„Szomorúsággal tölt el, hogy a férfiszínészek milyen nyüzügék” – exkluzív interjú a folyton mérges filmsztárral, Vincent Lindonnal

Mostanában egyre többet lehet látni olyan filmekben, amelyek nagyon is aktuális társadalmi problémákat feszegetnek, meg persze az ezekből fakadó emberi drámákat. Politikailag aktív embernek tartja magát?

Olyan ez, mintha arról kérdezte volna Bruce Willist aktív korában, hogy vonzódik-e az erőszakhoz, csak mert akciófilmekben játszik. Ha történetesen egy társadalmi kérdéseket boncolgató filmben játszom, rögtön az az első kérdés, hogy magánembereként is foglalkoztat-e a téma, felemelem-e a hangomat ezekben ügyekben.

A Welcome című filmem után sokan azzal jöttek oda hozzám, hogy köszönjük, amit a bevándorlókért tett. De hát én nem tettem semmit a bevándorlókért, én nem a filmbeli edző vagyok, hanem Vincent Lindon, a színész.

Egyébként nem bánom, ha ez a két dolog összekeveredik. Utoljára talán Yves Montand volt hasonló helyzetben. Úgy vélem, szegénységi bizonyítvány egy színész részéről, ha sosem vállal olyan filmet, aminek politikai rétegei is vannak. Mi, színészek ezzel, a szerepválasztásainkkal tudjuk felmutatni a nekünk fontos ügyeket. Tudja, mindenekelőtt állampolgár vagyok, és csak utána színész. 

Ez az ön esetében mit jelent?

Ennek az országnak az állampolgáraként élem az életem, ebből a nézőpontból szemlélem a világot. Közel érzem magamhoz a munkásokat, a péket és mindenki mást, ezért is szeretek ilyen szerepeket vállalni. Ha szeretek egy szakmát, azt szeretem a filmjeimben is megmutatni. Van jó orvos és rossz, jó szakszervezetis és rossz szakszervezetis. És persze van jó forgatókönyv és rossz forgatókönyv. Az én dolgom, hogy ha látok egy jól megírt karaktert, akkor azt elvállalom. Ebben merül ki a feladatom.

„Nem vagyok filmsztár, csak egy ember, akinek az a foglalkozása, hogy színész”

Rendben, de azért a filmsztárok, és ön mindenképpen ebbe a kategóriába tartozik, meglehetősen távol élnek a hétköznapi emberek világától, az ön által is emlegetett pékek és munkások problémáitól.

Én nem vagyok filmsztár. Ide is a robogómmal jöttem. Nincs sajtósom, nincs testőröm, a szennyesemet is magam intézem. 

Nem vagyok filmsztár, csak egy ember, akinek az a foglalkozása, hogy színész. Ami azzal jár, hogy reggel hétkor munkába indulok és este nyolcra hazaérek. Minden másra nagy ívben teszek. Nem érdekelnek a piacok, nem kísérgetem a filmjeimet ide-oda, hogy hírverést csapjak körülöttük. Ha megkérnek, elmegyek a premierre, annyit mondok a vörös szőnyegen, hogy hello és ennyi.  Nem reklámozok parfümöt, nem vagyok fent a közösségi médiában.

Miért nincs fent?

Mert én így vagyok boldog. Ez vagyok én, Vincent. Így szeretem élni az életemet. Nem járok vacsorázni színészekkel, nem vagyok bejáratos a konyhájukba, nem járok el sem színészekkel, sem színésznőkkel, nem csevegünk álló nap a telefonon. Megvannak a magam barátai. Mint mindenki más, az utcán közlekedek, ha kell, vonatra szállok. Vidékre kellett mennem tegnap, felszálltam a reggel hét órás vonatra, köszöntem az utastársaimnak és lehajtottam egy kávét a büfében. Ha valaki beszélni akar velem, csak tessék, bárki megteheti. Ha valaki napszemüveg mögé rejtőzik, azt rögtön kiszúrják az emberek, mert az izgalmas, és persze hogy odamennek hozzá. Én nem rejtőzöm semmi mögé, nem is érdeklem az embereket. Békén hagynak.

Legutóbb a D'argent et de sang című tévésorozatban szerepelt, ami az évszázad csalásának titulált bűnügyet, a karbonkreditekkel való hatalmas adócsalást dolgozza fel. Ismerte a részleteket korábban is?

Mindent tudtam róla. Érdekelt az ügy, mert mint kiderült, az egyik francia elkövető a kártyapartnerem volt. Persze még azelőtt, hogy kipattant volna az ügy. Nem ismertem a fickót közelebbről, mindig nagyon kedvesen viselkedett velem. Elbeszélgettünk néha, csevegtünk egy kicsit erről-arról.

Jó kártyásnak számít?

Nem vagyok profi. Szeretek pókerezni a barátokkal, de 14 éve nem játszottam. Túl sok időt vett el az életemből. Leülsz este hatkor, felállsz hajnali háromkor, hétkor pedig már kelni kell. És amikor felkelsz, bumm, bumm, bumm, így zakatol a szíved.

Az öregedésnek is köze van ahhoz, hogy felhagyott a pókerrel?

Annak is. De szerencsém van, mert nem vagyok függő alkat, az egyedüli függőségem a filmfüggőség. Minden mással le tudok állni. Egy reggel arra kelek, hogy ennyi volt, elég és nem csinálom többet. Ha kiszerettem valamiből, fogom magam és továbbállok.

Ezek szerint a színészetet még mindig kedveli. Több mint negyven éve csinálja. Nem hagyott alább az élvezet?

Amit szeretek, az a munka, a napi teendők. Ha más lenne a munkám, abban szeretnék a legjobb lenni. De mondok egy példát. A barátaim házának felújításán segédkeztem nemrég, festésben, egyebekben. 

Ha csörgött a telefonom és láttam, hogy filmes ügyben keresnek, nem vettem fel. Számomra az a legfontosabb, amin épp akkor dolgozom. Ez lehet házfelújítás vagy filmszerep. 

Vannak barátaim, akik élnek-halnak a szakmájukért. Másról sem beszélnek, mint hogy így a színészet, meg úgy a színészet, ilyen jelenet és olyan jelenet. Együtt esznek és másról sincs szó, csak a nagybetűs moziról. Hogy a mozi álmokkal ajándékozza meg az embereket és így tovább. Engem ez az egész nem érdekel. Számomra ez csak egy szakma. Amiben megpróbálok a legjobb lenni.

Mint egy versenysportban?

Mindenben ilyen vagyok. Mindent beleadok. Amikor zsűrielnök voltam Cannes-ban, öt szabályt vezettem be. 

Az első vacsorán, még mielőtt elkezdtük volna a munkát, azt mondtam a többieknek: nem kötelező betartanotok, mindenki azt csinál, amit akar, de zsűrielnökként ez a filozófiám, ez az én öt szabályom. 

Egy: ez alatt a kilenc nap alatt tartózkodj a közösségi médiától! Használjuk ki ezt a luxust, hogy kilenc napon át csak mi vagyunk, senki nem tudja, mi jár a fejünkben. Ha a férjed, feleséged, fiad-lányod megkérdezi, hogy tetszenek a filmek, nekik se válaszolj. Kettő: bármit is írnak a filmekről a lapok ebben a kilenc napban, ne olvasd el. Dobd a szemétbe a lapot! Három: a reggeli vetítésen nézd meg a filmet, mert ebéd után már mindenki fáradt, és ha csak egy percre is bealszol, az nagy udvariatlanság az alkotókkal szemben, nekik ez élet-halál kérdés. És a maradék kettő, hogy senki se mondja nekem, hogy nem adhatunk díjat valakinek, mert már nyert korábban. Ez egy verseny. És azt se mondja senki, hogy szegénynek adjunk már valamit, mert még soha nem nyert. Semmi ilyesmi nem érdekel. Ugyanolyan esélyekkel indul, akinek tíz Arany Pálmája van és az, akinek egy sincs. 

Kinek ítélték 2022-ben az Arany Pálmát?

Ruben Östlund kapta A szomorúság háromszögéért. Ez volt a második Arany Pálmája (interjúnk Östlunddal itt olvasható).

„Szomorúsággal tölt el, hogy a férfiszínészek milyen nyüzügék manapság”

2023-ban a Titán nyerte a fődíjat, aminek ön volt az egyik főszereplője.  A szerep megkívánta, hogy látványosan kigyúrja magát. Nem kis fizikai igénybevétel lehetett, különösen hatvan felett.

Szomorúsággal tölt el, hogy a férfiszínészek milyen nyüzügék manapság. Ez nem tesz jót a mozinak. Komolyan. Ilyen fizikummal régen nem lehetett egy kamionsofőrt eljátszani. De manapság mindenkinek olyan értelmiségi alkata van a filmekben. Neveket nem említenék. 

Hol vannak a Nick Nolte-típusok? Hol van John Wayne? 

Ami engem illet, igyekszem fizikailag is uralni a jelenetet. Ez nem az izommennyiségtől függ, hanem a jelenléttől, a mozdulatoktól, az intenzitástól. Ha játszom, számomra a mozgás a legfontosabb. Egy csésze kávét is sokféleképpen lehet a szádhoz emelni (Vincent Lindon ezt demonstrálja is az interjú közben). Nem érdekel a szereplő pszichológiája, csak az, hogy hogyan mozog.

Azért Hollywoodban akad még egy-két szálfatermetű akcióhős. De ön nem megy Hollywoodba…

Semmi keresnivalóm nincs Hollywoodban. El tudna képzelni engem, mint átlagembert New Jerseyből? Vagy mint minnesotai kamionsofőrt? Sosem leszek amerikai fickó egy amerikai filmben. Akkor meg minek töltenék hét hónapot egy francos hotelben? Nem motorozhatsz, nem ihatsz, még csak rá sem gyújthatsz. És a munka? 

Te lehetsz a rosszfiú. A szerep kicsi, a fogad arany, az akcentusod francia.

Míg ott vagyok, negyvenöt filmet forgathatnék idehaza. Ha pedig hazajönnék, itthon az lenne a fogadtatás, még ha nem is mondanák ki, hogy menj csak nyugodtan vissza, ha már annyira ott akartál dolgozni. Úgyhogy inkább leszek király a saját országomban, mint elveszett ember valahol máshol.

Sokan azért így is szerencsét próbálnak.

Negyven éve, amióta a pályán vagyok, vagy kétszáz olyan francia színészt láttam, akik amerikai álmokat dédelgettek. És eddig még mindannyian hazakullogtak Franciaországba. Még Jean Gabin-nek sem sikerült. 

És még valami: nem akarok zöld háttér előtt Marvel-filmekben ugrabugrálni. Nincsen ennél unalmasabb. És még csak nem is fizetnének meg rendesen, azt mondanák, tekintsem megtiszteltetésnek, hogy felkértek.

Akkor összegezzünk: nincs rendes pénz – megjegyzem, Franciaországban sincs –, távol vagy a családodtól, szóval fikarcnyi előnyét sem látom a dolognak. Éveket töltesz távol, és mire mész vele? Az akcentusod a régi, majd hazatérsz és rájössz, mennyi mindent hagytál ki. De nem vagyok a magam ellensége, sosem mondok nemet látatlanban. Ha felkér holnap egy amerikai rendező és van legalább négy-öt igazán jó jelenetem, másfél hónapnál pedig nem kell tovább maradnom, akkor jöhet. 

Kikkel dolgozna szívesen?

Ha Tarantino hívna, vagy Almodóvar, netán Lars von Trier – örömmel mennék. Persze, csak ha jó a forgatókönyv. Az, hogy valaki nagy név, még nem garancia mindenre. Olyan ez, mint a cannes-i verseny. Csinálhatsz zsinórban öt remekművet, de attól még nem biztos, hogy a hatodik is az lesz.

Volt, hogy éppen ezért mondott nemet egy nagynevű rendezőnek? Mert gyenge volt a forgatókönyve?

Igen. Jean-Paul Rappeneau volt a rendező. Az ügynököm behívatott az irodájába és felelősségre vont, hogy hogyan mondhattam nemet neki, amikor ő rendezte a híres Cyrano feldolgozást Depardieu-vel. Azt válaszoltam, hogy igen, tisztában vagyok vele, hogy ő csinálta a Cyranót, de a következő filmje, amit nekem ajánlott, messze nem a Cyrano. – De hát a Cyrano-rendezője! – sápítozott az ügynököm. – Hogy mondhattál nemet? Te jó ég, gondoltam, innentől mindig el fogja mondani, hogy de hát ő csinálta a Cyranót?

„Folyamatosan mérges vagyok”

Említette, hogy mindenekelőtt állampolgárnak tartja magát és csak azután színésznek. Milyen hírek húzzák fel az állampolgári énjét, mi szokta megpiszkálni az igazságérzetét?

Folyamatosan mérges vagyok. A méreg az én benzinem. Félre ne értsen, szeretem az életet, szeretem az embereket, szeretem a jó ételeket, mindent. De nem bírok csöndben maradni, ha valami nem tetszik. Mondok egy példát. 

Ülök egy barátommal az étteremben és azt kell látnom, hogy a szemközti asztaltól valaki engem fényképez a mobiljával. Hagyhatnám az egészet annyiban, de nem, én felállok ilyenkor és odamegyek az illetőhöz. 

Odamegyek, köszönök, és felelősségre vonom, hogy mégis mit csinál. Ha azt mondja, nem akart zavarni, felvilágosítom, hogy igenis zavart. És még mondok neki egy-két dolgot. Például, hogy ha megkérdezett volna, hogy lefotózhat, azt mondom, hogy igen. De most már késő. És még valamire figyelmeztetni fogom. Arra, hogy nem tudhatja, kivel ülök egy asztalnál, lehet, hogy a hölgy, akivel épp vacsorázom, nem a feleségem, és a feleségem nem tud róla, hogy itt vagyok. Ez az én életem, az én privát szférám, tartsa hát tiszteletben. És ez így megy, egy nap akár négyszer is. De nem bírok ilyenkor tétlen maradni, fel kell vennem a kesztyűt. 

Volt, hogy valóban felvette a kesztyűt és verekedésbe keveredett az igaza miatt?

Nem, nem, ezek teljesen hétköznapi összeszólalkozások. Ha valaki udvariatlan a feleségeddel vagy a gyerekeddel – ilyen helyzetekre gondolok. Ha azt látom, hogy valaki durván bánik a másikkal, kiszállok a kocsimból és szóvá teszem a dolgot, de ennyi és nem több.

Említette, hogy a filmfüggőségről nem tudott és nem is akart lejönni. Van olyan film, ami nélkül nem élet az élet?

Sokféle filmet szeretek, jól ismerem a régi amerikai mozikat, a harmincas évektől a hatvanasokig, és persze szeretem az utánuk jövőket, Coppolát, Scorsese-t. Szeretem az olasz filmeket, szeretem a westerneket… 

És bevallom, nem tudok meglenni az olyan filmek nélkül, mint a Denzel Washington-féle Védelmező, vagy az Elrabolva Liam Neesonnel. Egy hetet sem bírok ki nélkülük, bolondulok ezekért az akciófilmekért. 

Sorozatokból keveset nézek, de az első, ami miatt vacsorákat kellett lemondanom, a 24 volt. Hosszú idő telt el a következő kedvencemig, ami a Homeland volt. És remekműnek tartom A koronát. De a sorozatokkal óvatosan bánok, túl sok időmet rabolják el. Olyan ez, mint mikor azt látom a tengerparton, hogy valaki egy vaskos ponyvát olvas. Ilyenkor mindig azt gondolom, hogy ennyi idő alatt Proustot, Flaubert-t vagy Victor Hugót is olvashatna.

Ön végigolvasta Az eltűnt idő nyomában mind a hét kötetét?

Nem végig, csak egyes részeit. Tudja, hogyan lehet kiszúrni ebben a sznob országban azokat, akik nem olvasták Proustot? Ha valaki megjegyzi, mintegy mellékesen, hogy ja és ezen a nyáron újraolvastam Az eltűnt időt, ilyenkor biztosan tudom, hogy az illető egyáltalán nem olvasta Proustot. 

Franciaországban két nagy irodalmi bűn van: az egyik, ha valaki nem olvasta Az eltűnt idő nyomábant, a másik, ha valaki nem olvasta Albert Cohen Belle du Seigneur című nagyregényét. 

Néha úgy tűnik, mintha mindenki olvasta volna a Belle de Seigneurt. 

Tudom, Albert Cohen nagyon nagy író, de én nem tudtam túljutni a 74. oldalon. Eluntam. Attól, hogy valaki zseni, még nem kell, hogy szeressem. Picasso egy zseni, semmi kétség, mégsem szeretem. Fellini? A világ legnagyobb rendezője, de nem érdekelnek a filmjei. Nem tehetek róla, nem érintenek meg. Anyám arra tanított gyerekként, hogy sose mondjam, hogy a spenót rossz. Mert úgy helyes, ha azt mondom, hogy nem szeretem a spenótot. Így vagyok Picassóval például. Nagy művész, de nem rajongok értek.

Nyitókép: Samir Hussein/WireImage