„A férfi, aki az autó alatt feküdt, Martin Scorsese volt” – exkluzív interjú Wim Wendersszel

Könnyű egy elsőfilmes rendezőnek befűzni önt, hogy legyen a filmje executive producere? Min múlik, hogy elvállalja?

Két dolgon múlik: bátorságon és egy olyan filmen, amiben látok fantáziát. Az évek során többször is elvállaltam az executive produceri posztot, kezdetben azonban túl megengedő voltam. Ma már kétszer is meggondolom, hogy a nevemet adom-e egy filmhez. A Roving Woman azonban valóban felkeltette az érdeklődésemet. Megfogott a sztori és tetszett a női főszereplő, Lena Góra alakítása is. És az sem volt éppen hátrány, hogy történetesen egy road movie-ról volt szó, hiszen ez a műfaj különösen közel áll a szívemhez. Úgyhogy beadtam a derekam, és mivel még nem készült el a végső verzió, a javaslataimmal egy kicsit én is alakíthattam is a filmet.

Már a hetvenes években egyre másra készítette a road movie-kat: az Alice a városokban, a Téves mozdulatok és Az idő múlása hármasát szokás is az ön Road Movie Trilógiájaként emlegetni. Mi az, ami ennyire tartósan vonzza a műfajban, hogy még fél évszázaddal később sem unt rá?

Sosem veszítettem el a kapcsolatot a műfajjal. Ott van például A világ végéig című filmem, az egyik legmerészebb road movie, amit a műfaj látott. Egy Föld körüli utazás. A forgalmazók így is reklámozták: „the ultimate road movie”. Vagy ott van A bőség földje, az is ebbe a sorba tartozik. És a Kívül tágasabb című filmem is a kedvenc műfajom ismertetőjegyeit viseli. 

Látja, nem adtam fel, nem tértem le az útról. 

Ami még vonzott a Roving Woman-ben, hogy milyen kevés pénzből gazdálkodták ki a filmet, szinte a semmiből, de a kevés benzinből is milyen messze jutottak.  

A film Kaliforniában játszódik, de a főszereplője, Lena Góra, és a rendezője, Michal Chmielewski is lengyel. Németként ön is hasonló pozícióból, egy európai kívülálló szemével szemlélte Amerikát?

Ugyanez volt a helyzet, amikor a Párizs,Texas című filmemet csináltam. Na tessék, ismét egy road movie! Utazónak lenni különleges helyzet, az utazó szabadon szemlélődhet, de sose keverjük össze az utazó fogalmát a turistáéval. A turista az utazó szöges ellentéte. Hogy mást ne mondjak, egy turista nem sokat lát.

Egyetért azzal, ha valaki rokonlelkeknek látja a Roving Woman és a Párizs, Texas magukban vándorló főszereplőit?

A Párizs, Texas elején Travis is elveszett lélek, ez igaz, de aztán lassan összeszedi magát és nagyon is határozott célja lesz. Én csak ennyiben látom a hasonlóságot.

A Roving Woman az a fajta film, ami a rendező és a főszereplője szoros kreatív együttműködéséből született, hiszen együtt írták a filmet. Ön olyan színésznagyságokkal dolgozott, mint Bruno Ganz, Dennis Hopper, Harry Dean Stanton vagy Rüdiger Vogler. Hagyta, ha valamelyikük eltért a forgatókönyvtől? Úgy rémlik, a Berlin fölött az ég forgatásán Peter Falk például sok mindent hozzáköltött a szövegéhez…

A színészek a rendező legértékesebb munkatársai. Gyakran többet kockáztatnak, mint maga a rendező. Ők aztán tényleg vásárra viszik a bőrüket, és nem csak a bőrüket, van, hogy a lelkük a tét. Rüdiger Vogler volt az a színész, akihez a legszorosabb barátság fűzött, 

Szegénynek együtt kellett élnie azzal, hogy gyakran az alteregómként emlegették. Nehéz teher ez egy színésznek. Szerencsére mindketten túltettük magunkat rajta és élveztük azt a tucatnyi filmet, amit együtt készítettünk. 

Többen is voltak a színészeim közül, akiknek remek érzékük volt az improvizációhoz. És igen, igaza van, a Berlin fölött az ég forgatásán Peter Falk imádta, ha a saját szavaival játszhatott. Valamennyi színész közül, akivel valaha is dolgom volt, Peter Falk volt az improvizáció abszolút bajnoka. Nem is csoda, hiszen John Cassavetes színésze volt, és a Cassavetes-iskola másból sem állt, mint improvizációból.

Sarah-ból, a Roving Woman hősnőjéből kinézném, hogy alkalmas lenne Berlin fölötti angyalnak. Egyáltalán, van üresedés az Angyalok Berlini Kirendeltségén? Ha valakinek, önnek, tudnia kell, mégiscsak azon kevesek egyike, aki látja őket.

Sajnos, ezt nem tudom megmondani, már nincs hozzáférésem az Angyalok Berlini Kirendeltségéhez.

Ön jól ismeri azokat a jellegzetesen amerikai helyszíneket, sivatagos tájakat, lakóautó-parkolókat, olcsó moteleket, amelyek a Roving Womanban is feltűnnek. Nemcsak a filmjeiben köszönnek vissza, de a fotóin is. Egyszer azt is mondta, hogy Amerika csinált önből fotóst. A fotográfus Wenders mit köszönhet az USA-nak?

Mielőtt elkezdtem volna a Párizs, Texas forgatását, szóval, mielőtt vettem volna a bátorságot, hogy az Amerikai Nyugaton filmet csináljak, először három hónapon át jártam a vidéket, ide-oda cikáztam és fotóztam a Makina Plaubel fényképezőgépemmel. 

Ez volt az első fotós expedícióm, amikor nem csináltam mást, csak képeket készítettem. Megismerkedtem a Nyugatot átszelő minden egyes autópályájával és poros földúttal, Texastól Új-Mexikón és Arizonán át egészen Kaliforniáig. Meg akartam örökíteni a Nyugat alapszíneit és kontrasztjait a maguk Kodachrome szépségében. Feltérképeztem a tájat, ez volt a lehető legjobb felkészülés a forgatásra. Nincs jobb annál, mint mikor egy rendező hagyja, hogy hasson rá a helyszín, ahol forgatni fog.

És mi újság a keleti parttal, New Yorkkal? Már az első road movie-ja, az Alice a városokban részben ott játszódik. Ráismer a mai New Yorkban arra a metropoliszra, ami a hetvenes években fogadta?

Nem igazán. Az épületek közül néhány megmaradt, de ebben ki is merül a hasonlóság. New York egy teljesen másik bolygó, mint amit 1973-ban megismertem.

Azért vannak törzshelyei, amiket ki nem hagyna, ha újra a városban jár?

A Cornelia Streetre mindig elzarándokolok. A kávézók kicserélődtek, de az újakat is szeretem. Egyszer én is éltem ebben a kis utcában és úgy éreztem, ennél nincs jobb. És ha befordul a sarkon, a Bleecker Streeten egy nagyszerű lemezboltot talál.
 

A Roving Womant benépesítő magányos figurákat a nagy amerikai festő, Edward Hopper is megirigyelhette volna.

Közel álltak volna a szívéhez, noha Hopper inkább a nagyváros festője volt. Én csak azután fedeztem fel Hoppert, hogy már beutaztam Amerikát. A New York-i Whitney múzeumban láttam először a festményeit, valamikor a hetvenes évek közepén. Ekkoriban még teljesen ismeretlen volt Európában. Egyetlen európai múzeumban sem lógott egyetlen árva Hopper sem. Igazi reveláció volt, amikor a Whitney-ben felfedeztem!

Amerikai vándorlásai során rengeteg polaroid fotó készített, az egyik kedvencem olyan mint egy road movie híres filmesekkel: Martin Scorsese és Isabella Rossellini láthatók rajta, egy kabrió hátsó ülésén utaznak, a háttérben a westernekből ismert Monument Valley. Hogy készült a fotó?

Telluride-ból indultam útnak az Oldsmobile 88 kabriómmal. Mentem, mentem, amikor egyszer feltűnt egy kocsi, már messziről látszott, hogy valami nincs rendben vele. Egy férfi feküdt alatta, kétségbeesetten próbálta megszerelni. Defektet kaptak. A nő az utasülésen Isabella Rossellini, a férfi, aki az autó alatt feküdt, Marty Scorsese volt. Megmentettem őket. Átültek hozzám és elvittem őket a legközelebbi szervizig.

A Roving Woman a JUNO11 forgalmazásában került a hazai mozikba.

Nyitókép: Daniele Venturelli/WireImage