„A szarás az egyik legemberibb tevékenység” – exkluzív interjú Wim Wendersszel, aki egy tokiói vécépucolóról készített filmet

A Tökéletes napok egyaránt szól a nagy japán filmrendező, Ozu Jaszudzsiró iránti tiszteletéről és Tokió nyilvános vécéiről. Főleg azokról, amiket világhírű építészek terveztek.

Hát igen, Ozu filmjei még ma, hatvan évvel a halála után is sokat jelentenek. Mélyen érint az a szellemiség, ami áthatja őket, ahogy például Ozu a jelenvalóságot, a pillanat megélését mutatja meg. Van valami eredendő emberi kedvesség ezekben a filmekben, Ozu történeteinek szereplőiben, akiket a közjó, az erre való törekvés is összeköt valamiképp. Az erkölcsi kötelességérzet a másik ember és a társadalom iránt. A szolgálat az Ozu-filmek egyik visszatérő nagy témája. Ezekből építkezik a Tökéletes napok is. 

Persze nem egy Ozu-filmet akartunk csinálni, de azt sem akartuk elhallgatni, hogy Ozu-földön járunk, az ő területén. Ezért is neveztük a főszereplőt Hirajamának; így hívták Ozu utolsó filmjének, A szaké ízének a főhősét, és ugyanezt a nevet viselte Ozu másik remekművének, a Tokiói történetnek a főszereplője is. 

Ez a mi kis főhajtásunk Ozu felé. Persze ez ma már egy másik világ, a filmek is megváltoztak, de azért remélem, Ozu szelleméből, ha csak egy keveset is, de sikerült a filmünkbe átmenteni.

Ozu mellett azért a tokiói vécéknek, a világhírű építészek tervezte nyilvános illemhelyeknek is fontos szerepük volt abban, hogy ez a film megszületett.

Az egész úgy kezdődött, hogy meghívtak Tokióba, hogy nézzem meg ezeket a vécéket, amik egy helyi művészeti projekt részeit képezték. Izgalmas volt, hogy ezek a nagyon híres építészek, akik nagy múzeumokat, banképületeket és felhőkarcolókat terveznek, most egy olyan apróságon dolgoztak, mint a nyilvános vécé. Közülük többeket személyesen is ismertem, Tadao Ando például régi jó barátom. 

Az eredeti felkérés több kisfilmre szólt, egy-egy építészt és az általa tervezett vécét kellett volna bemutatnom. 

El is utaztam Tokióba, találkoztam is több építésszel, de az előkészületek során egyre csak erősödött bennem az érzés, hogy több van ebben a történetben, mint néhány rövidfilm. Az járt a fejemben, hogy ezek a közjót szolgáló csodálatos vécék csak addig ilyen szépek és hasznosak, amíg a köz rendben tartja őket. Amíg van erre közösségi szándék és elkötelezettség. Így jutottam el a vécépucoló alakjáig, aki azzal, hogy ezeket a csodálatos vécéket rendben tartja, egyben a közjót szolgálja. Így ez már nemcsak ezekről a vécékről vagy magáról Tokióról szólt, hanem valami többről. Valami olyasmiről, amiről az egész pandémia alatt gondolkodtam. Nem egyszer elmerengtem azon, hogy ha egyszer véget ér ez az időszak, jó lenne arról filmet készíteni, hogy tudunk-e jobban együtt élni. Elindul-e erről a társadalmi gondolkodás? Ha nem tudunk jobban osztozni azon, amink van, ez aligha lehetséges.

A pandémia levonult, ön pedig megérkezett Tokióba, hogy szemrevételezze a designvécéket.

Megérkeztem Tokióba, és a gyakorlatban láttam, amiről addig csak gondolkoztam. Láttam, hogy a japán emberek, Tokió lakói hogyan tértek vissza a mindennapi életbe a pandémiát követően. Azt láttam, hogy jóval nagyobb kötelességérzettel folytatják az életüket, mint a nyugati társadalmakban élők. A közjó iránti elkötelezettségre a nyugati országokban nagyon nagy csapást mért a pandémia. Ez adta az ötletet, hogy ahelyett, hogy egy sor dokumentumfilmet készítenék ezekről a kedves építészekről és az ő kedves építményeikről, inkább arról csinálnék filmet, hogy végül is mi az igazán lényeges szándék ezek mögött a szép vécék és parkok mögött.

A producerek hogy fogadták ezt az aprócska módosítást?

Tisztában voltam vele, hogy könnyen megfoszthatom magam egy jó melótól, de akkor már döntöttem; megmondtam a producereknek, hogy nem tudom megcsinálni az általuk kért négy rövidfilmet, de ha elfogadják, a négy kisfilmre szánt négy napokat vonjuk össze, és csinálok nekik 16 nap alatt egy játékfilmet. Azzal érveltem, hogy egy erős történetben a vécék is jobban járnak, még úgy is, hogy nem ők lesznek a főszereplők. Hanem az az alak, aki rendben tartja a vécéket. 

Meggyőztem őket, kaptam 16 napot. 

Még megkérdezték, hogy mire van szükségem, mire azt válaszoltam, hogy semmi másra, csak egy jó forgatókönyvre és egy jó színészre.

Azt mondta, hogy lát hasonlóságot a Tökéletes napok főhőse és a Berlin felett az ég angyalai között. Mi köti össze Jakusó Kodzsi tokiói vécépucolóját Bruno Ganz berlini angyalával?

Van bennük valami közös, ez pedig a kedvesség. Ami ott van a tekintetében, ahogy ez a tokiói vécépucoló az emberekre néz. Nem tesz különbséget közöttük, ahogy a berlini angyalok sem. Hirajama számára a vécé mellett élő hajléktalan ugyanolyan jelentőséggel bír, mint az a vécét használatba vevő bankár, aki észre sem veszi őt. 

Talán ez köti össze a tokiói vécést a berlini angyalokkal; ez a kedvességgel teli tekintet. 

A Berlin felett az ég erről az angyali tekintetről szól, ahogy az angyalok minket, embereket néznek. A Tökéletes napok Hirajama tekintetéről szól, arról, hogy amikor Hirajama ránk néz, attól valamilyen furcsa oknál fogva jobban érezzük magunkat a bőrünkben.

Mielőtt a Berlin felett az ég hollywoodi remake-je elkészült Nicolas Cage és Meg Ryan főszereplésével, Cage felhívta önt. Állítólag azért, hogy az áldását kérje…

Való igaz, hogy megkeresett. Beszélgettünk. Nicolas Cage azt mondta, teljesen lenyűgözte, ahogy Bruno Ganz az angyalt játszotta. Végül oda lyukadt ki, hogy szeretné tudni, rendben van-e a részemről, ha elfogadja Bruno szerepét a remake-ben. Mire azt mondtam, részemről rendben. Jó a forgatókönyv, hajrá! A forgatásba azonban semmilyen módon nem akartam belefolyni, volt a filmnek rendezője, egy jó rendező, aki szerintem jó munkát végzett. Csak akkor láttam a filmet, amikor készen volt. Nicolas Cage csodás dolgot művelt benne, de ennek a filmnek nem én vagyok az apja, csak a nagyapja.

Az amerikai barátnak viszont nagyon is ön az atyja, és ebben a minőségében elég nehéz dolga lehetett, amikor a két főszereplője, Bruno Ganz és Dennis Hopper összeverekedtek. Mit tehet egy rendező, ha a színészei épp egymást ütik?

Két olyan színészt képzeljen el, akik homlokegyenest eltérő módszerrel dolgoztak. Bruno Ganz színházi színész volt Svájcból, ez volt az első nagyobb filmszerepe. Egy színpadi színész alaposságával készült minden jelenetre, minden egyes szót előre megrágott, mintha egy színdarabra készülne, úgy készült Az amerikai barátra. Dennis ezzel szemben az amerikai Actors Studio felől érkezett, és úgy volt vele, hogy majd a kamera előtt, a pillanat hatására csinál valamit. 

Hozzátartozik az is, hogy épp egy igencsak vad, önpusztító korszakát élte. Épp hogy befejezte az Apokalipszis mostot, tele volt droggal, és teljesen kiszámíthatatlanul viselkedett.

Nagyon nehéz volt közös nevezőre hozni ezt a két színészt. Szívből, mélyen gyűlölték egymás színészi módszereit. Bruno nem sokra tartotta Dennis hozzáállását, Dennist pedig kisebbrendűségi érzés gyötörte Bruno mindenre kiterjedő precizitása láttán. És akkor az egyik jelenet közepén egyszer csak összeverekedtek. Ököllel ütötték egymást, teljes erőből, ronda egy helyzet volt. Vérző orrok és tönkretett jelmezek jelezték, mennyire eldurvultak a dolgok.

Hogy lehet ilyen helyzetben folytatni a forgatást?

Még csak szétválasztani sem tudtuk őket. Aztán fogták magukat, és eltűntek. Egész éjszaka vártunk rájuk a szállodában, de hiába, végül rendőrökkel kerestettük őket. Reggel végül visszatértek, a legnagyobb barátágban. Átbeszélgették, végigitták az éjszakát, reggelre a legnagyobb barátok lettek. És Dennis ezek után teljesen megváltozott. Felkészülten jött a forgatásra, felhagyott az ivással és a drogokkal. Bruno pedig többé nem akarta velem esténként átbeszélni a másnap esedékes jeleneteket. Majd ha eljön az idő, improvizál valamit – ezzel intézte el. Végül csak megtalálták a közös hangot, és még tanultak is egymástól. Ettől lett a film olyan, amilyen. A címet is ezért kapta, mert eredetileg nem Az amerikai barát volt, de Bruno és Dennis barátsága lett a film alapja. 

Mi több, Az amerikai barát megmentette Dennis életét, és ezt nem én mondom, hanem Dennis állította.

Bruno és Wim megmentette az életemet – ezek az ő szavai. És ez így is volt. Dennis öngyilkos hangulatban volt, nem hiszem, hogy sokáig életben maradt volna, ha így folyatja. Brunónak és nekem sikerült megértetnünk vele, hogy csak elpazarolja a tehetségét, ha folytatja a vadulást.

Ami a vadulást illeti, Spike Lee annyira fel volt háborodva, hogy nem az ő filmje nyerte a ’89-es cannes-i filmfesztivált, hanem Steven Soderberghé, hogy megfenyegette a zsűri elnökét, aki történetesen ön volt. Miután nem a Szemet szemért, hanem a Szex, hazugság, videó nyerte az Arany Pálmát, Lee azt nyilatkozta, hogy baseballütővel várja önt.

Spike mérges volt, mert nem kapott díjat. Nagyon is érthető érzés. A fesztiválon részt vevő újságírók minden évben készítenek egy listát, hogy melyik filmet tartják a legesélyesebbnek, és ezen a Szemet szemért kapta a legtöbb pontot. 

Spike Lee úgy érezte, a mögött, hogy nem kapott díjat, csakis valami rasszista megfontolás állhat. Miközben nem csak az ő filmje nem kapott díjat, mások sem kaptak, nem kapott díjat Imamura és Jane Campion sem.  

Nagyszerű filmek, mégsem nyertek. Nem én döntöttem, a zsűri döntött, egyhangúan. Spike Lee filmje végül azért nem nyert, mert voltak olyan versenyfilmek, amiket mi, a zsűritagok jobban szerettünk. Spike mérgét tökéletesen megértem, feltörekvő rendező volt egy csodás filmmel, de a versenyben szereplő nagyágyúk mellett neki nem jutott díj. Később volt alkalmunk beszélni erről, sikerült közös nevezőre jutnunk.

Közel ötven éve mutatták a Road Movie-trilógiája harmadik darabját, Az idő múlását (más néven: Kings of the Road), ami arról is nevezetes, hogy a korabeli alteregóját alakító Rüdiger Vogler vécé híján a folyóparton végzi el a dolgát. Ne szépítsük: a szarást a maga természetességében meg is mutatja a film. Míg most, hogy a tokiói vécékről készített filmet, ilyen közelről nem mutatja a dolgukat végző embereket. A hetvenes években hogy reagáltak a Kings of the Road szarós jelenetére?

Cannes-ban is volt belőle bajom. Ez volt az első filmem, ami versenyben volt a fesztiválon. Mielőtt a zsűrinek levetítették, a fesztivál elnökének asszisztense felkeresett és közölte, hogy szerinte jó esélyei lehetnek a filmemnek, de csak akkor, ha kiveszem a kérdéses jelenetet. „Vedd ki azt az egy percet” – ez volt az üzenet. Azt válaszoltam, hogy sajnos nem fog menni, semmit sem tudok kivágni, így teljes a film, ha nem tetszik a zsűrinek a jelenet, hát nem tetszik. Merészség volt, belátom, de végül is csak azt akartam megmutatni, hogy ez is csak egy emberi dolog. A szarás az egyik legemberibb tevékenység, akárcsak az evés. Sőt az evés néha még szemérmetlenebb látványt is nyújt, mint a szarás.

Nyitókép: Wim Wenders tiszteletbeli Arany Medve-díjjal tünteti ki Martin Scorsese-t a Berlinalén, 2024. február 20-án – Fotó: Sebastian Gollnow/picture alliance via Getty Images