Ha Istennel nem is, de Aczél Györggyel dacolva győzték meg a magyarok Webbert, hogy adja el a Macskák jogait

Macskák: kicsi, villódzó szemű szőrgombócok. Állítólag kétféle ember létezik: aki imádja, és aki utálja őket. Ugyanez a helyzet az azonos című musicallel is. A Macskákat 1981-ben vitték először színpadra a londoni West Enden, aztán bemutatták a New York-i a Broadway-en is. T.S. Elliot verseiből Andrew Lloyd Webber zenéjével lett musical. Eleinte sokan megkérdőjelezték, van-e értelme a színdarabnak.

Annak ellenére, hogy megjelenésekor megosztó volt, a Macskák történelmi jelentősége tagadhatatlan. 40 évvel ezelőtt az első nyugati drámaként írta be magát a magyarok emlékezetébe, és azóta is változatlan rendezéssel játsszák folyamatosan.

„Tulajdonképpen egy különleges jellemrajz az emberi természetről. Pszichológiai vizsgálat a macskabőrbe bújt emberek nagyon végletes élethelyzeteiről, reakcióiról” – mondta Szirtes Tamás, a Macskák magyarországi rendezője a XXI. Századnak.

A Macskák egy angol nagybácsitól került bakeliten Szirteshez, onnan pedig egyenesen a Madách Színház akkori igazgatójához. Bár Magyarországon akkoriban is játszottak operettet és sanzont, olyan még nem volt, hogy egy történetet egyszerre énekelve, táncolva és zenélve meséljenek el.

Az igazgató nagyot kockáztatott, és ha Istennel nem is, de Aczél Györggyel dacolva meggyőzte Webbert, hogy adja el a Madáchnak a jogokat. 

Az előleg 5000 dollárra, vagyis 200 ezer forintra rúgott, ami a 70 forintos színházjegyek és a 4500 forintos havi átlagkeresetek idejében tetemes összegnek számított.

A pénzt kifizették, a fordítást pedig a gazdasági igazgató kártyapartnere, a méltán híres Rímhányó Romhányi József végezte. Bár a fordítás és a jogdíj kérdése megoldódott, akadt még egy probléma. A darab két addig egymástól külön működő világot kapcsolt össze: a színészekét a táncosokéval.

„Ott kellett rafináltnak lennem, hogy a táncra nem képzett színészeket betanítsam. Olyanok voltak, mint a járókelők, ha megfogsz az utcán három embert, annyit tudnak táncolni, mint a mi színészeink akkor. Kevés kivételtől eltekintve” – mesélte Seregi László, a Macskák koreográfusa.

Hűvösvölgyi Ildikó színművész így emlékezett az akkori döbbenetre: „Az újdonság szele megcsapott minket, hogy ide egy musical? Ahol szinte csak táncolni kell? Nincsen egy prózai mondat szinte benne!”

Az előadásig fél évük volt, ami egy darab betanulásához sok, de kezdőből profi táncossá válni kevés időnek tűnt. Seregi ezért úgy alkotta meg a koreográfiát, hogy a 6 hónapos gyorstalpalót elvégzett színészek se lógjanak ki a táncosok közül.

„Volt egy olyan szakasza a próbának, amikor Seregi látta rajtam, hogy kicsit összeszorított foggal próbálok éppen valamilyen táncjelenetet, amikor megszólalt a maga sajátos humorával: »látom, defenzívában vagy, menjél hátra, pihend ki magad, fog ez menni, meglátod«. Aztán később kiderült, megy. Annyira, hogy bár nem lett volna kötelességem a karban részt venni, ott maradtam” – idézte fel korábban Haumann Péter színművész.

Szirtes szerint az angol és a magyar változat közötti különbségek nemcsak hátráltatták őket, előnnyel is jártak. Mivel képzett színészek – például Haumann Péter vagy Bencze Ilona – játszották el a sokszor felszínesen megírt karaktereket, azok igazi mélységet kaptak, és hitelesebben jelentek meg a színpadon.

Az első előadásokra már elővételben elkeltek a jegyek. A sor egészen a Wesselényi utcáig állt, és külföldi vendégek is látogatták a darabot. Az előadás egyedül a Pártot nem érdekelte

 – a 80-as évekre már nem az ideológiai háttér, hanem a profittermelés mozgatta őket. A Macskák természetesen azóta is kasszasiker. Szirtes Tamás szerint egyszerűen nem lehet levenni a műsorról. A titkot, hogy valójában miért van ez így, senki nem tudja – talán az emlékek, talán a felejthetetlen arcok miatt, vagy talán azért, mert a darab megmutatta, hogy mi is vagyunk olyan jók, mint a Nyugat.

A teljes riportot az RTL-en láthatják hétfő este, a késő esti Híradó után!