„Segítettem anyámnak egy NATO-ellenes flashmobban” – interjú a világhírű svéd rendezővel, Ruben Östlunddal

Van egy emlékezetes üvöltés a Lavinában, a filmben és a darabban is: Thomast, a főszereplőt arra biztatja a haverja a francia Alpok egyik félreeső magaslatán, hogy üvöltsön egy hatalmasat, bele a semmibe, hátha ettől megkönnyebbül, mert nem kis terhek nyomják szegény családfőt. Tavalyelőtt, amikor Cannes-ban átvette az Arany Pálmát A szomorúság háromszögéért, ugyanerre ösztökélte a fesztiválpalota szmokingos, kisestélyis közönségét: ordítsanak, ahogy a torkukon kifér. Érdekes látvány volt…

Amikor gyerek voltam, anyámat nagyon vonzotta az üvöltésterápia, amit Arthur Yanov fejlesztett ki az elfojtott traumák kezelésére. De a Lavina üvöltésjelenetét nem tőle, hanem az apámtól kölcsönöztem. Azt javasolta egyszer egy ismerősének, aki nem bírt mit csinálni a sok felgyülemlett feszültségével, hogy menjen fel az erdőbe és ordítson torkaszakadtából. 

Az illető el is ment az erdőbe ordítani. És amikor visszatért, kijelentette, hogy a terápia, ahová évek óta járt, semmit sem segített rajta, de most, hogy kiordította magát, egész jól érzi magát. 

Az is bennem volt, amikor felmentem Cannes-ban a színpadra és ordításra szólítottam fel a Lumière-terem jól nevelt közönségét, hogy most én leszek a karmesteretek, engedjünk fel egy kicsit, hagyjuk egy pillanatra a kötelező szerepeket. Gyerekes dolog volt, tudom, de volt benne valami játékosság.

Azt mondta, hogy a Lavina, A négyzet és A szomorúság háromszöge laza trilógiát alkotnak, mert mindhárom filmje azt járja körül, hogy milyen manapság férfinek lenni. Ha a filmjeiből indulunk ki, nincs nagy ok az ünneplésre. Hasonló következtetésre juthat az is, aki Knausgard könyveiből tájékozódik a férfilétről. 

A Harcom második részébe belekezdtem. Őszinte kitárulkozás, az biztos. Mint aki azt mondja magának, most mindent felhasználok, amit csak apaként a gyereknevelés során megtapasztaltam. A bevásárlástól kezdve a leghétköznapibb dolgokig. És a végén valami olyasmi jött ki belőle, ami regényként is megállja a helyét. Ez nagyon is inspiráló. 

Úgy látszik, nekünk skandinávoknak a megszégyenüléstől való félelem nagy témánk. Hogy lebőgünk mások előtt. 

Ez is benne van Knausgard könyveiben. Ami engem illet, ha őszintén akarok mesélni magamról, hamar eljutok azokhoz a pillanatokhoz, amikor kiütközött a különbség aközött, amit férfiként elvárnak tőlem, és aközött, aki valójában vagyok. Nincs mese, el kell játszani a társadalom által elvárt szerepeket. A saját élményeimet dolgoztam bele a filmjeimbe.

Mesélne olyanról, amikor úgy érezte, na most aztán jól felsültem mások előtt?

Ez túl személyes, nem mondhatom el (nevet). Volt egy fordulópont az életemben, amikor a szégyenérzetem alábbhagyott, többé már nem éreztem olyan szégyent, mint fiatalabb koromban. Nem tudom, hogy ez jót tesz-e a filmjeimnek, de nekem, mint emberi lénynek biztosan kényelmesebb a bőrömben. De hadd gondolkodjak egy példán…

Ott van például az a hamar elfajuló, kínos veszekedés A szomorúság háromszögében: hogy akkor most ki fizesse az éttermi vacsorát?  A férfi dolga lenne? Vagy a nála tehetősebb nőé? Felezzenek? Ki mit vár a másiktól? Hatalmas párkapcsolati patália kerekedik az éttermi meghívás kérdéséből. Azt mondta, ez saját történet.

Így van. Köztem és a feleségem közt játszódott le még a kapcsolatunk hajnalán. Másfajta családból jöttünk, náluk az apa volt a családfenntartó, az egész család megélhetését ő biztosította, engem viszont egy egyedülálló anya nevelt, aki mindig azzal jött, hogy ha nincs egyenlőség egy kapcsolatban, akkor nincs esély a boldogságra. Így aztán mindketten mást vártunk el, amikor fizetni kellett. 

Úgy éreztem, itt az idő, a szarvánál kell megragadni a bikát, most kell ezt kibeszélni, máskülönben nem fog működni a kapcsolatunk. Akartam, hogy működjön, mert tetszett, nagyon tetszett. 

Amit a filmben lát, a veszekedés a fizetés körül, teljes egészében megtörtént velünk, még az is, hogy egy ötven euróst dugok a liftbe.

Legendás hányások és megfigyelésük

Nem lehet azt mondani, hogy túlságosan elnéző lenne a szereplőivel. Honnan jön ez a kegyetlen bánásmód?

Nem könnyítem meg a dolgukat, lássuk, hogyan boldogulnak a nehéz helyzetekben. Ha kegyetlen vagyok, ebben áll a kegyetlenségem: olyan jeleneteket kreálok, amikből a szereplőim csak nehezen tudnak kikeveredni. Ha egyáltalán ki tudnak. A lehető legnehezebb helyzetek elé állítom őket. A film remek médium az emberi viselkedés bemutatására. De semmiképpen sem ítélkezem a szereplőim felett, bárhogyan is reagálnak, bármiféle gyarlóságuk kerül elő.

Nem csak a szereplőivel kegyetlen, A szomorúság háromszöge kollektív hányásjelenete a nézőkkel szembeni kíméletlenség gyanúját is felveti. A filmtörténet nagy hányásjelenetei közül melyek állnak a legközelebb önhöz?

Egy biztos van, a Monty Python követte el Az élet értelme című filmjükben. Az éttermi jelenet a gigantikus hányással. Régi, gyerekkori emlékem. 

Van valami gyerekes ezekben a filmes hányásokban, ezt éreztem régen is, most is. Engem nem is annyira ez érdekelt, inkább az, hogy a többiek hogyan reagálnak. 

Azok, akik ugyanott ülnek, ugyanabban az előkelő étteremben és egyszer csak valaki a közvetlen közelükben kidobja a taccsot. Ilyenkor mi az illő reakció? Most akkor nézzek oda? Vagy mit csináljak? 

A hányás remek helyzet, főleg egy luxusétteremben. Ez a teljes megszégyenülés pillanata. És talán a közönséget is próbára akartam tenni. De hát ezért járunk moziba, nem? A kihívásért.

Wim Wenders nemrég elmesélte, hogy ki akarták vágatni vele Az idő múlása című filmje egyik jelenetét, azt, amelyikben a főszereplő egy folyóparton szarik. Ha a történet úgy kívánná, ezt a tabut is bevállalná?

A szarás nagyobb tabu. A hányásban van valami komikus, a szarás azonban nem vicces. Csak szimplán undorító. Egy keveset azért én is mutattam belőle A szomorúság háromszögében. A tabuk mindig érdekeltek. A filmjeim csupa olyan dologról szólnak, amikről nehéz beszélni. A Play című filmemben ott a bőrszín és a hatalmi hierarchiák kérdése. A Lavina lényege, hogy mi történik, ha egy férfi nem úgy viselkedik, ahogy azt a társadalom elvárja tőle. És ha ez megtörténik, azt nagyon nehéz beismerni. Engem főleg a tabuk érdekelnek, azok a dolgok, amiket a legszívesebb a szőnyeg alá söpörnénk, csak hogy ne kelljen foglalkozni velük. Persze a tabu és a provokáció két külön dolog.

Azért az utóbbi sem áll távol öntől.

A legnagyobb provokációmat a következő filmemben fogom elkövetni. És ennek semmi köze a cselekményhez, csakis a ritmushoz. The Entertainment System is Down – ez lesz a címe a filmnek. Egy hosszú repülőúton játszódik, nem sokkal a felszállás után bemondják, hogy a fedélzeti szórakoztatórendszer nem működik. Innen a cím. Izgalmas helyzet szerintem, főleg manapság, amikor állandóan kéznél van valami kütyü, ami elvonhatja a figyelmünket. De mi történik, ha egy 15-20 órás repülőúton elvész ez a lehetőség? Az egyik jelenetben előkerül egy iPad, még töltött állapotban, két gyerek harcol érte, hogy melyikük játsszon vele. Az apjuk megelégeli a huzavonát és rájuk parancsol: 10-10 percet kaptok egymás után! Első 10 perc indul… 

És én hagyom, menjen csak le ez a 10 perc, a valós idő, vágás nélkül. Kíváncsi vagyok, mennyit bír belőle a közönség. A tesztvetítéseken ki fog derülni. Szerintem ez nagyobb provokáció, mint a filmes erőszak vagy a szexualitás körüli tabuk. 

Bergman filmjében, a Farkasok órájában hasonlóképpen telik el egy perc. Azt mondja az egyik szereplő, aki képtelen aludni, hogy egy perc is nagyon hosszú idő. És akkor kivárjuk ezt az egyet percet vele. Nagy hatással volt rám ez a jelenet, a feszültség, ami ebben az egy percben összesűrűsödik. Alig várom, hogy lássam, hogyan reagál majd a közönség az én filmemre.

A Lavina alapkonfliktusa, hogy Tomas, a családjával sívakáción lévő apa egy lezúduló lavina láttán nem a családját menti, hanem magát és a telefonját. Végül mindenki megússza, csak Tomas büszkeségét zúzza porrá az eset. Gondolom, eljátszott már nemegyszer a gondolattal, hogy mit tenne ön, ha jönne a lavina…

Tomasban működésbe lép a túlélési ösztön. A Lavina nem arról szól, hogy Tomas helyesen vagy helytelenül cselekszik-e, jó vagy rossz ember. Még csak arról sem, hogy a menekülése mit árul el arról, ami a lelke legmélyén lakozik. Egyszerűen életbe lép a menekülési ösztöne. Ennyi. Ebben a helyzetben bárkivel előfordulhat, hogy úgy reagál, mint Tomas. Úgyhogy, igen, velem is könnyen megtörténhetne ugyanez.

A Lavinából hollywoodi feldolgozás is készült, a Lejtmenetben igazi sztárok, Will Ferrell és Julia Louis-Dreyfus játszották a főszerepet. Nagy bukta volt. Mi nem működött?

A filmbe nem volt beleszólásom, de úgy voltam vele; ha remake-et akarnak készíteni a Lavinából, remek, csak nyugodtan. Így vagyok a színpadi feldolgozásokkal is. Ha valaki színre viszi valamelyik filmemet, nyugodtan mehet a saját feje után, szabad keze van. Tudtam, amikor a Lavinát csináltam, hogy a feszültség létfontosságú lesz. Ha pusztán csak egy komédiát csinálok belőle, azzal a tétjétől fosztom meg a filmet. 

Itt a tét nem abból áll, hogy valaki kockára teszi az életét, hanem a megszégyenülés lehetősége. 

De ahhoz, hogy átjöjjön ez az érzés, a leégéstől való rettegés, szükségem volt a feszültségre, nagy adag feszültségre. Máskülönben a néző joggal kérdezhetné: jó, de mi itt a probléma? Talán ez hiányzott a remake-ből. Ha hiányzik a feszültség és csak a komédia marad, az nem húzza be a nézőt.

Svéd NATO-csatlakozás

Hétfőn Magyarország hosszú-hosszú halogatás után, utolsó tagországként elfogadta Svédország NATO-tagságát. Gondolom, ez a politikai játszma nemcsak a svéd médiában, hanem a közbeszédben, a családi asztaloknál is téma volt.

A NATO-csatlakozás nálunk is téma volt a családon belül, anyám aktívan foglalkozik a politikával. Egyike azon keveseknek, akik még kommunistának tartják magukat Svédországban. Sokszor szóba került köztünk a NATO, egy vasárnapi vacsora olyan anyámnál, mintha még mindig Keletre és Nyugatra lenne osztva a világ. 

Egyszer segítettem is anyámnak egy NATO-ellenes flashmobban, a kommunista párttársaival léptek akcióba. Képzeljen el egy csoport idős embert, akik kivonulnak egy Göteborg központjában álló bevásárlóközpontba és ott úgy tesznek, mintha holtan esnének össze. Én voltam, aki filmre vette őket. 

A maga módján szép látvány volt. Fontosnak tartom, hogy komoly vitákat folytassunk a kétszáz éves semlegességünk feladásáról és a NATO-hoz való csatlakozásról. És hogy mindez mit is jelent. A legjobb hozzáállás szerintem, ha komoly szkepticizmussal szemléljük a kérdést, hogy vajon sikerül-e megőrizni a békét azzal, ha erősebb hadsereget építünk, ha több fegyvert  gyártunk. Ha a fegyvergyártókat nézem, a szkepszisem nem hagy alább. És az sincs az ínyemre, hogy az emberek feje felett hozták meg a döntést, hogy csatlakozunk.

Már csak egy kérdésem van: három szobor van a háta mögött, ezek az Európai Filmdíjai?

Ez a három Európai Filmdíj, amit A szomorúság háromszögéért nyertem. De van négy másik, amiket A négyzetért kaptam.

A Lavina a Belvárosi Színházban látható, az előadást Pelsőczy Réka rendezte.

Nyitókép: Woody Harrelson és Ruben Östlund A szomorúság háromszöge stockholmi premierjén Fotó: Michael Campanella/Getty Images