Peller Mariann eljátszotta a szexi színésznő összes nyögését, sírását és nevetését

Hogyan kerültél kapcsolatba a szinkronizálással?

A történet nagyon régen kezdődött, amikor a nővérem még a Gór Nagy Mária Színitanodába járt. Több diák kapott lehetőséget arra, hogy elmenjenek csoportosan egy szinkronstúdióba. Szólt nekem is, hogy ha van kedvem, akkor felír a listára, és mehetek velük. Akkoriban nem feltétlen osztottak ránk nagyobb szerepeket. Ekkor kaptam meg például egy szerepet a Hajrá csajok című pomponlányos filmben. A sztori szerint a verseny előtt van egy lány, akit a nagy izgalom miatt hányinger kerülget. Máig kívülről tudom azt a két vagy három mondatot, amit el kellett mondanom. A szöveg után ráadásul öklendezéssel, majd hányással kellett lezárnom a jelenetet.

Miből gondolta a testvéred, hogy téged is érdekelhet a szinkronizálás?

Már gyerekkorunkban is előfordult, hogy néztük a Klinika című sorozatot, lehalkítottuk a tévét, és ketten szinkronizáltuk a szereplőket. Úgyhogy ez egy nagyon régi gyerekkori vágyálom volt.

Feltűnő, milyen sok érzelem fűz a szinkronszakmához. Miért szerettél bele ennyire?

A szinkronizálás egy iszonyatosan jó játéklehetőség. Nagyon sokszínű az a karakterpaletta, amit rám osztanak. Voltam már nagydarab, fekete bőrű nő, vagy éppen Margot Robbie – és akkor a két végletet már említettem is. Nem vagyok színésznő, tévés műsorvezetőként végeztem a Színház és Filmművészeti Egyetemen, de azért van egy színjátszós vénám is, amit itt maximálisan ki tudok élni. 

A szinkronizálás olyan, mint a legdurvább meditáció. 

Egyszerre három helyre kell figyelni: hallgatod, ami a füledben van, nézed a szöveget, és közben a képernyőt is. Amikor nehezebb időszakom van, vagy szomorú vagyok, fél óra munka után is olyan érzésem van, mintha kimostak volna. Annyi helyre kell koncentrálni, hogy átrendeződik minden az emberben.

Milyen kulisszatitkai vannak a nagy hollywoodi játékfilmek szinkronizálásának? Tényleg van olyan, hogy csak a szereplők száját látják a szinkronszínészek?

Ez olyan esetekben fordul elő, amikor még nincsen kész a teljes film. Alapvetően inkább rajzfilmeknél, animációs filmeknél van, hogy nem látod a kész jelenetet, mert még nem rajzolták meg. A nagy hollywoodi filmeknél az is megesik, hogy logókkal van tele a képernyő, bizonyos jeleneteknél pedig előfordul, hogy ki vannak takarva a részletek. Szinkronizáltam már olyan Warner Brothers-produkciót, ahol mindent láttam, meg olyat is, ahol csak viccesen, kicsit gagyin volt megrajzolva a karakterem.

Meséken vagy játékfilmeken dolgozol szívesebben?

Egy hajszállal jobban szeretem az élőszereplős filmeket, azokban azért több a drámai jelenet. 

Szeretem megmutatni a hangommal a mélységeket, a tragédiákat és a humoros pillanatokat is. 

A gyerek- és rajzfilmkarakterek általában egysíkúak, nem adnak akkora teret a szinkronszínészeknek. Például voltam már kacsacsőrű emlős is (nevet).

A koncentráció mellett mi a legnagyobb kihívás számodra?

A közös munka a rendezővel. Ilyenkor az ő fejében nagyjából megvan, hogy mit szeretne hallani tőled. A nehézség az benne, hogy ő hogyan tudja átadni, én pedig megvalósítani az adott gondolatot. Előfordult már olyan, hogy egy tekercset – ami egy nagyon pici jelenetet jelent – hússzor mondtam fel, mire végül olyan lett, amilyennek ő elképzelte. Minden esetben a rendező dönt, de nagyon nehéz volt leküzdeni, hogy ne úgy játsszam el, ahogy én ráéreztem az adott jelenetre.

Megbecsült szakmának tartod a szinkronszínészetet Magyarországon? Sok helyen olvasható, hogy minőségi szinkronmunka folyik nálunk. Te hogyan látod ezt?

Azt gondolom, hogy ritka jó minőségű a magyar szinkron. Nagyon sok esetben jobb minőségűvé tesz egy filmet, amiben esetleg az eredeti hang vagy hangok nem olyan izgalmasak. Azt viszont nehéz megállapítani, hogy mennyire becsülik meg a szinkronszínészetet. Erről a szakmában is nagyon megoszlanak a vélemények. Az is érdekes kérdés, hogy egyáltalán miben mérjük a megbecsülést. Szokták mondani, hogy hosszú sorozatokat, szappanoperákat futószalagon gyártanak, és ettől züllik a szakma. Én ezt nem érzem. Úgy gondolom, továbbra is minden szinkronrendező arra törekszik, hogy jó hangokat, színészeket hívjon be különböző szerepekre. A szakma nagy része színművészekből áll – nem olyanokból, mint én (nevet).

Hogyan választanak ki adott szerepekre? Ebben a szakmában is van casting?

Nagyon ritkán. Ilyenkor nem is a rendező dönti el, hogy neki megfelel-e az adott színész, hanem felvesznek egy hangmintát, és azt kiküldik a külföldi megrendelőnek. 

Állítólag egy gép vagy szoftver segítségével megnézik, hogy valóban hasonlít-e a hangszíne, az amplitúdója az adott szinkronhangnak – tulajdonképpen a felvétel minden részletét összehasonlítják az eredeti hanggal.

Ez nagyon messze áll attól, ahogyan a filmekhez castingolnak színészeket. Hagyományos válogatási folyamat leginkább a rajzfilmszinkronoknál szokott lenni.

Van olyan, akit szívesen szinkronizálnál?

Nincsen. Én nem így nézem a szerepeket. Nem tudom eldönteni, hogy kihez illene a hangom. Nem úgy ülök le, hogy na, őt miért nem én szinkronizálom! Amit viszont nagyon szerettem, az a Yentl című film újraszinkronizálása volt, ahol én adtam a hangját a főszereplő Barbara Streisandnak. De sajnos nem láttam, hogy mi lett a végeredmény, mert lemaradtam róla, amikor ment a tévében. Sajnos sose mondják, hogy mikor lesz adásban egy adott munkánk, sőt előfordul, hogy még a címét sem tudjuk a filmnek, amin dolgozunk.

Melyik volt a kedvenc munkád?

Az egyik egyértelműen Margot Robbie. Egyrészt nagyon vicces szerepei vannak, másrészt pedig az általa alakított Harley Quinnt nagyon szeretem játszani. A Focus – A látszat csal című filmben például egy csaló csajszit alakított, azt is nagyon szerettem, abban is van humor és finomság. Általában egy tehetséges színésznőt nagyon jó szinkronizálni. Mackenzie Davis is ilyen, őt is nagyon szeretem, sok izgalmas filmben szerepelt már, például a Terminátorban is.

Harley Quinn nagyon harsány karakter. Egy ilyen szerepnél minden gesztust vissza kell adnotok az eredetiből?

Nála mindent el kellett játszani. Az összes verekedést, nyögést, szösszenést, nyösszenést, nevetést, sírást és még sorolhatnám. Az Öngyilkos Osztag volt az első olyan film, amiben Harley Quinnt szinkronizáltam. Kicsit szeleburdi, de azért nagyon tökös csajszit. Szeretem visszanézni azokat a filmeket, amikben szerepelek. Mindig önreflexiót tartok, hogy lehetett volna jobban is csinálni, de van, amikor bele is tudok feledkezni. Előfordul, hogy a gyerekeim is megszólalnak a tévé előtt, hogy anya, ez te vagy! Sokszor tud ez cuki élmény is lenni. Mégiscsak más a valódi hangom. Talán két hete voltam egy benzinkúton, és kicsit magasabb hangon köszöntem. Felismert a benzinkutas, és felkiáltott, hogy én vagyok Harley Quinn! Ezek mindig jólesnek.