A legvidámabb barakk legszomorúbb panelgettója: 40 éves graffitik emlékeznek a Havanna kallódó gyerekeire

Letörném a kezét, aki ilyet csinál

– mondta egy kutyáját sétáltató 50-60 év körüli festett vörös hajú nő a Havanna utca 29. szám alatti tízemeletes panelház tövében. A rögtönítélő kifakadás akkor tört elő, amikor megkérdezte, hogy mit fényképezek, és erre válaszul a sorház oldalfalának alját borító graffitikre mutattam.  

„Pedig ezek elég érdekesek, mert nagyon régiek” – próbáltam magyarázkodni. „Mit számít az? Miért nem festenek valami szépet? Csak összerondítanak mindent ezekkel” – vetette oda a ház lakója a maga igazát elmenőben, feszesen fogva hajához hasonló színű spániele pórázát. 

Néztem a panelház lábazatát: egymásba gabalyodó, fakuló firkák, a nyolcvanas évek zenekarainak nevei, a könnyűzenei spektrum különböző pontjairól: Wham!, Toy Dolls, Sex Pistols, Rolls Frakció, Bonanza Banzai, Boo-Yaa T.R.I.B.E. Akik ezeket annak idején festékszóróval – úgy képzelem az éjszaka leple alatt, haverokkal bandázva – felfújták, nagyjából egyidősek lehetnek a spánieles nővel. Ha még élnek egyáltalán, és nem vitte el őket a perifériára szorult fiatalok szubkultúráinak valamelyik halálos mérge, az alkohol, a drog, a kilátástalanság.

Karibi hangulat dél-pesti módra

A Havanna lakótelepre kifejezetten azért mentem, hogy a lehető legtöbbet összegyűjtsem a még látható graffitikből, amelyekkel a nyolcvanas-kilencvenes évek környékén rondítottak össze mindent a kádári puha diktatúrából a rendszerváltás zűrös évein a kezdetleges magyar újkapitalizmusba sodródó „panelprolik” gyerekei. A gyűjtőmunka során kicsit úgy éreztem, mintha a nemlétező „Összehasonlító popkultúra és vizuális régészeti tanszék” terepmunkáját végezném. A Havanna ugyanis afféle zárvány, paneltömbjeiből még nem újították fel mindet, 10-11 emeletes házainak többsége még nem kapott szigetelést, új burkolatot, festést, így máig őrzik az elmúlt bő négy évtized falfirkáit.

A házszámot tekintve 140 panelházból álló, nagyjából hatezer lakásos Havanna lakótelepet 1977-ben kezdték építeni az ötödik ötéves terv idején, és egy év múlva már be is költözhettek az első összkomfortos panellakásokba a bérlők vagy ritkább esetben a tulajdonosok. A főváros szélére telepített, a dél-pesti iparnegyedhez ragasztott lakótelep építése 1985-re fejeződött be, azaz a kisvárosnyi – több mint húszezer – lakó nyakába úgy rogyott a szocializmus, hogy lakhelyük közben Budapest egyik legszegényebb, legrosszabb hírű negyede lett.  

A fiatal, zömében alacsony végzettségű és társadalmi státuszú, jelentős hányadban cigány származású havannai generáció mostanra javarészt kikopott. A bűnözés ma már nem olyan kirívóan magas mint 20-30-40 éve, a telep egykor állami, tanácsi lakásai már szinte mind magánkézben vannak, közvetve ennek is köszönhető, hogy egyre élhetőbb lakókörnyezet van kialakulóban Pestszentlőrinc eme részén. A betonszürke falakon halványodó feliratokat nézve azonban egyesek még emlékezhetnek azokra a tinédzserekre, akik lázadva szüleik és a rendszer ellen a legvidámabb barakk egyik legszomorúbb panelgettójában élték reménytelenül telő, de sosem múló mindennapjaikat.  

A betonházak között nem várnak csodák

A graffitik, vagyis ebben az esetben inkább falfirkák, sokak szemét bántják, és joggal. A sietve felírt üzenetek semmilyen művészi értéket nem hordoznak, kreativitás vajmi kevés mutatkozik meg bennük. Szociológusok, kultúrantropológusok azonban egyetértenek abban, hogy fontos lenyomatát képezik egy kornak, sok esetben a társadalom legalsó, elnyomott rétegeinek segélykiáltásaként, üzeneteként foghatók fel. Ahogy az ókortörténészek is izgalommal kutatják a római birodalom romvárosaiból előkerülő kőbe karcolt ábrákat, üzeneteket („Lucilla pénzért árulja a testét”), úgy tudhatunk meg mi is ezt-azt, ha észrevesszük ezeket a késő huszadik századi jeleket a falakon.

Graffitik természetesen mindig is léteztek a nagyvárosokban. Téglafalakba vésve vagy krétával odafirkantva üzentek az emberek kortársaiknak vagy éppen az utókornak. Popkulturális szempontból a korszerű festékipari módszerek elterjedése, azaz a hajtógázas festékszóró spray-k széles tömegek számára elérhetővé válása hozott nagy változást. Magyarországon ez többé-kevésbé egybeesett a panelépítési program kicsúcsosodásával, az underground könnyűzenei műfajok térhódításával, a fiatal szubkultúrák egyre változatosabbá és egyre inkább identitást képző erővé válásával. A festékszóró flakon pedig olyan eszköz volt, amivel a legkeményebb vasbeton falon is maradandó nyomot lehetett hagyni.

Cikkünk tetején lapozható galériába igyekeztünk összegyűjteni a Havanna lakótelep összes, még ma is látható 35-40 éves falfirkáját. Ezek kevés kivétellel az akkori fiatalok könnyűzenei rétegződéséről árulkodnak. Aki a rendszerváltás környékén volt fiatal, jól emlékezhet rá, hogy a kortárs iskolai és iskolán kívüli csoportok elsősorban a zenei preferenciák mentén különültek el. Voltak alterosok, újhullámosok, popperek, rockerek, punkok, metálosok, rapperek, szkinhedek és mindez még ma is leolvasható a havannai panelházakról. Az egyes graffitik mellé kerestünk korabeli fotókat a falakról visszaköszönő zenekarokról, énekesekről is: az Edda Művektől és Michael Jacksontól kezdve a Depeche Mode-on át a Bonanza Banzai-on keresztül a Pokolgépig és a késő kádári kultúrpolitika legnagyobb ellenségeinek számító, se nem támogatott, se nem tűrt, annál inkább tiltott és üldözött punkzenekarokig. Az összkép talán így egy kicsit színesebb.