férfi más-más irányban el tudott menekülni.

Pár nappal leszerelése után már az inotai alumíniumkohó üzemben dolgozott segédmunkásként. Arról még mindig nem tett le, hogy valahogyan visszaszerezze az ellopott pénzt, de rendőrségi vonalon továbbra sem történt előrelépés. December 9-én a közeli Inota felé gyalogolt, amikor a várpalotai sportpályánál észrevett két embert, akik még a pár héttel korábbi áldozatainál is ittasabbnak tűntek. Bertalan János és Balogh Sándor, a várpalotai tanácselnök vadászni voltak, és ők is Inotára próbáltak eljutni. Előbbi annyira részeg volt, hogy utóbbi karonfogva igyekezett az úton tartani. Gész ekkor ugyanazzal a forgatókönyvvel próbálkozott, mint november 23-án. Előre sietett, bevárta a két férfit, és a magával hozott késsel hadonászva állta az útjukat. 

Magyarszki, sztrájk, davaj, roboti!

– kiabálta. A kialakult lökdösődésnek az lett a vége, hogy Balogh és Bertalan is elesett. Gész ekkor arcon szúrta Baloghot, aki megpróbált elszaladni, de támadója utolérte, és újból fejbe szúrta. A tanácselnök csak a véletlennek köszönhette, hogy életben maradt. A támadó ezután visszasietett az útszéli árokban fekvő Bertalanhoz, és többször megszúrta. A férfi elvérzett. Gész István az áldozat zsebeit kiforgatta, de csak a karóráját tudta elvinni. Az órát később 150 forintért eladta, az árát pedig elkártyázta.

Gész ezután nem sokkal arrébb ellopott egy biciklit, és hazament a munkásszállásra, ahol lemosta magáról a vért, majd lefeküdt aludni. Másnap délután kiment az inotai erőmű bejáratához, ahol észrevett egy ötvenes éveiben járó asszonyt. Utánafutott, és nyomozónak adva ki magát, megpróbálta felelősségre vonni, amiért a nő ilyen későn kint járkál. Végig tapogatta Zsédely Gyulánét, hogy nincs-e nála fegyver, elvette a személyi igazolványát, aztán azzal a hazugsággal kísérte be az erdőbe, hogy ott egy hadnagy vár rájuk. Az volt a terve, hogy kirabolja és megerőszakolja az asszonyt. Zsédelyné ellenállt, mire Gész ököllel úgy arcon ütötte, hogy a nő elesett, majd közölte vele, hogy ha hangoskodik, három oroszt fog odahozni. Áldozatát megerőszakolta, de mire ki is rabolta volna, valami zajt hallva a bokrok közé menekült. Ezzel kapcsolatban 

a bíróságon azt mondta, nem volt szándéka elvenni az asszony pénzét, és erőszak sem történt, mert a szexet nem csak ő akarta.

Másnap, december 11-én tovább folytatta. Megismerkedett egy Halasi János nevű inotai férfivel, akit megkért, hogy a biciklijét hadd tehesse be az udvarukba. (Ez az a kerékpár volt, amit előző nap lopott.) Némiképp talán magyarázatra szorulna, hogy Halasi miért engedett be a lakásukba egy olyan férfit, akit elmondása alapján akkor látott először, de így történt. Amikor Halasi lánya pénzt kért az apjától, Gész látta, hogy több százas is van a férfi zsebében. Pálinkáztak, aztán a családfő elindult, hogy megkeresse a fiát, mire Gész utánament. Útvonalát kifigyelve egy szénaboglya mögé rejtőzött, és amikor Halasi odaért, leütötte, majd többször megszúrta. Bár ekkor sötét volt, a sértett rögtön felismerte támadóját. Az életéért folyó küzdelemben addig vergődött, amíg egy lejtőn legurulva egy disznóól előterében állt meg. Sérülései életveszélyesek voltak, de végül túlélte a támadást. Gész körülbelül ezer forintot zsákmányolt áldozatától.

Három nappal utolsó támadása után, 1957. december 14-én sikerült kézre keríteni. Hogy pontosan miként, arról nincsen információ, de mivel a szénaboglyánál megtámadott Halasi János felismerte, elképzelhető, hogy ő adott megfelelő személyleírást. Az sem világos, pontosan milyen terhelő információk alapján gyanúsították meg a többi bűncselekménnyel, de ebben a részben beismerő vallomásának és a tömeges tanúkihallgatásoknak biztosan nagy szerepük volt. 

Az eljárás

A rendőrség alig több mint két hét alatt befejezte a nyomozást. A Veszprém megyei ügyészség a vádirat összeállításával egy időben mérlegelte, hogy a kétszeres gyilkossággal (hogy miért kétszeres, az a későbbiekben kiderül), négyrendbeli szándékos emberölés kísérletével, kétrendbeli rablással és erőszakos nemi közösüléssel vádolt fiatal férfit a megyei bíróság hatáskörébe utalja-e, vagy gyorsított eljárással vonja felelősségre. Miközben a vád képviseletét a Veszprém megyei ügyészség látta el, a bűnügyben végül a Győr Megyei Bíróság külön tanácsa gyorsított büntető eljárás során Veszprémben tartott tárgyalást. 

A megyei lap beszámolója szerint az amolyan helyi szenzációnak számító nyilvános tárgyalás három napon át tartott: „Elfoglalja helyét a különtanács, a vád és védelem képviselői. Fegyőrök vezetik be a huszonhárom éves gyilkost. Az adatok felvétele máskor különben érdektelen része a per lefolyásának, ez alkalommal azonban mindenki feszülten figyel. (...) A lejtőn nem volt megállása Gésznek. Az apróbb-nagyobb bűncselekmények egyenesen íveltek a rablással párosult gyilkosságokig – ezt már a vádirat ismertetése során állapíthatjuk meg. A bíróság elnöke felteszi az első kérdést:

»Bűnösnek érzi magát?«

Gész olyan arckifejezést próbál elárulni, mintha nem is tudná, miért ül most a vádlottak padján.

»Bűnösnek... de mégse... csak részben« – olvadoznak a szavai, az ártatlan bárányt próbálja alakítani, s valami olyannal oldja meg, hogy szurkált ugyan, de nem akart ölni, csupán védte magát.

A megyei bíróság osztotta az orvos szakértőknek azt a megállapítását, amely szerint a vádlott „szellemileg és erkölcsileg csökkent értékű egyén, amely állapota szabad elhatározási képességét kisebb fokban befolyásolta”, mint ahogyan azt is elfogadta, hogy Gész István sem a bűncselekményei elkövetésekor, sem azóta nem szenvedett elmebetegségben vagy öntudatzavarban, így büntethető. 

A dr. Németh Ferenc vezette tanács 1957. február 23-án hozott ítéletében egyrendbeli gyilkosság bűntettében, kétrendbeli gyilkosság bűntettének kísérletében, három rendbeli rablás bűntettében és három rendbeli rablás bűntettének kísérletében mondta ki bűnösnek a vádlottat, és ezért összbüntetésül halára ítélte. Az ún. Dobai-féle gyilkosságban, egy gyilkossági kísérletben, valamint még egy rablás bűntettében azonban bizonyíték hiányában felmentette Gész Istvánt.

Dobainé megölése

1956. december 2-án, vagyis akkoriban, amikor Gész a környéken elkövette a bűncselekményeit, megöltek egy özvegyasszonyt a Veszprémhez közeli Nemesvámos községben. Ebben a késeléses ügyben már előzetes letartóztatásba helyezték Dobai Jánost, a megölt asszony fiát, amikor felmerült a közben már több bűncselekménnyel gyanúsított Gész István neve. 

A nemesvámosi gyilkosság bizonyítása során azonban újabb fordulat állt elő. Az idős Dobainé meggyilkolásánál és két fiának, a gyilkossággal korábban gyanúsított Jánosnak és Gábornak a súlyos megsebesítésénél a támadón és a sértetten kívül senki nem volt jelen. Az életben maradt két Dobait megidézte a bíróság, azonban ők nem ismerték fel Gészben anyjuk gyilkosát, sem mindkettőjük megsebesítőjét. A tett elkövetésekor sötét volt a szobában, János és Gábor pedig annyira részegek voltak, hogy nem tudták a bíróság előtt megnyugtatóan bizonyítani, hogy Gész lenne a gyilkos. (Dobai Gábor egyébként gyerekkora óta ismerte Gész Istvánt, így az ittassága mértékétől függetlenül is furcsa lett volna, ha nem ismeri fel.) Ezért a bíróság ennek a gyilkosságnak és a kétrendbeli emberölési kísérletnek a vádja alól felmentette.

Rossz fényt vet a szovjet katonákra

Gész a bűnösségét beismerte, miközben az ő szempontjából érthető módon, de össze-vissza, sokszor logikátlanul védekezett. Az egyik ügyben azt adta elő, hogy áldozatai kötöttek bele, ő csak védekezett, máskor az anyagi haszonszerzést tagadta, ám a bíróság csak a Dobai-ügyben ítélte meg úgy, hogy igazat mond. Ezt a gyilkosságot ugyanis következetesen tagadta, a bizonyítékok pedig korántsem voltak megnyugtatóak. Ráadásul amikor ezzel az üggyel kapcsolatban kihallgatták, nyugodtan és magabiztosan viselkedett, márpedig ez a többi esetben, amikor „sírt, keze remegett, száját félig nyitva tartva révetegen ült”, nem volt rá jellemző.

A tényállásban kitértek a vádlott hányattatott gyermekkorára is. Apja gyári munkás volt, anyja pedig István kétéves korában meghalt. Az apa újból megnősült, de nem törődött a gyerekével, akit ezért a nagyanyja gondozott. Két osztályt végzett, írni-olvasni csak alig tudott. Először a nagyszülő és a nagynénje által művelt néhány hold földön dolgozott, aztán segédmunkásként próbált megélni. Enyhítő körülményként ezeket az előéletre vonatkozó körülményeket lehetett értékelni. Ezekhez adódott hozzá, hogy közvetlenül az első támadása előtt ellopták kétévi bányászkeresetét.

A vádlott és védője enyhítésért, míg dr. Bene László ügyész a részbeni felmentés miatt fellebbezett, de ezt aztán a fellebbezési tárgyaláson visszavonta. A különtanács a fellebbezések után rögtön összeült. Az ügyész nem tartotta kegyelemre méltónak Istvánt, aki több olyan bűncselekményt követett el, amelyekre a törvény külön-külön is halálbüntetést ír elő. Indoklása szerint az is súlyosította a vádlott cselekményeit, hogy azokat 

olyan időben követte el, amikor a köznyugalom és a közbiztonság zavart volt, s a vádlott ezt cselekményeivel még jobban fokozta.

A megyei bíróság tagjai – vagyis az első fokú ítéletet korábban meghozó tanács elnöke és a két ülnök – azonban egyhangúlag kegyelemre méltónak tartotta a rablógyilkost, mert meg voltak győződve róla, hogy a fiatal férfi „megjavítható”.

A vádlotti fellebbezések miatt a büntetőügy a Legfelsőbb Bíróságon folytatódott, de a dr. Buday Ferenc vezette tanács elutasította az enyhítésre irányuló fellebbezéseket. Az indoklásban kiemelték: azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a vádlott a bűncselekmények elkövetésekor azt a látszatot próbálta kelteni, mintha szovjet katona volna, és ez 

alkalmat adott arra, hogy a szovjet katonákat mint gyilkosokat bélyegezzék meg.

A Legfelsőbb Bíróság az első fokon eljáró bíróság ítéletét helybenhagyta, és hiába folyamodott kegyelemért az elítélt, az Elnöki Tanács nem találta arra érdemesnek.

Veszprém megye utolsó kivégzettje egyébként egy Hamusics János nevű férfi volt tíz évvel később, de mivel őt koncepciós perben ítélték halálra, ebben a sorozatban nem szerepel.  

(A bűnügyet a Győr-Moson-Sopron Vármegye Győri Levéltárában fellelhető büntetőiratok, valamint korabeli újságcikkel alapján dolgoztam fel.)

Nyitókép: illusztráció, bírósági ülésterem 1958-ban – Fotó: Budapest Főváros Levéltára / BRFK helyszínelési fényképei / Fortepan