„A legjobb, ha a capitoliumi rendőrség tartóztat le, csak ajánlani tudom őket” – exkluzív interjú a legendás színésszel és aktivistával, Sam Waterstonnal

(Az interjút Sam Waterston kezdi, aki New Yorkból jelentkezett be Zoomon.)

Honnan beszél?

Budapestről.

Forgattam Budapesten. 1989-ben, a Nightmare Years című, a Harmadik Birodalomról szóló sorozatot. Tudja, az egyetemen közép-európai történelmet is hallgattam, ez volt az első alkalom, hogy jártam is arrafelé. Ráadásul épp a nagy változások idején voltam önöknél. 

Egy honfitársukat azonban már jóval korábbról is ismertem, egy nagyszerű magyar színészt, Szabó Sándort. 

Együtt játszottunk egy színdarabban, sok-sok évvel korábban. Sándor több évtizedet töltött Amerikában, nehéz körülmények között, vissza is tért később Magyarországra. Úgyhogy amikor Budapesten forgattam, találkoztunk is.

Melyik darabban játszott Szabóval?

Arthur Kopit színdarabja volt, az Oh Dad, Poor Dad, Mamma's Hung You in the Closet and I'm Feelin' So Sad (Jaj, apu, szegény apu, a szekrénybe beakasztott tégedet az anyu, s az én pici szívem olyan szomorú!) című komédia. Sándor játszotta a kapitányt. Csodás színész volt. És egy fontos dologra is megtanított, aminek a mai napig hasznát veszem. 

Szabó Sándor tanított meg rá, hogyan kell rendesen meghámozni a főtt tojást. Úgy, hogy csak a teteje jöjjön le, de a héj egyben maradjon.

Később Liv Ullmannal is játszott színpadon, ő mesélte (interjúnk vele itt), hogy amikor Ibsen Nórájában szerepeltek a Broadway-n, Ingmar Bergman is megtekintette az előadást, majd a nagy filmrendező hátrament, hogy találkozzon önökkel. Ullmann szerint Bergman csupa szépet mondott az előadásról, nem győzte dicsérni önöket, de egy kifogása azért volt. Önnel szemben. Emlékszik, mi volt ez?

Nagyon is emlékszem. Én játszottam Torvaldot, és Bergman azt mondta nekem, hogy Torvaldnak nem lett volna szabad sírnia. És ha ezt a nagy Bergman mondja, akkor ott nem nagyon van helye ellenvetésnek. Azért tiltakoztam egy keveset, hogy hát nekem belefér a sírás, szerintem ez adekvát reakció Torvald részéről, de Bergman hallani sem akart semmi ilyesmiről. Semmi szín alatt nem sírhat – ez volt a megfellebbezhetetlen ítélete. Évekkel később a szemem elé került egy kritika Ingmar Bergman londoni Nóra-rendezéséről, és az írás külön kiemelte mint a rendezés egyik kulcsfontosságú momentumát, hogy Torvald a darab végén sírva fakad. Na, ugye! – mondtam magamban és táncra perdültem örömömben.

Ha Bergmannal bajos volt ellenkezni, Katharine Hepburnnel, Hollywood aranykorának szupersztárjával még nehezebb dolga lehetett. Anya-fiú párost játszottak az Üvegfigurákban, Tennessee Williams darabjának filmváltozatában. Egy feltörekvő fiatal színész és a legendás díva – hogy kezelte a helyzetet?

Úgy látszik, ezekben az években csupa ilyen helyzetbe kerültem, hiszen amikor a Nórában szerepeltem, Liv Ullmann épp a pályafutása csúcsán állt, még a Time magazin is címlapra tette. Kezdtem megszokni, hogy ekkora hírességekkel dolgozom. Ami közös volt Ullmannban és Hepburnben, hogy ki nem állhatták, ha valaki a sztároknak kijáró áhítattal közelített hozzájuk. Semmi ilyesmit nem toleráltak a munka során. Színészek voltak, játszani akartak. Hepburn nem rejtette véka alá a véleményét, ha bármiféle szakmai dolog került szóba, ide értve az én alakításomat is. Nagy híve volt a kétalakos beállításnak, nem kedvelte, ha csak az egyik színészt mutatja a kamera, azt szerette, ha a jelenetet ketten együtt alakítják.

A hetvenes évek új-hollywoodi klasszikusai könnyen másképp is alakulhattak volna, ma már tudjuk például, hogy Al Pacinóból azért nem lett Han Solo, mert visszautasította a szerepet, Christopher Walken a meghallgatáson hasalt el, Robert Redfordot pedig A Keresztapába szerette volna benyomni a producer, de Coppola mindenképp Pacinót akarta. Jó néhány ilyen történet él a köztudatban az új-hollywoodi időkből: ön is versenybe szállt valamelyik nagyobb szerepért?

A színészélet olyan, mintha az ember visszautasításból doktorálna. És a legrosszabb az egészben, hogy ezzel még nem ért véget a szenvedés, utána még meg is nézheted, milyen a kolléga, aki elnyerte az általad áhított szerepet. Már maga a visszautasítás is fájdalmas, hát még az, amikor valaki más aratja le helyetted a babérokat.

Ezek szerint volt ilyenben része. Mondana egyet?

Volt részem ilyenben, igen, de inkább megtartom magamnak a történetet.

A nagy Gatsbyben viszont nagyon is szerepelt. Pazar szereposztás volt, Redford volt Gatsby, Mia Farrow volt Daisy Buchanan, ön pedig Nick Carraway. A forgatókönyvet Coppola írta, csupán az volt a baj, hogy a film csúnyán megbukott. A kritikusok utálták és ma sem emlegetik a hetvenes évek filmjeinek első vonalában. Minek tudja be a bukást?

Én nagy lehetőségként éltem meg, hogy szerepelhettem benne, már csak azért is, mert istenítettem a rendezőt, Jack Claytont. A szereposztás valóban pazar volt, és hadd tegyem hozzá, hogy az anyám is szerepelt a filmben, az egyik partijelenetben statisztált. Anyámat is lenyűgözte Clayton, karizmatikus alak volt, és szerintem jó munkát végzett. 

Szerintem Redford is jó volt Gatsbyként, de az elvárások a film ellen dolgoztak. 

Hosszú évekbe telt, míg a produkció összeállt, jöttek-mentek a színészek, miközben kialakult egyfajta Gatsby-divat, a Gatsby-ruhák, a Gatsby-tányérok és a hasonlók divatja. Azt hiszem, mire a film végre elkészült, az embereknek már elegük volt ebből az egész Gatsby-reneszánszból.

Mia Farrow-t a Gatsbyből ismerte. Ő mutatta be Woody Allennek, akivel aztán négy filmet forgatott?

Nem, a kettő két teljesen külön dolog volt. Ha az emlékezetem nem csal, Mia Farrow akkor még nem Woody Allennel, hanem Andre Previnnel élt. Később aztán volt alkalmam megfigyelni, hogyan dolgozik Mia Farrow és Woody Allen együtt. Megy a forgatás, Farrow a közelben kötöget, majd amikor jelenése volt, csak letette a kötőtűt és besétált a jelenetbe. Kaméleonszerű átalakulás volt, szinte átmenet nélkül változott át a gyerekeket terelgető vagy kötögető élettársból a film szereplőjévé

Elég ritka, hogy valaki kétszer egymás után leforgassa ugyanazt a filmet, de Woody Allen a nyolcvanas években ezt is megengedhette magának. Annyira elégedetlen volt a Szeptemberrel, hogy amikor elkészült vele, kidobta a kész filmet, majd újraosztotta a szerepeket és másodszorra is leforgatta az egészet. A kidobott verzióban Sam Shepard alakította az ön szerepét, Shepard előtt pedig Christopher Walken, de őt már néhány jelenet után lapátra tette Allen. Walken és Shepard után jött ön…

Sajátos helyzet volt, az biztos, de ez igazán azoknak volt furcsa, akik egymás után kétszer is szerepeltek benne. Például Dianne Wiestnek. Woody Allentől nem volt szokatlan, hogy újraforgatta, amivel nem volt elégedett, de ami nála mindennapos gyakorlat volt, az az iparági normák szerint szinte elképzelhetetlen volt. Allen abban is különbözött a rendezők többségétől, hogy egyáltalán nem köntörfalazott, ha elégedetlen volt egy-egy alakítással, míg mások sokkal óvatosabban fogalmaztak, nehogy a színészek a lelkükre vegyék a kritikát. De nem Allen. Ő simán kimondta, hogy ez most borzalmas volt, majd hozzátette, hogy nem baj, majd újravesszük. 

Emlékszem egy nap Dianne és én a stúdió liftjénél akadtunk össze vele. Megkérdeztük, hogy tetszettek az előző napi felvételek, mire ő, hogy szörnyűek voltak. 

„Nem tudom, kinek a hibája, a tiéd-e (ekkor rám nézett), vagy a tiéd (ekkor Dianne-hoz fordult), de az is lehet, hogy az enyém, vagy a forgatókönyvé. Mindegy is, úgyis újravesszük” – mondta, minta a világ legtermészetesebb dolgáról lenne szó. Így a kritikának sem volt olyan súlya, hiszen tudtuk, hogy helyre lehet hozni mindent.

Ön volt a film végére megvakuló rabbi a Bűnök és vétkekben, a Hannah és nővéreiben pedig az öntelt és rámenős építészt alakította, aki kocsikázni viszi Dianne Wiestet és Carrie Fishert és a kedvenc New York-i épületeit mutogatja, így szédíti a két nőt. Mondott valamit Allen, amikor önre bízta ezt a két szerepet?

Emlékszem, mielőtt elkezdtük a Hannah és nővéreit, megkérdeztem Allent, van-e bármi kérése az építész alakjával kapcsolatban, mire azt mondta, hogy semmi. „Majd közöljük, hogy az ürge egy építész, és ennyi. Rád néznek és elhiszik” – ennyi hozzáfűzni valója volt.

És a vak rabbi?

Ott állok Alan Aldával a partijelenetben, és ott van velünk az a színésznő, akinek a feleségemet kell alakítania. Woody Allen nem szokta túlzásba vinni az instrukciókat, körülbelül annyit mondott a kolléganőnek, hogy én és Alda kiket játszunk, tegyünk úgy, mintha beszélgetnénk. Elindult a jelenet, Alan Alda mondott is valamit, mire a színésznőből kitört a nevetés. Szegény, nem győzött bocsánatot kérni. Azért nevette el magát, mondta, mert Alda egy vak rabbit emlegetett, és azt hitte, ez csak valami vicc lehet. Nem tudta, hogy én, a férje vagyok a vak rabbi. Allen nem az a szószátyár típus.

Négy filmet forgatott Allennel, de ez semmi ahhoz a szériához képest, amit az Esküdt ellenségek(Law & Order) című sorozattal ért el. 400 epizódon keresztül játszotta Jack McCoy államügyészt, idén februárban búcsúzott el a szereptől. Emlékszik még a századik vagy a kétszázadik részre?

Természetesen nem. Vannak persze emlékezetes részek, de a legtöbb epizódot azonnal elfelejti az ember, amint végez velük. Így van ezzel a legtöbb sorozatszínész. Hiszen azonnal a következő teendőkre kell koncentrálnod.

Máshogy zajlott az utolsó, 400. epizód, mint az előtte lévő 399?

Amikor 2022-ben folytatták a sorozatot, tudtam, hogy én is folytatni akarom. Nem akartam, hogy ha bekapcsolom a tévét, valaki mást lássak a szerepemben. De már akkor tudtam, hogy csak rövid időre térek vissza. És nem is kívánhattam volna ennél kellemesebb búcsút. 

Az évad közepén, különösebb felhajtás nélkül búcsúzhattam el. Volt még egy utolsó köröm a bírósági tárgyalóteremben, mégiscsak itt történtek a legszórakoztatóbb dolgok színészileg. Itt mindenki nagyot alakíthatott.

Amikor megvoltunk, volt egy kis fogadás, étel-ital, Dick Wolf, a sorozat producere is felbukkant, elhangzott egy-két beszéd. És amikor magam mögött tudtam az egészet, hirtelen azt éreztem, mintha az agyam egy része felszabadult volna. Az a része, amit 400 részen át a meló foglalt le.

A tévészerepiért összesen nyolc Emmy-jelölést kapott, de egy Oscar-jelölést is begyűjtött emellett. A New York Times tudósítóját játszotta a vörös khmerek rémuralmáról szóló Gyilkos mezők című filmben. Ezért az alakításért járt a jelölés.

Nem túlzok, amikor azt mondom, ez a film megváltoztatta az életemet. Ekkor csatlakoztam a menekülteket segítő Refugees International nevű humanitárius szervezethez. Ráadásul a Gyilkos mezők egy olyan történetet mesélt fel, amit a filmben közreműködők közül sokan maguk is átéltek. Ebben is más volt ez a film, mint a többi, amiben részt vettem.

2019-ben és 2020-ban is letartóztatták Washingtonban, a Capitoliumnál, amikor egy klímatüntetésen vett részt Jane Fondával. A Gyilkos mezők hatására fordult a politikai aktivizmus felé?

Azért korábban sem ültem tétlenül. Gyakran neveznek politikai aktivistának, de talán úgy pontosabb, ha azt mondom, hogy bizonyos időkben, bizonyos ügyekben kifejeztem a véleményemet. Egy porcikám sem vágyik arra, hogy letartóztassanak, nem emiatt járok tüntetni. Állampolgári kötelességemnek érzem, ennyi az egész. Azt hiszem, ez apám öröksége, ő is mindig kiállt azért, amiben hitt.

80 éves volt, amikor másodjára is bevitték a rendőrök. Mi történt, miután megbilincselték?

Ujjlenyomatot vesznek ilyenkor, bekerülsz a nyilvántartásba, őrizet alatt tartanak egy darabig, de az ügyem végül nem került bíróság elé. Nem kellett egyetlen éjszakát sem börtönben töltenem, de Jane-t már annyiszor letartóztatta a capitoliumi rendőrség, hogy ő más elbírálás alá esett. 

Engem elengedtek, Jane-hez képest sehol sem vagyok a letartóztatások terén. 

De ha már letartóztatnak, a legjobb, ha a capitoliumi rendőrség tartóztat le, csak ajánlani tudom őket. Ezek a rendőrök már mindent láttak, nem csinálnak nagy ügyet a dologból. Persze nincs apelláta, ha azt mondják, maga most velünk jön, akkor menni kell. Volt már letartóztatva?

Még nem.

Akkor elmondom, hogy ez azért egy sajátos helyzet. Átlépsz egy határt és hirtelen egy másfajta életben találod magad. Minden megváltozik. De nem bánom, hogy megtörtént velem. Az ember vagy komolyan gondolja, amit csinál, vagy nem.

A Frankie és Grace című sorozatban együtt játszott Jane Fondával és Martin Sheennel. Mindketten nagy múltú politikai aktivisták. Úgy képzelem, a forgatási szünetekben heves vitákat folytattak az amerikai politikáról, Bidenről és Trumpról…

A beszélgetéseink nagy része arról szólt, hogy csináljunk valamit, és nem arról, hogy az ilyen-olyan részletekkel egyetértünk-e vagy sem. 

Azt sem érdemes latolgatni, hogy győzhetsz-e vagy sem, csak az számít, hogy tettél valamit. Mert az mindig jobb, mint a tétlenség. 

Olyan időket élünk, amikor mindenkinek megvan az oka rá, hogy tegyen valamit. Elég rég rájöttem arra az egyszerű igazságra, hogy jobban érzem magam, ha teszek is valamit. Másnak is csak ezt tudom ajánlani.

Nyitókép: Sam Waterston Jack McCoy szerepében a Law & Order 23. évadjában Fotó: Virginia Sherwood/NBC via Getty Images