Letörném a kezét, aki ilyet csinál

– mondta egy kutyáját sétáltató 50-60 év körüli festett vörös hajú nő a Havanna utca 29. szám alatti tízemeletes panelház tövében. A rögtönítélő kifakadás akkor tört elő, amikor megkérdezte, hogy mit fényképezek, és erre válaszul a sorház oldalfalának alját borító graffitikre mutattam.

„Pedig ezek elég érdekesek, mert nagyon régiek” – próbáltam magyarázkodni. „Mit számít az? Miért nem festenek valami szépet? Csak összerondítanak mindent ezekkel” – vetette oda a ház lakója a maga igazát elmenőben, feszesen fogva hajához hasonló színű spániele pórázát.

Néztem a panelház lábazatát: egymásba gabalyodó, fakuló firkák, a nyolcvanas évek zenekarainak nevei, a könnyűzenei spektrum különböző pontjairól: Wham!, Toy Dolls, Sex Pistols, Rolls Frakció, Bonanza Banzai, Boo-Yaa T.R.I.B.E. Akik ezeket annak idején festékszóróval – úgy képzelem az éjszaka leple alatt, haverokkal bandázva – felfújták, nagyjából egyidősek lehetnek a spánieles nővel. Ha még élnek egyáltalán, és nem vitte el őket a perifériára szorult fiatalok szubkultúráinak valamelyik halálos mérge, az alkohol, a drog, a kilátástalanság.

Karibi hangulat dél-pesti módra

A Havanna lakótelepre kifejezetten azért mentem, hogy a lehető legtöbbet összegyűjtsem a még látható graffitikből, amelyekkel a nyolcvanas-kilencvenes évek környékén rondítottak össze mindent a kádári puha diktatúrából a rendszerváltás zűrös évein a kezdetleges magyar újkapitalizmusba sodródó „panelprolik” gyerekei. A gyűjtőmunka során kicsit úgy éreztem, mintha a nemlétező „Összehasonlító popkultúra és vizuális régészeti tanszék” terepmunkáját végezném. A Havanna ugyanis afféle zárvány, paneltömbjeiből még nem újították fel mindet, 10-11 emeletes házainak többsége még nem kapott szigetelést, új burkolatot, festést, így máig őrzik az elmúlt bő négy évtized falfirkáit.

havanna lakotelep graffiti falfirka konnyuzene pop rock punk skinhead rap hiphop metal kepgaleria — 1979., Budapest XVIII. kerület: épül a Havanna utca 1-13. számú panelház – Fotó: Fortepan / FŐFOTÓ

A házszámot tekintve 140 panelházból álló, nagyjából hatezer lakásos Havanna lakótelepet 1977-ben kezdték építeni az ötödik ötéves terv idején, és egy év múlva már be is költözhettek az első összkomfortos panellakásokba a bérlők vagy ritkább esetben a tulajdonosok. A főváros szélére telepített, a dél-pesti iparnegyedhez ragasztott lakótelep építése 1985-re fejeződött be, azaz a kisvárosnyi – több mint húszezer – lakó nyakába úgy rogyott a szocializmus, hogy lakhelyük közben Budapest egyik legszegényebb, legrosszabb hírű negyede lett.

A fiatal, zömében alacsony végzettségű és társadalmi státuszú, jelentős hányadban cigány származású havannai generáció mostanra javarészt kikopott. A bűnözés ma már nem olyan kirívóan magas mint 20-30-40 éve, a telep egykor állami, tanácsi lakásai már szinte mind magánkézben vannak, közvetve ennek is köszönhető, hogy egyre élhetőbb lakókörnyezet van kialakulóban Pestszentlőrinc eme részén. A betonszürke falakon halványodó feliratokat nézve azonban egyesek még emlékezhetnek azokra a tinédzserekre, akik lázadva szüleik és a rendszer ellen a legvidámabb barakk egyik legszomorúbb panelgettójában élték reménytelenül telő, de sosem múló mindennapjaikat.

A betonházak között nem várnak csodák

A graffitik, vagyis ebben az esetben inkább falfirkák, sokak szemét bántják, és joggal. A sietve felírt üzenetek semmilyen művészi értéket nem hordoznak, kreativitás vajmi kevés mutatkozik meg bennük. Szociológusok, kultúrantropológusok azonban egyetértenek abban, hogy fontos lenyomatát képezik egy kornak, sok esetben a társadalom legalsó, elnyomott rétegeinek segélykiáltásaként, üzeneteként foghatók fel. Ahogy az ókortörténészek is izgalommal kutatják a római birodalom romvárosaiból előkerülő kőbe karcolt ábrákat, üzeneteket („Lucilla pénzért árulja a testét”), úgy tudhatunk meg mi is ezt-azt, ha észrevesszük ezeket a késő huszadik századi jeleket a falakon.

Graffitik természetesen mindig is léteztek a nagyvárosokban. Téglafalakba vésve vagy krétával odafirkantva üzentek az emberek kortársaiknak vagy éppen az utókornak. Popkulturális szempontból a korszerű festékipari módszerek elterjedése, azaz a hajtógázas festékszóró spray-k széles tömegek számára elérhetővé válása hozott nagy változást. Magyarországon ez többé-kevésbé egybeesett a panelépítési program kicsúcsosodásával, az underground könnyűzenei műfajok térhódításával, a fiatal szubkultúrák egyre változatosabbá és egyre inkább identitást képző erővé válásával. A festékszóró flakon pedig olyan eszköz volt, amivel a legkeményebb vasbeton falon is maradandó nyomot lehetett hagyni.

Cikkünk tetején lapozható galériába igyekeztünk összegyűjteni a Havanna lakótelep összes, még ma is látható 35-40 éves falfirkáját. Ezek kevés kivétellel az akkori fiatalok könnyűzenei rétegződéséről árulkodnak. Aki a rendszerváltás környékén volt fiatal, jól emlékezhet rá, hogy a kortárs iskolai és iskolán kívüli csoportok elsősorban a zenei preferenciák mentén különültek el. Voltak alterosok, újhullámosok, popperek, rockerek, punkok, metálosok, rapperek, szkinhedek és mindez még ma is leolvasható a havannai panelházakról. Az egyes graffitik mellé kerestünk korabeli fotókat a falakról visszaköszönő zenekarokról, énekesekről is: az Edda Művektől és Michael Jacksontól kezdve a Depeche Mode-on át a Bonanza Banzai-on keresztül a Pokolgépig és a késő kádári kultúrpolitika legnagyobb ellenségeinek számító, se nem támogatott, se nem tűrt, annál inkább tiltott és üldözött punkzenekarokig. Az összkép talán így egy kicsit színesebb.

Legnézettebb

A legvidámabb barakk legszomorúbb panelgettója: 40 éves graffitik emlékeznek a Havanna kallódó gyerekeire

Le akarták festeni a „Zsidó SZDSZ” feliratot, de a rendőrök gyorsan közbeléptek

Graffitisre itta magát egy turista, vonatot és rendőrautót festett össze

Pont egy biztonsági kamera előtt sikerült átmásznia a kerítésen egy graffitisnek

Graffitik és ihletőik a 80-as, 90-es évekből a Havanna lakótelepen