Az ember, aki szuperintelligens cápákkal, John Travoltával és Burt Reynoldsszal bunyózott – exkluzív interjú Thomas Jane-nel

Mostanában nem csak játszik, rendez is, például önmagát a Tropo című sorozat második évadában. Mennyire kell kétfelé figyelnie, ha szerepel abban a jelenetben, amit meg is kell rendeznie?

Ha magamat kell rendeznem, az jelenti a legkisebb fejfájást. A Tropo-nak a producere is én vagyok, úgyhogy van dolgom elég, a leginkább azt élvezem az egészben, amikor leülhetek az íróval és a sztorin agyalhatunk. Nem ma kezdtem a rendezést, magamat rendeztem már a Rém sötét vidék című filmben is. Na, akkor tényleg be voltam rezelve rendesen, fel is hívtam Mel Gibsont, hogy adjon tanácsot. Ugyanaz volt az ügynökünk, egy nagyszerű old-school fickó, Ed Limato. Kifogástalan ízléssel öltözött, de az Oscar-kiosztó utáni híres partijain mindig mezítláb fogadta a vendégeit. A lényeg, hogy ő kötött össze Mellel. 

Szóval felhívtam Mel Gibsont, hogy mondja már el, mire figyeljek rendezőként, ő pedig azt tanácsolta, hogy csak ne siessek. Ha aznap még ötven másik jelenetet is meg kell rendeznem, akkor se. Csak szép nyugodtan! Szánjak csak ugyanannyi időt a saját jeleneteimre, mint a többiekére. 

Csak nyugi. Ne spóroljak az idővel, ismételjem meg nyugodtan a felvételt, ahányszor csak szükségét érzem. Ez volt Mel Gibson tanácsa, ő akkor már többször rendezte magát. Megfogadtam, amit mondott, a mai napig ehhez tartom magam. Azt azért nem mondanám, hogy a kedvenc elfoglaltságom, ha magamat kell rendeznem, jobb szeretem, ha másokat kell instruálnom, vagy ha a kamerával játszhatok.

A pályája kezdetén volt egy kis szerepe Terrence Malick háborús klasszikusában, Az őrület határában. Jó iskola lehetett, főleg egy olyan színésznek, aki a rendezéssel is kacérkodik.

Terry három különböző szerepre is kinézett magának. Először Witt szerepére hallgattak meg, az utolsó körben én és Jim Caviezel maradtunk. Jim nyert, értem is, miért. De Terry nem tágított, azzal jött, hogy Witt szerepe elkelt, de így is számítana rám. Akkor már bevállaltam egy másik munkát, mondtam neki, hogy Terry, késő, nem fér bele. Befejeztem a filmet, amire elszerződtem, és ismét csak Terry hív, ezúttal Ausztráliából, ahol Az őrület határánt forgatta, hogy van egy másik szerepe a számomra, ráérek-e. Nem fogja kitalálni: ismét rossz volt az időzítés, épp akkor köteleztem el magam egy újabb filmre. Azt is leforgattam. És igen, Terry ismét jelentkezett. A kérdés ugyanaz volt: ráérek-e? Mert van egy kis szerepe a számomra. Csak odarepülök, mondta, és már jöhetek is vissza. Megható volt, hogy Terrence Malick ennyire ragaszkodik hozzám.

Szóval, odarepült…

Nem is akárkivel, Mickey Rourke-kal repültem a Szamoa-szigetekre. Mickey-nek is volt egy kis jelenete a filmben. Szörnyen félt a repüléstől, én voltam a bébiszittere. Hosszú repülőút volt, Mickey az egész élettörténetét elmesélte. És közben ki-kijárt a mosdóba cigizni. A füstöt a vécékagylóba fújta, majd lehúzta, ez volt a technikája. Persze a stewardess kiszúrta, de Mickey elővette a behízelgő énjét és kidumálta magát. Az ilyen vén fószerek, mint mi, nagy nosztalgiával gondolunk vissza azokra az időkre, amikor még nyugodtan füstölhetett az ember repülés közben. 

A forgatáson aztán tanúja voltam Mickey monológjának. Csodás jelenet volt, meg kell, hogy legyen valahol, mert a filmbe nem került be. Mickey egy farönkön ült és a csak mondta a magáét, a felét szerintem ott helyben találta ki. 

Oké, Rourke jelenete lement. Az öné hogy ment?

Az én jelenetemet hajnalban forgatták. Viszonylag egyszerű jelenet volt, gyorsan meg is voltam vele, legalábbis én így gondoltam, de Terry nem akarta abbahagyni. Csak forgatott tovább, vette tovább a jelenetet, miközben a hajnali fények szépen reggeli fényekre váltottak. Annyi forgatási tapasztalat azért már szorult belém, hogy tudjam; ha csodás hajnali derengésben kezdünk, de most már hét ágra süt a nap, az nem lesz jó, ennyit nem változhatnak a fények ugyanabban a jelenetben. Így ment ez délig, hol sütött a nap, hol felhős volt az ég, a kettő végképp nem illett össze, de Terryt mintha ez egyáltalán nem izgatta volna, még mindig ugyanazt a jelenetet forgattuk. 

Végül mikor fejezték be ezt a viszonylag egyszerű jelenetet?

Így ment ez egészen délig, amikor Terry egyszer csak eltűnt. Ő és az operatőr, John Toll se szó, se beszéd leléptek, magunkra hagytak minket jó két órára. Amikor visszatértek, azért csak kikívánkozott belőlem, hogy mégis hova a fenébe tűntek. 

Mire Terry ártatlanul csak annyit mondott: Ó, hát csodálatos pillangókat láttunk! Terry Malick és John Toll pillangókat filmeztek két órán át. 

Majd visszajöttek és még tovább forgattuk a jelenetet. Amit hajnali fényben kezdtünk. Most már délután volt, majd eljött a naplemente. És mi még mindig ugyanazt az átkozott jelenetet forgattuk. Végül megkérdeztem Terry-től, hogy mégis hogy lesz ebből épkézláb jelenet? Hogy fogja összevágni, ha ennyit változtak a fények? Azt mondta, egyelőre fogalma sincs, hova fogja tenni ezt a jelenetet, ezért megcsinálta hajnali derengésben, napsütésben, felhősen és naplementében. Aztán majd eldönti.

Malick rendezői víziójának már számos színész áldozatául esett. Attól még, hogy valaki részt vett egy Terrence Malick-film forgatásán, egyáltalán nem biztos, hogy a kész filmben is viszontláthatja magát. Legfeljebb a stáblista végén olvashatja a nevét, a köszönjük nekik szekcióban. Adrian Brody például úgy ment el Az őrület határán premierjére, hogy azt hitte, ő a film főszereplője, majd megdöbbenve tapasztalta, hogy alig szerepel benne. Malick annyit vágott a jeleneteiből, hogy a főszereplőből sokadik mellékszereplő lett.

Emlékszem, Adriannel együtt repültem haza a forgatásról, neki egy évnyi munkája volt a filmben. Abban a tudatban forgatta végig, hogy ő a főszereplő. Nagy reményekkel tért haza. És úgy ment el a premierre a szüleivel, hogy fogalma sem volt, hogy Terry, ha nem is statisztát, de sokadik mellékszereplőt csinált belőle. Terry nem szólt neki. 

Az ön jelenetét azonban meghagyta.

Miközben vágta a filmet, egyszer beugrottam hozzá, épp ugyanannál a stúdiónál forgattam valamit. Terry azt mondta a jelenetemről: 

Tudod, igazából semmi okom nincs rá, hogy benne hagyjam, annyit forgattam, hogy abból három film is könnyűszerrel kijönne, de nem tudtam kivágni, annyira tetszik.

Annyi mindent és mindenkit kivágott Az őrület határánból, de ez én jelenetemet benne hagyta. Néztem, ahogy Terry vágja a filmet, és egyszer csak egy olyan csodálatos jelenetnek voltam a tanúja, hogy kis híján elállt a lélegzetem. Megy le a nap, látod a mindent beborító hatalmas füvet, majd ahogy fújni kezd a szél, meglátod a fűben kúszó amerikai katonákat. A szél elhal, a fű összezárul a gyilkolni igyekvő katonák felett. Benne volt az egész film ebben az egy jelenetben. És Terry kivágta ezt is.

Paul Thomas Anderson filmje, az amerikai pornóipar aranykoráról szóló Boogie Nights egy évvel Malick lírai háborús filmje előtt jött ki. Az a fajta film volt ez is, ahol a kis szerepekben is ismert színészek tűntek fel, de itt senki sem végezte a vágószobában. A kritikusok imádták a Boogie Nights-ot, de volt egy színész, aki nem bocsátotta meg magának és az ügynökének, hogy szerepelt benne. Ez a színész Burt Reynolds volt, aki utólag megtagadta a filmet, annak ellenére, hogy élete első és utolsó Oscar-jelölését kapta érte.

Burtnek megvolt a maga baja, személyes jellegű gondok. A legtöbb színész érdeklődő típus, hajtja őket valami ösztönös vágy, hogy a kedvére tegyenek a többieknek. Olykor azonban belefutsz ennek az ellenkezőjébe, és Burt maga volt az ellentétes pólus: olyan volt, mint egy kicsorbult, repedt pohár. Kibírhatatlan alak volt. Tulajdonképpen megsajnáltam.

Burt és én össze is verekedtünk a forgatáson. Paul azt mondta nekem, hogy ha véget ér a jelenet, folytassam, improvizáljak, de Burtnek erről nem szólt. Úgyhogy miután lement a jelenet, elkezdtem Burtöt cseszegetni, aki úgy volt vele, hogy mi a francokat csinálsz itt te velem.

Szó szerint egymásnak estünk. Megpróbált belém rúgni. Nem tudom, végül benne maradt-e a filmben. De a lapok másnap úgy hozták a hírt, hogy Burt Reynolds és Mark Wahlberg összeverekedett a forgatáson. Ha jól emlékszem, másnap kaptam Burttól egy karton sört, egy hatos kiszerelést, engesztelésképpen. Szóval, nem volt teljesen rossz arc. Nehéz meló ez, és ha valaki annyit volt reflektorfényben, mint ő, az megbosszulja magát. Paul azt szerette volna, hogy az álhaja nélkül szerepeljen a filmben. De hiába győzködte, hogy hidd el, jó lesz, ha látszik a korod, Burt nem volt hajlandó megválni tőle. „Nem, uram, a tupém a fejemen marad! Minden áldott nap!”

Pedig bátor húzás lett volna…

Az, de nem akarta az évek során kialakult imázsát lerombolni. Megértem mindkét oldal érvelését. Ha a helyében lettem volna, azért én levettem volna a tupét. De nem voltam.

A Boogie Nights a nyolcvanas években ér véget, ön ekkor érkezett meg Los Angelesbe. Azt olvastam, hogy majdhogynem hajléktalan volt.

Ez így is volt. Azzal a különbséggel, hogy nem majdhogynem, hanem a szó szoros értelmében hajléktalan voltam. Az autómban aludtam, egy centem sem volt. De legalább tudtam, mit akarok csinálni, ezért inkább csak alkalmi melókat vállaltam be, nem akartam semmi állandót, semmi napi nyolc órásat. 

Szexklubokban takarítottam hajnali háromkor, reklámlufikat osztogattam a Melrose Avenue-n.

Amikor egy szinttel feljebb léptem, már nem a kocsimban aludtam, hanem olcsó szállókon. Jó néhány emlékezetes alakkal hozott össze a sors. Megvoltak a magam kalandjai, már amilyen kalandokban egy fiatal hajléktalan művésznek Los Angeles utcáin része lehet.

A Boogie Nights a város korabeli pornóiparát, annak jellegzetes szereplőit mutatja be. Los Angelesben tengődő hajléktalan fiatalként a pornózás nem merült fel pénzkereseti lehetőségként?

Végül is, Sylvester Stallone is egy szoftpornó filmben kezdte, aztán amikor a Rockyval befutott, igyekezett úgy tenni, mintha meg se történt volna (ez volt az 1970-es The Party at Kitty and Stud's). Persze ma már ez is része a Stallone-mítosznak. 

Tőlem senki sem kérdezte, akarok-e pornózni. Azért csináltam néhány megkérdőjelezhető dolgot Hollywood utcáin, voltak kalandjaim, nem is kevés bajom származott belőlük. 

Ugyanakkor volt ebben valami nagy szabadság is, és hát mindvégig tudtam, mit akarok csinálni. És olvastam állandóan; Henry Millert, Charles Bukowskit, John Fantét. Bolondultam Bukowskiért.

A Boogie Nights és Az őrület határán kettőse után egymás után jöttek a nagy hollywoodi popcornmozik. Intelligens cápákkal küzdött a Háborgó mélységben, John Travoltával A megtorlóban, a kettő közé pedig egy Stephen King-adaptáció is becsúszott, az Álomcsapda. Az intelligens cápák vagy a Travolta elleni akciózás jelentett nagyobb színészi kihívást?

Olyan szegény voltam oly' sokáig, hogy amikor felajánlották a Háborgó mélységet, nem haboztam elfogadni. Tudtam, hogy nem nekem való, nem ilyen karriert akarok. Nem hiszem, hogy készen álltam az effajta szerepekre, amihez hozzájött, hogy a természetemnél fogva introvertált alkat vagyok, ami nem túl gyakori a színészek között. Meg kellett tanulnom, hogy hol a helyem egy ekkora produkcióban, ebben nem volt nagy tapasztalatom. De a Háborgó mélység jót tett a hollywoodi karrieremnek, úgyhogy nem panaszkodhatok. 

Az Álomcsapdát azért vállaltam el, mert anyám szerette Stephen King regényét. Én egyáltalán nem értettem azt az átkozott könyvet. 

Stephen King azután írta, hogy az utcán elgázolták. Tönkre ment a háta, a kemény fapadlón feküdt, telenyomva fájdalomcsillapítókkal, így írta meg a regényt. Arra nagyon jó volt mindkét film, hogy belekóstoljak a hollywoodi filmcsinálásba.

A megtorlóban, a Punisher-képegények húsz évvel ezelőtti filmváltozatában ön volt a címszereplő, de a főgonoszt játszó John Travolta volt a nagyobb név, és mivel Travolta, mint tapasztalt pilóta szeret saját géppel munkába járni, csak azzal a feltétellel vállalta a forgatást, ha az olyan helyen zajlik, amit könnyen elér a repülőjével. Ezt hívják sztárallűrnek.

Igen, ezért játszódik A megtorló Floridában. Ami a lehető legtávolabb esik a Punisher világától, de ha Travolta csak itt tudott kényelmesen leszállni, akkor a Punisher filmváltozata is itt játszódott. Ez azért elég dühítő. A forgatáson azonban egy kedves embert ismertem meg. Kedves volt az anyámhoz is, együtt is vacsoráztunk. Belopta magát az anyám szívébe, ami nálam is jó pontot jelent.

A Navy Seals elitkommandósai készítették fel a szerepre. Gondolom, nem finomkodtak, csak mert egy színészt kellett edzeniük.

Kivoltam teljesen, olyan kemény edzés volt. A lehető legnagyszerűbb fickók társaságába kerültem, minden elismerésem a különleges alakulatok tagjainak. Ha csak rájuk nézel, sosem mondanád meg, mire képesek. Aki erre a szintre jut, az bízik annyira a képességeiben, hogy nem kell fitogtatnia az erejét. Nem szúrnád ki őket a tömegben, de ha gáz van, nyolc emberrel is simán elbír bármelyikük. Rengeteget tanultam a Seals-es fickóktól, nagyszerű emberek.

A tisztelet elviselhetőbbé tette a fizikai igénybevételt?

Volt olyan nap, amikor kétszer is edzenem kellett. Része volt ez is a felkészülésnek, nem panaszkodom, de azért nem az én világom. Az én világom heti három edzésből áll, ami egy átlagember adagja. Már akkor sem voltam meggyőződve arról, hogy napi két edzés elengedhetetlen a szerephez, és ami azt illeti, a mai napig vannak kétségeim.

Rosszul érintette, hogy a következő Punisher-filmben nem ön, hanem a nemrég elhunyt Ray Stevenson játszotta a főszerepet?

Eleinte úgy volt, hogy én folytatom. Felmerültek mindenféle ötletek, például, hogy Rob Zombie legyen a rendező. Egy Rob Zombie-féle Punisher-filmet azért megnéztem volna. 

Én Walter Hillt szerettem volna rendezőnek. Imádtam A nagy bunyóst, a 48 órát, a Gengszterek sofőrjét. Azt gondoltam, a Punishernek pont arra van szüksége, amiben Walter Hill olyan jó. 

Walter és én ki is dolgoztunk egy vázlatos sztorit, amit megmutattunk a Lionsgate stúdiónak. Abban a hitben voltam, hogy nyert ügyünk van, hiszen Hill és a Punisher tökéletes párosítás.

Ezek szerint a stúdió nem osztotta a lelkesedését.

Ahogy mondja. Nemet mondtak Hillre. Kérdeztem, hogy mégis akkor ki a fenét tartanátok alkalmasnak? Erre előhozakodtak valakivel, egy csajjal, aki korábban valami focis filmet rendezett (végül valóban ő, a Huligánok rendezője, Lexi Alexander készítette el A megtorló: Háborús övezet című filmet). Megnéztem a Huligánokat, és elképzelni sem tudtam, hogy aki ezt rendezte, mit kezdene a Punisherrel. Úgyhogy fogtam magam és otthagytam az egészet. 

Mint kiderült, a Lionsgate-nek mindenképpen el kellett költenie egy bizonyos összeget az év végéig. Adózási okok miatt. Üzleti döntés született, hogy hat hónapon belül mindenképpen le kell gyártani a filmet. 

Később azért csak megcsináltam azt a Punisher-filmet, amit szerettem volna, azzal az íróval és azzal rendezővel, akit szerettem volna. Ez egy rövidfilm volt, a The Punisher: Dirty Laundry.

Utoljára A megtorlóban láttam Roy Scheidert; Frank Castle-t, vagyis az ön filmbeli apját játszotta. Scheider egy sor hetvenes évekbeli klasszikusban játszott, például A cápában, a Francia kapcsolatban, vagy a Mindhalálig zenében, a kétezres évekre azonban jobbára elfelejtődött. Mindketten megfordultak cápás filmekben, ez közös téma lehetett…

Most, hogy mondja, valóban. De ami igazából megfogott benne, hogy milyen csodásan le van sülve. Nem bírtam megállni, hogy megkérdezzem, honnan ez a látványos barnaság. „Minden nap húsz percet edzek a napon” – válaszolta szakmai kérdésemre Roy Scheider. Azt hiszem, nem tett jót neki, ez is szerepet játszott a halálában. Nagyszerű fickó volt, aki egy olyan Hollywoodban lett színész, ami alig hasonlít ahhoz, amiben én kezdtem dolgozni.

Most épp mindenki sorozatot készít, de ön már 2009-ben beszállt a sorozatbizniszbe, és három évadon át játszotta a Hung – Neki áll a zászló főszerepét: egy gimis kosárlabdaedzőt, aki természetes adottságait kihasználva és mert szüksége van némi mellékesre, dzsigolónak áll. Vagyis férfiprostituált lesz. Volt abban kockázat, hogy egy akciószerepiről ismert színész férfiprostit játszik, vagy ez is csak egy szerep volt, mint a többi?

Nagyjából ekkor tartottunk a kábeltévés forradalom elején. Akkoriban a filmes arcok még nem nagyon vállaltak tévésorozatokat. Volt rá példa, de még viszonylag új jelenségnek számított, a két médium közötti átjárás távolról sem volt olyan gyakori, mint manapság. Kockázatos volt már az is, hogy bevállaltam egy tévésorozatot. 

A címet egész egyszerűen gyűlöltem. 

(A „hung” utalás arra, hogy a főszereplő jelentős méretű szerszámmal rendelkezik – a szerk.) Vagy százszor megpróbáltam megváltoztatni. Rágtam a fülüket, hogy figyu, hát nem tudtok valami mást kitalálni?

A cím maradt.

Maradt és a sorozat elég jól muzsikált. Az alkotók házasok voltak, remek dolgokat írtak együtt. Az első két évad csodálatos volt, de mire elérkeztünk a harmadikhoz, a férj-feleség duó már nem voltak olyan jóban, meg is változott a történet iránya. Ez okozta a sorozat vesztét, de nagyon szerettem csinálni. Megtisztelő volt, hogy háromszor is jelöltek Golden Globe-ra. Nagyon jól működött a kémia köztem és Jane Adams közt. Jane a kerítőmet játszotta.

A Hung presztízssorozat volt, a pilot epizódot az Oscar-díjas Alexander Payne rendezte.

Nem olyan rég láttam is Alexandert, a filmakadémia vetítette a legutóbbi filmjét. Alexander nagyszerű művész, bár engem sosem kedvelt. Nagyszerű humora van, de bennem nem igazán látta meg azt a fajta színészt, aki passzol a humorához. Azt hiszem, meglepte, hogy többször is jelöltek ezért a szerepért a Golden Globe-ra. Ha vége a felvételnek, első dolgom, hogy kinézek a rendezőre, de Alexander arcán sosem az elégedettség tükröződött.

Igaz, hogy a Mad Men főszerepét is felajánlották önnek, amit végül Jon Hamm kapott meg?

Így igaz. Úgy hallom, remek sorozat, de megbánni nem bántam meg. Tudja, nagy rajongója voltam az EC Comics képregényeinek. Ez egy New York-i kiadó volt, forradalmi dolgokat műveltek. Olyan horrorsorozataik voltak, mint a Mesék a kriptából vagy a The Vault of Horror. Horrorban és bizarr sci-fiben nem volt párjuk. Humorban is úttörők voltak, náluk indult a MAD magazin. Szatirikus képregény volt kezdetben, később lett belőle magazin, és a többi történelem. Amikor elküldték a forgatókönyvet, azt hittem, hogy a Mad Men őket jelenti, a hőseimet, a MAD-et is kiadó EC Comics embereit. Tévedtem. Korabeli reklámos fickókról szólt. Az a világ pedig annyira nem érdekelt. Mellesleg Jon Hamm tökéletes ember volt a feladatra.

Stephen Kinggel volt még egy köre, és ez már sokkal jobban sikerült, mint az Álomcsapda. A ködnek Frank Darabont volt a rendezője, aki akkor már túl volt két sikeres King-adaptáción; az első A remény rabjai (interjúnk az idén 30 éves filmben szereplő William Sadlerrel itt olvasható), a második a Halálsoron volt. A Kinggel való harmadik próbálkozásának ön és a köd, illetve a ködben felbukkanó szörnyek a főszereplői, de amiért ezt a filmet emlegetni szokták, az a brutálisan lehangoló befejezés. Amitől még King is hátrahőkölt, mert azt nem ő, hanem Darabont találta ki. Gondolom, megkérdezte Darabonttól, hogy miért kell sokkolni szegény nézőket?

Frank és én régi barátok vagyunk. Közös bennünk az is, hogy mindketten imádjuk a már említett EC Comics képregényeket. Ezek a sztorik a történet végi csattanóról, a meghökkentő lezárásról, az O. Henry-féle befejezésről voltak híresek. Ide tartozik a műfaj tévés klasszikusa, az Alkonyzóna is. Ha ezt jól csinálják, annál nincs jobb. Egy jó csavar a végén megemeli a dopaminszintet. És Frank Darabont megtalálta A köd tökéletes lezárását. Mindenki imádta. Én, mint régi EC Comics-rajongó különösen. 

Emlékszem, együtt vacsoráztunk Kinggel, a nagy író pedig azt mondta, ha eszébe jutott volna a befejezésünk, azt használja. Az egyébként, hogy Frank ragaszkodott a végső csavarhoz, nem kis áldozattal járt; gyakorlatilag fele pénzből kellett leforgatnia a filmet. Ennyit adott rá Bob Weinstein cége, de kijöttünk ennyiből is. 

Frank végül a film fekete-fehér változatát is megjelentette, felkerült a DVD-kiadásra. Ez volt az ő főhajtása az ötvenes évek horrorjai előtt. Aki teheti, így nézze meg, fekete-fehérben. Ez A köd legjobb változata. De nem ez volt az utolsó találkozásom Stephen King világával, ott van még az 1922 című film is, úgyhogy az eddigi mérlegem három King-adaptáció. Mindegyikre büszke vagyok.

Negyedikre nem hajt?

Majdnem összejött a negyedik is. Van egy produkciós cégem, a Renegade Entertainment, egy darabig nálunk volt a Rémautó megfilmesítési joga. De a pandémia közbeszólt, elveszítettük a jogokat. Lehangoló fejlemény volt. Remélem, még lesz dolgom Kinggel. Dacára annak, hogy milyen elképesztően sikeres szerző, ami az irodalmi elismerést illeti, egyáltalán nincs az őt megillető helyen. Talán a műfaj, talán a rengeteg rossz feldolgozás miatt. Pedig ott van szerintem az elmúlt száz év legnagyobb amerikai regényírói között.

Ha már a horrornál tartunk, mik azok a koponyokák a háttérben? 

Ezek azoknak a producereknek a koponyái, akit átcsesztek az évek során. Van itt néhány, de azért akad még hely többnek is itt. 

Nyitókép: Axelle/Bauer-Griffin/FilmMagic