Közeleg az idő, amikor nemcsak lehet, de muszáj lesz szexelni az űrben

Ha van valami, ami az átlagembert leginkább érdekli az kozmosz meghódításával kapcsolatban, akkor a „Hogyan fogunk szexelni, gyereket csinálni az űrben?” kérdés az, ami egész biztos ott motoszkál legtöbbünk nem is annyira hátsó gondolatai közt. A téma, ha nem is direkt módon, de folyamatosan jelen van a tudományos-fantasztikus irodalomban és filmekben.

Az űrbéli szex filmes ábrázolásának köszönhetően sok nézőnek van valamiféle elképzelése arról, hogy miképp működhet két űrhajós közti szexuális kapcsolat a súlytalanság állapotában, bár túl gyakran azért nem írnak bele a forgatókönyvírók túlfűtött jeleneteket a science-fiction filmekbe, sorozatokba. A részben az űrben is játszódó Holdkelte (Moonraker) című 1979-es James Bond-filmben például Roger Moore és a kutatóűrhajóst játszó Lois Chiles a súlytalanság állapotában lesznek egymáséi, meglehetősen konzervatív pozitúrában, egy fehér lepedő jótékony takarásában (2.17-től):

Hamar elhíresült a Térség (The Expanse) című 2015-ös tévésorozat is a leplezetlen erotikus jelenetekről, amikből már az első évad első epizódjában ízelítőt kaphattak a nézők. Bár az űrben a lent és fent fogalmai jobbára értelmüket veszítik, a jelenet mégis a Földön jól bevált cowgirl-pozíciót mutatja be, amiben fontos szerepet játszik, hogy ki van felül és ki alul.

A legtiltottabb gyümölcs

Az űrkutatás, az emberes űrhajózás rideg valósága azonban elég messze áll a sci-fik fantáziavilágától, bár mostanra mondhatjuk azt, hogy egyre inkább közeleg az űrbéli szex rendszeressé válásának ideje. Jurij Gagarin 1961-es úttörő űrrepülése óta 627 ember járt a világűrben. A nemek közti arány erősen a férfiak felé van eltolódva, még mindig csak 71 nő neve került fel az űrhajósok dicsőségfalára. (Érdekes adalék, hogy közülük 55 az Egyesült Államok asztronautája és mindössze öt orosz kozmonauta, azaz a két űrnagyhatalom közül az USA jár inkább élen a nemek közti egyenlőtlenségek lebontásában.)

A 627 űrhajós jelentős része csoportos, koedukált űrutazáson vett részt, közülük sokan töltöttek huzamosabb időt az űrben, vagy többszemélyes űrhajóban vagy űrállomáson. Nyilván érdekes az a kérdés is, hogy létesült-e az elmúlt hat évtizedben azonos nemű űrhajósok közt szexuális viszony, az emberi faj bolygóközivé válásában lényegi szerep a heteroszexuális, azaz nemzőképes férfiak és nők közti kapcsolatnak jut. Bár mostanáig közel hetvenszer fordulhatott volna elő, hogy szexeljenek az űrben (legalábbis a női űrhajósok csekély száma ennyire szűkíti le ennek lehetőségét), hivatalosan egyik ország űrügynöksége sem ismert el még közvetve sem ilyesmit.

A Deutsche Welle összefoglaló cikke szerint mindössze két küldetéssel kapcsolatban merül fel az alapos gyanú, hogy űrhajósok egymáséi lettek az úton. 1982-ben Szvetlana Szavickaja volt a második nő a világon, aki megjárta a világűrt. A szovjet űrhajósnő csaknem nyolc napot töltött a Szaljut-7 űrállomás fedélzetén négy férfival. Az űrállomáson való nem túl hosszú  tartózkodás tervezésénél állítólag szempont volt, hogy a küldetés során legyen lehetőség Szavickaja és valamelyik szovjet űrhajós közti intim kapcsolatra. 

Tíz évvel később az Endeavour űrsikló második útján, a szintén nyolcnapos STS-47 küldetésen héttagú személyzet járt az űrben és a Spacelab-J kutatómodulban végeztek különféle tudományos kísérleteket. A NASA hivatalosan semmit nem ismert el azokból a pletykákból, amik szerint az STS-47 küldetés során két űrhajós kipróbálta, milyen a szex 300 kilométeres magasságban, Föld körüli pályán keringve. Pedig erre elég nagy volt az esély: Jan Davis és Mark Lee űrhajósok egy évvel a küldetés előtt házasodtak össze, és úgy tartják, hogy a közös űrrepülésük volt a nászútjuk.

A NASA azóta is kitart amellett, hogy az eddigi emberes űrrepülések során nem terveztek szexuális együttlétet, és ilyenhez nem is járultak hozzá hivatalosan – és erre jó oka is van az amerikai űrügynökségnek. A NASA jelenlegi tudományos elvei ugyanis kifejezetten tiltják a fogantatást az űrben, derül ki a Daily Beast cikkéből.

Fő a biztonság

A NASA alapvetően azért nem akarja, hogy egy hosszabb küldetésen teherbe essen egy űrhajósnő, mert még nem tudják, mennyire biztonságos egy várandós nőnek az űrben élni és dolgozni. A Nemzetközi Űrállomáson (ISS) általában 6 hónapig, legfeljebb egy évig tart egy NASA-űrhajós munkája, és bármilyen modern az orvosi felszerelés az ISS-en, biztonságos terhesgondozásra nincsenek felkészülve. És ez csak az egyik praktikus ok, a másik sokkal prózaibb, kijózanítóbb: nem tudnak semmit a tudósok arról, miképp fejlődhet mikrogravitációs környezetben egy olyan magasrendű emlős magzata, mint az emberé. 

Rovarok és különféle gerinctelen állatok szaporításában már értek el eredményeket az oroszok és az amerikaiak is, de gerinces, pláne emberi embrió még nem kezdett fejlődni űrbéli körülmények közt. Mivel a kutatók semmit nem tudnak arról, hogy milyen hatással lehet a kozmikus sugárzás, vagy a földi gravitáció töredéke a legprimitívebb emlősállatok (például laboratóriumi patkányok) magzataira, hogy vezetnek-e születési rendellenességekhez a fogantatás és a terhesség alatt fennálló űrbéli körülmények, így nem vállalják a kockázatot, hogy átugorva az összes tudományos létrafokot, embereken kezdjék el az űrbéli szaporodás lehetőségeinek vizsgálatát.

Ez a helyzet azonban belátható időn belül megváltozik. A kutatók jelenlegi ismeretei és elképzelései szerint az űrbéli szexnek és a fogantatásnak se anatómiai, se biológiai akadályai nincsenek, és mivel mostanra eljutott odáig az emberiség, hogy konkrét űrprogramok indultak a mélyűr, a Naprendszer emberes felfedezése és kolonizálása érdekében, előbb-utóbb szert kell tenni minden kritikus ismeretre, ami lehetővé teszi a kozmikus viszonyokhoz adaptált fajfenntartást.

Zéro–G-ben meglelni a G-pontot

Ahhoz, hogy a legegyszerűbbnek tekinthető természetes úton, azaz ne mesterséges megtermékenyítéssel, in vitro foganjanak az első emberek az űrben, egy sor űrmérnöki, orvosi, etikai, kormányzati döntést kell mielőbb meghozni:

1. A nemzeti űrhivataloknak engedélyezni kell a szexet az űrutazások során.
2. Önkéntes űrhajósokat és űrturistákat kell toborozni a mikrogravitációs nemi együttlétek tanulmányozására.
3. Antropológusok, szexológusok, szexuálpszichológusok, szexedukációs trénerek, sőt családjogászok bevonásával tanácsadó testületeket kell létrehozni, a merőben új környezetben való eligazodáshoz.
4. Tesztelni és adoptálni kell a friss technológiai újításokat. 

Az első pont különösebb magyarázatot nem igényel, a NASA például valószínűleg pár éven belül felülvizsgálja majd korábbi álláspontját, és kidolgoz egy új szexprotokollt az űrben élő és dolgozó NASA űrhajósok számára.

A második pont sem tűnik túlságosan nehezen kivitelezhetőnek: ezekben az években vagyunk szemtanúi az űrturizmus robbanásszerű fejlődésének, egyre több és több civil tapasztalja meg az űrutazás varázsát, egészen bizonyos, hogy rengetegen vannak, akik örömmel vennének részt olyan űrrepüléseken, melyek során a földihez semmiben nem fogható szexuális tapasztalatokhoz juthatnak és ezzel még a tudomány nemes ügyét is szolgálhatják.

Ami a harmadik pontot illeti, egész sokat tudnak már a tudósok arról, miképp működik az emberi test a súlytalanság állapotában. A mikrogravitációs környezet a test folyadékaira, az izmokra és idegekre gyakorolt fizikai, fiziológiai befolyása a szexuális tevékenységre is kihat, feltételezik joggal a kutatók. A vér és a testnedvek megváltozott áramlási jellemzői a nemi szervek működését, míg az űrben jószerével elkerülhetetlen izomsorvadás és csontsűrűség-csökkenés a szexhez szükséges mozgásszervi működést teszi próbára. (Előbbi egyébként a férfiak számára esetenként javulást is jelenthet, legalábbis erre utalnak egyes űrhajós-beszámolók a súlytalanság állapotában tapasztalt erős erekciókról.) Nem utolsó sorban pedig az űr kérlelhetetlen fizikai törvényei, a hatás-ellenhatás elve, az odafönt teljesen másképp érvényesülő erőhatások miatt is szükség lesz kézzelfogható orbitális szexkísérletekre.

A mikrogravitációs környezethez tehát muszáj lesz alkalmazkodni, mondhatni célirányos humánbiológiai kutatásokra támaszkodva kell új szextankönyvet, afféle űr-kámaszutrát írni, túllépve a Földön megszokott pozitúrákon. És a szex maga mint biológiai funkció csak egy a megoldandó feladatok közt: a fogamzás tervezése vagy éppen a fogamzásgátlás, a párkapcsolati dinamika, a kölcsönös beleegyezés fontossága, a libidó csökkenése, növekedése, a kölcsönös testi-lelki jólét és harmónia, a nemi irányultságok és identitások sokfélesége mind-mind olyan faktorok, amiket számításba kell venni.

Végezetül a 4. pontban említett technológiai újításokat oldalakon át lehetne szemlézni, hála az anyagtudomány, az információs technológia, a 3D nyomtatás, a mesterséges intelligenciák robbanásszerű fejlődésének. A szexuális együttlétet, a legkényelmesebb és legcélravezetőbb pozitúra megtalálását megkönnyítő speciális ruházat, dokkolásra alkalmas tépőzáras kezeslábasok, az élvezetet és a fogantatást egyaránt elősegítő szexuális segédeszközök, okos audiovizuális megoldások, teledildonikus és digiszexuális eszközök, a virtuális és a kiterjesztett valóság használata mind segíthet abban, hogy a világűr hidegében egy szűk fémdobozban száguldó galaktikus úttörők örömüket lelhessék egymásban, olyan messzire juttatva az emberi örökítőanyagot, mint még eddig soha.

Nyitókép: Catherine G. Coleman NASA-űrhajós Dmitrij Kondratyev kozmonauta haját nyírja a Nemzetközi Űrállomáson, 2011-ben – Fotó: NASA