„Heroin nélkül el sem tudtam képzelni az életet” – exkluzív interjú Pete Doherty-vel, a Libertines frontemberével

A feleségével készített dokumentumfilmben (Peter Doherty: Stranger In My Own Skin) számos házilag megörökített jelenet látható, egyebek közt egy orvosi beavatkozás is: veszi a kamera, amint ópiátblokkolót ültetnek a szervezetébe, valahol Portugáliában. Nem volt olyan érzése, hogy ezt azért már nem kéne felvenni?

Az az igazság, hogy abban az időben még illegálisnak számítottak az efféle beavatkozások, a menedzseremnek azonban sikerült meggyőznie a bíróságot: a deal az volt, hogy nem küldenek börtönbe, ha beültetnek egy ilyen ópiátblokkolót. Ezt háromszor is elvégezték rajtam. 

Nagyon necces, kísérleti eljárásnak számított még azokban az években, együtt jár mindenféle mellékhatással, amikbe most nem mennék bele. Már csak ezért is akartam filmre venni, hátha szükségem lesz rá a saját védelmem érdekében. Borzalmas emlékek. 

A portugál orvos, aki beültette a blokkolót nem is praktizálhat odahaza, épp emiatt. Ma már Franciaországban dolgozik, a legjobb itteni addiktológusok egyike. A mai napig kapcsolatban vagyok vele, ha szükségét érzem, felhívom. De azokban az időkben még olyan volt ez a terület, mint a vadnyugat.

Mi volt az a pont, amikor a filmben is látható elvonó mellett döntött?

Úgy éreztem, nincs tovább. Már biztosítást sem tudtam kötni, sem a házamra, sem a kocsimra, sem az életemre, semmire. Senki nem akart dolgozni velem, nem nagyon volt hol és miért élnem. És akkor adódott egy lehetőség, egy thaiföldi rehabilitáció. Azt mondták, ingyenes kezelést adnak, cserébe nem kérnek mást, csak némi reklámot. Ez volt az utolsó hely a Földön, ami befogadott. A többi kezeléssel úgy voltam, hogy oké, néhány hónapig tiszta vagyok, aztán jöhet a megszokott ügymenet. 

A vágy persze még mindig ott van, nem hiszem, hogy valaha is el tudom teljesen fojtani, különösen azok után, hogy olyan hosszú ideig éltem a heroinnal. 

De nagy lépést jelentett előre, hogy fizikailag megtisztultam, korábban esélyt sem adtam erre a testemnek. Tele voltam lyukakkal, sántítottam, satöbbi. Időre és távolságra volt szükségem. A pandémiával járó lockdown is kapóra jött, egyszerűen nem tehettem ki a lábam, hogy droghoz jussak. Olyan helyen lakom, ahol amúgy is nehéz jó minőségű droghoz jutni.

Hol van ez a hely?

Egy csöndes normandiai halászfaluban lakom. Olyan, mintha hosszú éveken át valami tomboló őrületben éltem volna. Rögeszmésen kerestem és használtam a drogokat, és mindeközben, valamilyen csoda folytán folytatni tudtam a fellépéseket és írtam a dalaimat. De amit szívvel-lélekkel csináltam, az a drogozás volt. Szóval, időre volt szükségem, hogy ettől el tudjak távolodni. Hosszú időn át heroin nélkül el sem tudtam képzelni az életemet. És ami azt illeti, nem is akartam. Most az a legfontosabb, hogy megtartsam ezt a távolságot. Talán egyszer választ kapok a miértekre, de most még nincs itt az ideje annak, hogy analizálni kezdjem magam. Majd talán 10 év múlva…

Az elvonó után hogyan tért vissza a dalszerzéshez?

A dalszerzés számomra nem „drog vagy nem drog” kérdés. Van, akinek a matematikához van érzéke, másoknak a műszaki dolgokhoz, nekem pedig a dalokhoz. Ha leülök a gitárral, mindegy, hogy van bennem drog, vagy nincsen, a dalok csak úgy jönnek maguktól. Ez így volt a drogok előtt, a drogok alatt és a drogok után is. 

Nem vagyok képzett zenész, kottát sem tudok olvasni, és énekelni sem igazán tudok. A dalszerzés nálam inkább valami vallásos dolog. 

Hiszek abban, hogy a dalokban valami zsigeri erő van, és erre szüksége van az embereknek. Hiszek abban, hogy vagyunk még azért néhányan, akiknek szükségük van új dalokra, amik 3-4 percre magukkal ragadnak. Csak úgy. Anélkül, hogy ki kéne mutatni, meg kéne magyarázni, analizálni kéne, hogy miért van ez. És ez nem a drogokról szól. Hanem arról, hogy egy dallal meg lehet táncoltatni, sőt meg is lehet hódítani valakit. Mert ez az egész a kapcsolódásról szól. Azt hiszem, sokszor voltam magányos, a dalszerzés pedig ebben is segített. Sokakkal a dalok hoztak össze, így találtam Carlra (Carl Barat, a Libertines másik frontembere), majd a Babyshambles tagjaira is. A dalok a fontosak, nem a drogok.

Hírhedt sztori, hogy miután a drogok miatt kirúgták a Libertines-ből, betört zenésztársa, Carl Barat lakásába.

Így történt. Berúgtam a bejárati ajtót, Carl alagsori lakásának az ajtaját. De hadd mondjam el, hogy amit tettem, azt annak a tudatában tettem, hogy Carl odabent van. Már bent jártam a lakásban, amikor rájöttem, hogy nincs otthon. El kellett volna húznom,  de nem tettem. 

Fogtam és magammal vittem a videólejátszóját, a harmonikáját, a gitárját. És a sonkát is, amit a fridzsiderében találtam. 

Majd beraktam az egészet a haverom autójába, ami a ház előtt parkolt, és közöltem, hogy ezeket most eladjuk drogért. Csak akkor esett le, mit is csináltam. Végül otthagytuk az egészet a kocsiban, Carl lakása előtt. Valószínűleg én követtem el a világ legbénább betörését. Nem egy betörőzseni műve volt, az biztos, inkább valami szánalmas, béna ügy. Az ítélet viszont egy kibaszott vicc volt. Semmi komolyért nem ítéltek el korábban, az ilyen esetekben is felfüggesztettet szoktak adni. Ehelyett börtönbe küldtek, hat hónapra.

A sonkával mi történt? Legalább megette?

Lejárt szavatosságú sonka volt.

A betörés után meg tudta beszélni a dolgot Barattal?

Annyira kínos ez a betörés dolog, a mai napig rosszul érint, nem tudok az emlékétől szabadulni. Az azonban felért egy árulással, hogy a barátom börtönbe juttatott. Ilyet nem teszel, ezzel a saját osztályodat árulod el. És még csak el sem loptam semmit, hiszen mindent otthagytam az autóban, minden visszakerült Carlhoz. Mindkettőnk számára nagyon kínos epizód ez. Egy igazán elcseszett sztori.

Ha Carl Barat megbocsát, az elég lett volna ahhoz, hogy ne kerüljön bíróság elé az ügy?

Ahhoz már késő volt. A végén nem is csak az ő döntése volt. A nővérével közös volt a lakás és ő nem akarta annyiban hagyni a dolgot. Egyébként nem is Carl hívta a rendőröket, a fiam anyja hívta ki őket. Négy napos volt a fiam, amikor mindez történt. Épp akkor kellett volna meglátogatnom. Szörnyű történet. Tisztán emlékszem rá, hogy bent vagyok Carl lakásában, bemegyek a hálószobájába…

Volt, amit kihagytak a dokumentumfilmből?

Amikor apám feljön a színpadra. Úgy éreztem, ez már nekem is sok. Mindig rám tör valami furcsa érzés, amikor elém kerül ez a felvétel. Jó dalokat írtam, jó bandákban játszottam, de egyetlen koncertemre sem jött el az apám, éveken át egyre sem, aztán egyszer csak ott van. Úgy éreztem, ezt vegyük ki.

Benne maradt viszont az az aukció, amelyen elárverezik a személyes tárgyait. A licitálók egy része nyilván üzleti befektetést látott ebben, biztos volt, aki azzal számolt, hogy egy halott rocksztár dolgai még annál is többet érnek, mint egy élőé.

De hát ezt akarjuk valamennyien, nem? 

Nem akarjuk, hogy a rocksztárjainkból elhízott, öreg és unalmas alakok váljanak. Azt akarjuk, hogy a rocksztárok fiatalon haljanak meg, amikor még szépek, és angyalokként fogadják be őket az égiek. 

A helyzet amúgy nagyon is prózai volt: az akkori menedzseremnek, Mr. Andrew Boydnak egy heroin- és crack-függő alak ügyeit kellett menedzselnie. És ennek a heroin- és crack-függőnek, aki én voltam, szinte semmije se volt már. Se otthon, se semmi, mert minden penny, amit megkerestem, a drogra ment el. Az adósságaim csak nőttek, a menedzseremnek tennie kellett valamit, hogy ha mást nem is, az adóimat legalább befizesse. Úgyhogy eladta a cuccaimat.

Hiányzik valami az eladott holmik közül?

Csodálatos pipagyűjteményem volt. De ne valami szar, közönséges üvegpipára gondolj, amit bármelyik boltban megkaphatsz. Afrikai törzsfőnök pipák, bölényszarvból készült pipák... Mindtől meg kellett válnom. A sapkák sincsenek már meg. Volt egy, amit Ringo Starr hordott. És egy másik, amit Humphrey Bogart unokatestvére. Volt, nincs. Serge Gainsbourg öngyújtója is megvolt. Minden elment.

Mennyit fizetett Gainsbourg öngyújtójáért?

Ajándékba kaptam Gainsbourg egyik volt barátnőjétől.

A barátai azt nyilatkozták, hogy Pete Doherty alapvetően egy kedves fickó, ön viszont azt mondta, hogy alapvető szükséglete volt a káosz, az őrület. Most akkor melyik véglet az igaz?

Ha ránézel erre a Föld nevű bolygóra, őrületet látni és káoszt. Ez tehát a hétköznapi valóság. De hogy kedves fickó lennék? Ennél nagyobb sértést nem ismerek. 

Mondd csak, milyen ember? Kedves fickó! Borzalmasan hangzik. Már maga a szó is. Mint egy karácsonyi mintás pulóver. 

Épp az imént láttam Roman Polanskit a szálloda halljában. Mesélte, hogy Gerard Depardieu-vel készít filmet Woody Allen életéről, Michel Houellebecq-kel a főszerepben. Kérdezte, hogy mit gondolok? Mire mondtam, hogy kedves dolognak tűnik. Kedvesnek. Mi mást is mondhattam volna? Az emberek akkor használjak ezt a szót, ha nem nagyon tudják, hogy mit mondjanak. Ennyit a kedves fickózásról.

De ugye csak vicc a Polanski-sztori?

Nem, dehogy, itt van lent a hallban. Épp színésznőket keres… (Roman Polanski nem tartózkodott a szálloda halljában.)

És most mi következik?

Van egy hét hónapos kislányunk, alig várom, hogy kimondja az első szavakat és kommunikálni tudjunk. De ezt leszámítva nem nagyon szövögetek terveket.

Megkérdezhetem, hogy mit jelent a nyakán látható tetoválás?

Nem kérdezheti meg. Na jó, talán mégis.

Szóval, mit jelent a nyakán látható tetoválás?

Csak egy szemölcs. Na jó. A fiam neve. Nem nagyon voltam kapcsolatban vele. Attól féltem, biztosan rossz apának gondol, mert nem voltam vele. Azt akartam, hogy ha meglátja ezt a nyakamon, tudja, hogy gondolok rá. Fel akartam venni vele a kapcsolatot, de nem lehetett.

Hamarosan megjelenik a Libertines új albuma. A következőre is 8 évet kell várni?

Nem tudom. Azt hiszem, ezzel az albummal eljutottunk a csúcspontra. Ha ennél is jobbat akarunk csinálni, az már maga lenne az őrület.

Az interjú a Rendez-Vous with French Cinema párizsi rendezvényén készült, három nemzetközi újságíró társaságában.

Nyitókép: Andreas Rentz/Getty Images