„Valami fontosat ellestem Morgan Freemantől” – 30 éves A remény rabjai, exkluzív interjú a Heywoodot alakító William Sadlerrel

A remény rabjai nemcsak a szóbeszéd szerint minden idők egyik legnépszerűbb hollywoodi filmje, de az IMDB listáját is vezeti, maga mögé utasítva a második helyen szereplő A keresztapát, és a 3. helyezett A sötét lovagot, vagy éppen A keresztapa 2-t. Hogy a The Shawshank Redemption maga a tökéletes film-e, nyilván ízlés dolga, de hogy rengeteg híve van Frank Darabont börtönfilmjének, ahhoz nem fér kétség. Hogyan lett Morgan Freeman és Tim Robbins rabtársa?

Az úgy kezdődött, hogy szerepeltem a Mesék a kriptából című tévésorozatban. A legelső epizódban voltam benne. Az epizód egyik írója Frank Darabont volt. A forgatáson Frank odasétált hozzám és közölte, hogy szeretné, ha benne lennék A remény rabjaiban, épp most írja a forgatókönyvét. Valami olyasmit mondhattam erre, hogy persze, persze, ilyen helyzetekben ezt mondja az ember. Los Angelesben mindenkinek van egy épp megvalósítás küszöbén álló filmje, amiből aztán jó eséllyel nem lesz semmi. 

De Frank nem hagyta annyiban a dolgot, elküldte nekem Stephen King kisregényét, amin a film alapul. Néhány hónap elteltével pedig elhívtak meghallgatásra, kifejezetten Heywood szerepére. És megkaptam. 

Sem azelőtt, sem azután nem volt részem olyan filmben, ahol ennyit próbálhattunk, Frank ugyanis két hétnyi próbát tartott. Ott a helyszínen, a börtönben, ahol forgattunk. Ez aztán meg is látszott a filmen. Volt időnk összerázódni, ami sokat segített, hiszen olyan alakokat játszottunk, akik hosszú évek óta össze vannak zárva.

Csakúgy, mint egy forgatáson, ahol szintén hosszú időre össze vannak zárva az emberek, és az idő nagy része várakozással telik. 

Sokat horgásztam, ha épp nem volt jelenetem, és régi gitárok vásárlásával szórakoztattam magam. Ha pedig a forgatáson kellett valamivel elütni az időt, Morgan Freeman és én elszórakoztattuk egymást, főleg doo-wop dalokat énekelgettünk. Vagy ő kezdett rá valamire, amit én is ismertem, vagy fordítva. Mindenféle dal előkerült, a Motown-korszak és sok minden más. My boyfriend's back and you're gonna be in trouble… (kezd rá az interjú közben Sadler a The Angels lánycsapat 1963-as slágerére)

A dalok mellett forgatási történetekkel is szórakoztatták egymást?

Rengeteg időbe telik egy-egy jelenet előkészítése, a világítás, a kameramozgás feltételeinek megteremtése, és még vagy ezer dolog. Közülünk, színészek közül James Whitmore (kétszeres Oscar-jelölt karakterszínész) volt a nagy sztorizó. Szórakoztató történetei voltak, filmes sztorik, de néha azért engem is elkapott a csüggedtség a hosszú várakozások során. Valami fontosat azonban ellestem Morgan Freemantól és ez segített.

Morgan csak ült a székében, magába mélyedve. Könnyen azt képzelhette róla az ember, hogy meditál. Spórolt az energiájával. Tudta, hogy akár tíz órába is beletelik, míg bekapcsolják a kamerákat. 

Akkoriban még nem sok filmet csináltam, Morgantól tanultam meg, hogy ezekben a rémesen hosszú szünetekben hogyan gazdálkodjak az erőmmel. Sok jóra nem vezet, ha az ember baseballal, vagy valami hasonlóval üti agyon az időt. Míg mi, fiatalabbak teljesen kimerültünk a 12 órás kényszerszünetek végére, Morgan frissen és koncentráltan kezdte a jelenetét.

Azért már nem volt kezdő, amikor eljátszotta A remény rabjai börtöntöltelékét, hiszen ön volt a Die Hard második részének főgonosza, aki egy épp felszállni készülő Boeing szárnyán verekszik meg Bruce Willis-szel. Mennyi időbe telt felvenni a szárnyon való verekedést?

Hetekbe telt felvenni a teljes akciójelenetet. A kaszkadőrök egy valódi gép szárnyán verekedtek. A távolból őket látni. De felépítettek egy díszletgépet is, legalábbis egy fél repülőt. Ez a félgép a stúdióban állt. Bruce Willis és én a díszletrepülőn verekedtünk. Először John Amos és Bruce, majd én Bruce-szal. Bonyolult harci jelenetek voltak, ha jól emlékszem, több hétbe telt, míg végeztünk. 

Ha a film főszereplőjével kell verekedned, mindenki nagyon óvatos, nehogy véletlenül arcba rúgd. 

Mert ha véletlenül arcba rúgod, hetekre is leállhat a forgatás, míg lekerül a kötés és begyógyulnak a sebek. Épp ezért, ha ütnöm vagy rúgnom kellett, és a kamera közelről mutatott, Bruce dublőre állt velem szemben. Ha pedig Bruce-t mutatta közelről a kamera és ő ütött engem, akkor valójában az én dublőrömet ütötte. Egy nagyszerű kickboxer volt a kaszkadőröm. Úgy rúgta ki a cigarettát a szádból, hogy a bakancsa meg se legyintette az arcod. Szóval, Bruce az én dublőrömmel, én Bruce dublőrével akcióztam a díszletgépen, az így felvett jelenetek közé pedig bevágták, ahogy a két kaszkadőr a valódi gép szárnyán verekszik.

A régi szép időkben, és a Die Hard 2-t 1990-ben mutatták be, a digitális trükkök még csak a Holdban voltak. Ha felrobbant egy filmbeli repülő, ott valamit valóban fel kellett robbantani. 

Ez nálunk is így volt. Építettek egy óriási repülőgépmodellt, megtöltötték benzinnel és felrobbantották. Öt kamerával vették a robbanást. Ez ma már elképzelhetetlen. Akkoriban azonban még robbantani kellett. És minden kaszkadőrökkel ment. Emlékszem, Walter Hill filmjében, a Trespass-ban kilöknek valakit egy épületből. 

Úgyhogy jött a kaszkadőr és kiugrott az épületből. Nem sokkal az utcaszint fölött állította meg a lábára szerelt kábel. 

Így ment ez akkoriban. Engem egyébként a sokszoros világbajnok kickboxer, Benny Urquidez készített fel a Die Hard-ban szükséges rúgásokra és ütésekre. És ő tanította be azt a hírhedt jelenetet is a film elején, a meztelen táncot.

Az akciófilmektől teljesen szokatlan módon Stewart ezredest, a Die Hard 2. főgonoszát egy hotelszobában, meztelen tai chizás közben ismerhetjük meg. Gondolom, nem én voltam az egyetlen kamasz, akit megdöbbentett ez az antré. Már a forgatókönyvben is így szerepelt Stewart ezredes belépője?

A meztelenség nem szerepelt a forgatókönyvben. Amikor elolvastam, csak annyi volt benne, hogy az ezredes a hotelszobájában tai chizik. Gondoltam, biztos valami tréning lesz rajta, meg póló. Nem nagy ügy. Aztán eljött a ruhapróba. Felpróbáltam az ezredes egyenruháját, a kabátot, a csizmát, majd szöget ütött a fejemben, hogy jó, jó, de mit viselek a hotelszoba-jelenetben. 

A kosztümös kérdő pillantást vetett a rendezőre, Renny Harlinra, Renny pedig kibökte: nos, Bill, arra gondoltam, hogy pucér leszel ebben a jelenetben. 

Kellett egy perc, hogy megemésszem. Oké, mondtam végül, akkor a következőkre lenne szükségem. És megkértem Renny-t, kerítsen nekem egy konditermet és egy trénert. És arra is, hogy tegye át a jelenetet a forgatás végére, ne másnap kelljen leforgatnom. Így is lett, megkaptam, amit kértem.

A meztelenségre milyen magyarázatot kapott?

Az én magyarázatom az, hogy az ezredes meztelenül még ijesztőbb. Még őrültebbnek tűnik. Ez az első alkalom, hogy látod, fogalmad sincs kiféle-miféle alak. Csak annyit látsz, hogy itt ez a meztelen férfi a tévé előtt a hotelszobában. Aki úgy tesz, mintha láthatatlan ellenfelek vennék körül. Ő pedig gyakorol, koncentrál, izzad. Emlékeztet ez egy kicsit Schwarzenegger híres belépőjére. A lényeg, hogy bármire is készül ez a férfi, akit most látsz először, az jó biztosan nem lehet. Sokkoló antré, a néző hátra hőköl, hogy ki a franc lehet ez az alak? Mire lehet képes? Aztán persze kiderül, hogy mire is képes. Szerintem Renny ezért akarta, hogy meztelenül csináljam meg. Vagy pedig azért, hogy pucéron láthasson.

Említette, hogy a Bruce Willis-kaliberű akciósztárokkal a lehető legnagyobb óvatossággal bánnak az akciójelenetekben. Amikor a Die Hard 2-t bemutatták, Willis abszolút a csúcson volt, bármit megtehetett, még a Hudson Hawkot és a Hiúságok máglyáját is. Ő volt a világ legnagyobb filmsztárja, ön meg szemben vele a karakterszínész.

Igen, azt hiszem, Bruce valóban akkor állt a pályafutása csúcsán. Van a filmben egy jelenet, amikor McClane és Stewart ezredes egymásba botlanak a repülőtéren. Ez az egyetlen pillanat a filmben, amikor egymás mellett látni minket és nem verekszünk. Bruce egyébként is magasabb nálam, de a jelenetben magasító csizmát viselt. Legalábbis kellett volna, mert zokniban jelent meg. Rajtam is volt ilyen magasító csizma, Hollywoodban így mennek a dolgok, de Bruce még így is magasabb volt nálam valamivel. Jó volt vele dolgozni. Persze, semmi kétség, amit Bruce Willis akart, annak úgy kellett lennie, ő volt az úr, ez az ő filmje volt, az ő akarata érvényesült. Ugyanakkor egy rossz szavam sem lehet, tisztelettel bánt velem mindvégig. Nagyon szomorú, hogy mi történt vele.

Előszeretettel osztották önre a nehézfiúkat, még magát a Halált is eljátszhatta. És annyira jó volt Halálként a Bill és Ted haláli túrájában, hogy amikor Keanu Reeves harminc év elteltével elkészítette a folytatást, ismét ön volt a kopasz Kaszás.

Amikor megérkeztem Los Angeles-be, a gonosz szerepét osztották rám és ez rajtam is maradt. Egyik gonosz után jött a másik, nem volt megállás. Ha gonoszra volt szükségük, majdnem mindig ott szerepelt a nevem a listán. Ezt úgy hívják, munka. Más néven megélhetés. A Bill és Ted haláli túrája kellemes változatosságot jelentett, mert vicces lehettem végre. Egy vicces és a maga módján bájos Halál. Az ijesztő kaszásból egy kedves lúzer lesz. Valami hasonlót játszottam A remény rabjaiban is. Heywood visszataszító alaknak tűnik kezdetben, de szép lassan megkedveled. Még az is kiderül róla, hogy szereti Hank Williamset. Nem egy lángelme, az biztos, de nem is egy egydimenziós gazember.

Bill és Ted 1991-es és 2020-as kalandjai között Keanu Reeves-ből hatalmas sztár lett, sőt ez legalább háromszor megtörtént vele: a Speed, a Mátrix és a John Wick után.

Amikor a ’91-es filmet csináltuk, Keanu fiatal volt és őrült, egy vakmerő arc, aki nem ismer lehetetlent. A Red Hot Chili Peppers-szel lógott a lakókocsijában, ha pedig kedve tartotta, csak felpattant a motorjára és szó szerint elviharzott Los Angelesbe. Bukósisak nélkül. 

Egyáltalán nem lettem volna meglepve, ha az a hír jön, hogy valami szörnyű balesetben volt része.

De remek volt Ted szerepében. Teljesen átengedte magát ennek a nulla IQ-jú vicces figurának. Aztán eltelt harminc év és összeálltunk egy újabb Bill és Ted-filmre. Természetes, hogy már nem voltunk ugyanazok. Sofőr vitt minket a forgatásra, Keanu mindig ugyanazon az útvonalon érkezett. Lakott az út mentén egy család, igazi rajongók, ki is tettek egy Keanu-nak szóló táblát ő pedig egy nap megállíttatta a kocsiját, kiszállt és beugrott hozzájuk. Azt hiszem, megbarátkozott a hírnévvel, a rajongók szeretetével. De amikor a kamerák beindultak, Bill, Ted és a Halál pedig újra vitatkozni kezdtek, az olyan volt, mintha újra 1991 lenne.

Nyitókép: Alberto E. Rodriguez / WireImage