„Will Smith miatt nem mondtam fel” – exkluzív interjú A holló és az Én, a robot rendezőjével, Alex Proyasszal

Ön rendezte kamaszkorom kedvenc száma, a Don’t Dream It’s Over kilpjét. Könnyű volt meggyőznie az épp a világhír előtt álló Crowded House tagjait a rendezői vízióról?

Nick, a basszusgitárosuk, nem csak az együttesben zenélt, de emellett filmforgatásokon is dolgozott. Amikor a videót készítettük, még nem voltak híresek és gazdagok, a Don’t Dream It’s Over repítette őket a csúcsra. Ha valamit odébb kellett rakni a forgatáson, Nick már csinálta is, elvégre kellékesként kereste a kenyerét a filmiparban, volt tapasztalata e téren. Könnyű dolgom volt, mert a fiúk hozzám hasonlóan képekben gondolkodtak.

Különösen Neil Finn, a frontemberük vizuális típus, ez a fajta érzékenység már az előző zenekara, a Split Enz munkásságán is meglátszott. Ugyanezt azonban nem tudnám elmondani a zenészek többségéről, akiknek a klipjeit rendeztem. 

Remek zenészekkel dolgoztam, valódi rocksztárok is akadtak köztük, de sokszor nehéz volt elmagyaráznom nekik, mit akarok: az én ezoterikus, intellektuális, filozofikus elképzeléseim nem az ő világuk volt. De a Crowded House-tagok rögtön levették, mit akarok. Neill Finn okos fickó, ami nem feltétlenül jellemző a zenészekre.

Vissza is hívták, a Better Be Home Soon klipjét is ön rendezte.

A Don’t Dream It’s Over őket is, engem is befuttatott. Ennek a videónak köszönhetem, hogy amerikai ügynököm lett. Mire eljutottunk a Better Be Home Soon-ig, én már Los Angelesben éltem, egyik klipet rendeztem a másik után. Szerencsére azért össze tudtuk hozni a második közös munkát is. Megint csak könnyű dolgom volt velük, dacára annak, hogy Neilnek ezúttal már határozott elképzelései voltak a videót illetően. Ebből is látszik, hogy a fiúk befutottak, kicsit már el voltak kapatva. 

Neil azt szerette volna, hogy egy Melbourne-i bútorszalonban, egy bemutatóteremben forgassunk. Mondtam neki, hogy a bútoros környezet jó, de hadd csináljak valami vizuálisan izgalmasabb dolgot. 

Így született meg ez az Alice Csodaországban-hangulatú, varázslatos színpadkép, amelyben a dalt előadják. Neil bútoros ötlete sem veszett kárba, bútorok is feltűnnek a klipben, az otthonosság illúzióját jelképezik.

A nyolcvanas évek második felében járunk, ez volt a Music Television, vagyis az MTV aranykora. Felkapott kliprendezőként belelátott a működésükbe?

A Don’t Dream It’s Over a második helyen végzett a Billboard listáján az Egyesült Államokban, és én nagyon gyorsan a Hollywood Boulevard egyik vacak, de a maga idejében elég híres szállójában, a Tropicana Motelben találtam magam. Ez volt a csóró rocksztárok és a felkapott kliprendezők szálláshelye. Nem sokkal később lebontották, a telek többet ért, mint maga a Tropicana. Szóval, ülök huszonéves fejjel ebben a lerobbant motelben, nézem az MTV-t , és úgy érzem, beérkeztem. Azért éreztem így, mert az MTV minden egyes klipen feltüntette a rendező nevét. Mi mást is érezhettem volna, amikor ott volt a nevem a képernyő alján.

Hollywood nem csak akkor, azóta is nagy kedvvel alkalmazza a befutott fiatal kliprendezőket. Gondolom, ennek köszönhette, hogy megrendezhette az első hollywoodi filmjét, A hollót.

Először az történt, hogy a Propaganda Films nevű Los Angeles-i cég megkeresett, hogy dolgoznék-e velük. Olyan későbbi filmrendezők készítettek itt klipeket, mint David Fincher, Michael Bay és Dominic Sena. Jó kis névsor. Én voltam az ausztrál fickó az istállójukban. A klipek mellett reklámokat is forgattam nekik. Hollywood már jó ideje rajta tartotta a szemét a reklámfilmeseken, így kezdte Ridley és Tony Scott is, aztán jöttek a kliprendezőkből lett filmesek, például Russell Mulcahy (a Hegylakó rendezője), aki az első ilyen generációt képviselte. Mi, Fincher én és a többiek a második klipes filmrendező nemzedék voltunk. Mivel Hollywood mindig a következő nagy tehetségekre vadászik, engem is hamar megkeresett az egyik legnagyobb ügynökség, a CAA, hogy képviselnének a mozifilmes piacon. Akkor már készítettem egy kis költségvetésű filmet, ez volt a Spirits of the Air, Gremlins of the Clouds, amit senki sem látott.

Brandon Lee halála

Most, hogy már volt filmes ügynöke is, milyen ajánlatokat kapott?

Kezdetben csupa olyasmit, amit nem akartam megcsinálni. Megrendezhettem volna a Rémálom az Elm utcában 47-ik, vagy hányadik részét, de én mást akartam. Valami eredetit. A franchise-filmek, a folytatások nem érdekeltek, ez nem az én világom. Aztán megérkezett A holló forgatókönyve, és arra lecsaptam.

Híresen tragikus forgatás volt, a főszerepet alakító Brandon Lee-t egy kellékfegyverből leadott lövés halálosan megsebesítette. Nagy trauma lehetett ez önnek is.

Erről a témáról nem szeretek beszélni. Ha nem bánja, térjünk a következő kérdésre!

A holló forgatása idején már megvolt a következő filmterve, amiből aztán a Dark City született.

Már A holló előtt megírtam a Dark City-t. Természetesen senki sem akart egy ennyire őrült ötletre egy hollywoodi kezdőnek, amilyen én voltam, pénzt adni. Az eredeti sztori még annál is elborultabb volt, mint ami végül a vászonra került. Aztán megcsináltam A hollót, hirtelen kapós lettem filmrendezőként, hívogattak is a stúdiók, hogy mondjak nyugodtan bármit, már forgathatok is. Ezt azért ott sem értik szó szerint. Én bemondtam a Dark City-t, mire mondták, hogy jó, jó, mondjak bármi mást… A kilencvenes években jártunk, akkoriban még nem rohantak rémülten a stúdióvezetők a másik irányba, ha szembejött velük egy eredeti ötlet. Ha láttak benne lehetőséget, akadt, aki vállalta a kockázatot. 

A Dark City azonban még így is nagy küzdelem volt. Miközben folyamatosan fejlesztettem a forgatókönyvet, a projekt megjárta a New Line stúdiót, aztán átkerült a Disney-hez tartozó Touchstone-hoz, onnan a Foxhoz, majd vissza a New Line-hoz. 

Végül velük csináltam meg, ami egy emberen, egy fiatal, kockázatvállaló stúdióvezetőn, Michael De Lucán  (ma a Warner vezetője) múlott. Az a korszak volt ez a New Line-nál, amikor a Hetediket is csinálták. A Dark City anyagi bukás volt, amikor bemutatták, De Luca azonban kiállt mellette, azt mondta, neki az a fontos, hogy egy klasszikust csináltunk. Később aztán, videón és más csatornákon szépen hozott a film.

A hollywoodi anekdota szerint, amikor Kiefer Sutherland megkapta a Dark City forgatókönyvét, azt gondolta, hogy rossz Sutherlandnek címezték, és nem neki, hanem az apjának, Donald Sutherlandnek szánták Dr. Schreber szerepét.

Én is hallottam ezt a történetet, szerintem kitaláció az egész. Kiefert azzal ajánlották nekem, hogy nagyon népszerű Európában, ami jót tesz majd a filmnek. Nem benne gondolkodtam, túl fiatalnak tűnt a szerephez. Egy Los Angeles-i hotelben laktam, a lobbiban fogadtam a szóba jöhető színészeket, Kiefer is megjelent itt. Arról győzködött, hogy nagyon akarja a Dark Cityt, mostanában inkább karakterszerepeket vállalna. Nem sokkal lehetett több harmincnál. Ittunk egyet, szó szót követett, de végül csak oda lyukadtam ki, hogy Kiefer, ez az alak nem te vagy. Idősebb is nálad, ráadásul olyan az egész ürge, mint Peter Lorre A máltai sólyomban. Már a szeme sem áll jól. Erre Kiefer felpattant a helyéről és ott a lobbiban előadta a maga Dr. Schreber-magánszámát, dadogós hangon, mindent beleadva. Mit mondhatnék, rögtön megkedveltem. Úgy voltam vele, hogy ha valami nem klappol, majd a sminkben megoldjuk valahogy, de ezzel az alakkal akarok dolgozni. Ma már nem is tudnám másképp elképzelni a figurát, csak vele. A Dark City folytatásán dolgozom most, tévésorozat lesz és Dr. Schreber fontos része a történetnek.

Hiba a Mátrixban

Igaz, hogy a Dark City díszleteit a Mátrix készítői vásárolták fel?

A filmem egyik producere, akit már nem nagyon kedvelek, szóval ez az alak tisztességtelen üzleteket kötött a Mátrix embereivel. A másik dolog, amit elkövetett, hogy megmutatta nekik a Dark Cityt, még jóval azelőtt, hogy bemutatták volna. Innen a hasonlóság közöttük. 

Időben nagyon közel esik a két film bemutatója, a Mátrixot mindössze egy évvel a Dark City után mutatták be, de az igazság az, hogy a mi filmünk jóval azelőtt elkészült már, hogy a Mátrixot forgatni kezdték. És nem csak a filmemet mutatta meg nekik ez a producer, de a forgatási helyszíneket, a díszleteket is, és még sorolhatnám. Hát, ez a hasonlóságok oka. 

Korábban is voltak harcai a stúdiókkal, de a legnagyobb csatáit az Én, a robot forgatása során vívta a hollywoodi stúdiófőnökökkel. Könyvet is akart írni a megpróbáltatásairól.

Hát, igen, híres eset volt. Úgy terveztem, hogy megírom könyvben, Robot Wars lett volna a címe. Életem legrosszabb forgatási tapasztalata volt. Persze, semmi nem fogható Brandon halálához, de ami itt, a stúdió és köztem zajlott, az mindent alulmúlt. Mindenbe beleszóltak. A Dark City kb. 27 millió dollárból készült, az Én, a robot  ellenben 130 millió volt, ami nagy előrelépést jelentett a számomra. Más nagyságrend, épp csak dolgozni nem hagytak. Beleszóltak a forgatókönyvbe, beleszóltak az előkészítésbe, a forgatásba, a vágásba, mindenbe. Úgy éreztem magam, mint egy közlekedési rendőr, miközben én voltam a rendező. Nagyon közel jártam ahhoz, nem is egyszer, hogy levetetem a nevem a filmről, a forgatás kellős közepén ott is akartam hagyni az egészet. És ha nem Will Smith a főszereplő, akivel remekül megértettük egymást, minden bizonnyal ott is hagyom. 

Sokba volt nekem ez a forgatás, a testi és a lelki egészségem is megsínylette. Will Smith volt az, aki miatt nem mondtam fel. Az egyik percben még a stúdióvezetéssel ordítozok és forr bennem a düh, a másikban meg ott van Will Smith és megnevettet. Pontosan tudta, mi folyik a háttérben, volt, hogy ő hívta fel a stúdiót, hogy hagyjanak már dolgozni. 

Pikkeltek önre, ezért keserítették meg az életét, vagy ez volt a standard eljárás?

Nem csak velem, mindenkivel ezt csinálták. A stúdiófönök, Tom Rothman műve volt az egész. Már a filmet vágtam, amikor be kellett mennem Rothman irodájába. És kit látok kifelé jönni onnan: Peter Weirt (a Holt költők társasága, a Zöld kártya és A kis szemtanú ugyancsak ausztrál rendezője). Jól ismertem Petert. Egymásra néztünk, s mint  két sorstárs, megöleltük egymást. Aztán ő ki, én be. Úgy tisztelem Petert, mintha a mentorom lenne. Két olyan ausztrál rendező van, akire felnézek az előttem járó generációból: rá és George Millerre. Peter épp a Kapitány és katonát csinálta a Foxnál. Egy akkora rendezővel, mint Peter Weir is így viselkednek?! Na, ne már! Ez járt a fejemben. Így mentek a dolgok. Isten hozott Hollywoodban!

Peter Weir utolsó filmjét 13 éve mutatták be. Fog még rendezni?

Ez is csak azt támasztja alá, milyen gyászos helyzetben van a filmgyártás. 2-3 éve láttam utoljára Petert. Nem akarok belemenni a részletekbe, legyen elég annyi, hogy Peter Weir is egyike annak a sok-sok alkotónak, akik nem találnak finanszírozót a filmjükhöz. És azért nem talál, mert a maga útját járja, mindig is ezt tette. Némileg hasonló helyzetben vagyok én is. Hollywoodra ráköszöntött a Marvel-korszak.

Végül csak befejezte az Én, a robotot, a stúdió pedig örülhetett, mert a film szépen termelt, 353 millió dollár volt a bevételük.

Azzal az érzéssel távoztam, hogy nem akarok még egy ilyen nagy költségvetésű filmet csinálni. Mivel a film sikeres volt, újból jöttek a telefonok a stúdióktól, hogy mit akarok csinálni, én meg mondtam, hogy egy dolgot szeretnék: szabadságra menni. Besokalltam Hollywoodtól. Pedig felajánlottak mindent, az új James Bond-filmet, a Watchmen filmváltozatát, az első Vasembert. Visszautasítottam mindegyiket. Egy vágyam volt csak, hogy lelépjek.

A világvége marad!

Öt évvel később mégis visszatért és megcsinálta Nicolas Cage-dzsel a Képlet című világvége-mozit. Egy dolog végezni az egész emberiséggel, de hogy a film sztárja, a főhős is odavesszen, azt nagyon nem szeretik a befektetők. Ezúttal nem nyomasztották a stúdió emberei? Nem ment az izmozás, hogy Alex, mit szólnál egy boldogabb végkifejlethez?

Sok mindent átírtunk a forgatókönyvben, de ami maradt, amihez mindvégig ragaszkodtam, az a film vége volt, ami ez esetben a világvégét jelentette. 

Ezt kerek-perec megmondtam a stúdiónak, mielőtt elvállaltam volna a filmet: a világvége marad, vagy keressenek más rendezőt. Ha csak bepróbálkoznak valami mással, már ott se vagyok. 

Mentségükre legyen mondva, állták a szavukat. Egy dolgot azonban meg kellett változtatnom. Eredetileg úgy volt, hogy Will Smith játssza a főszerepet, de egyeztetési problémák miatt nem jött össze, így végül Nic Cage kapta a főszerepet.

Vagyis a filmnek eredetileg egy fekete főszereplője lett volna egy fekete gyerekkel, a Cage-féle verzióban azonban történetesen két fehér gyereket menekítenek meg a földönkívüliek. Számomra ez csak egy metafora volt, egyáltalán nem azt akartam üzenni, hogy csak a fehérek élik túl a világvégét, de az amerikai tesztközönség teljesen kiakadt. Végül egy csomó extra űrhajót kellett raknom a filmbe.  

Nicolas Cages híres a színészi kreativitásáról, ami az általános konszenzus szerint olykor az őrület határát súrolja. Ön is találkozott az „őrült” Cage-dzsel, vagy legalábbis egy-két vad improvizációval?

Nick Cage egy igazi szürrealista, de nagyon komolyan veszi a szakmáját. Remek színész, akitől nem idegen az improvizáció sem. És remek a humora. Olyasvalaki, aki meglátja a helyzet abszurditását. Vártam, hogy majd jön a meghökkentő ötletekkel, de nem volt semmi öncélúság a javaslataiban, minden a szerepből következett. Egy dolog viszont valóban meglepett. A legtöbb filmsztár a megszokott formáját hozza, ez tette őket sztárrá, ezt szeretjük látni tőlük, ezt csinálják. 

Cage azonban jóval szélesebb skálán mozog, ezért is neveztem a színészek Ferrarijának. Míg a legtöbb színésznek, akivel dolgoztam, négy-öt sebességfokozata volt, Cage-nek hat volt. 

Ez újdonság volt a számomra, de igyekeztem élni vele. Ha a jelenet elbírta, kitaláltuk, hogyan mehetne még messzebbre, majd újravettük. Bízott bennem és a következő felvétel során mindent beleadott. Volt, hogy ez működött, volt hogy nem, hiszen mindennek a filmet kellett szolgálnia.

Hányszor szokott egy-egy jelenetet felvenni?

Úgy vagyok ezzel, hogy mire forgatunk, már átbeszéltünk, elpróbáltunk mindent, addigra már nagyjából tudnom kell, mit akarok. Amire addig nem találtál rá, arra a forgatáson sem nagyon fogsz rátalálni, és ezen az improvizáció sem segít, régen rossz a színész számára is, ha a kamera előtt kell keresgélnie a karakterét. Én nem az a rendező vagyok, aki 150-szer vesz újra valamit. Nem hiszek benne, szerintem ez nevetséges. Három-négy felvételt szoktam csinálni, ennél többet csak akkor, ha valami nem működik, ami rendszerint nem a színészeken múlik, hanem valami technikai részleten. Öt-hat felvétel a maximum. 

Ha egy idős színész nem emlékszik a szövegére, abban az esetben, de csak abban előfordulhat, hogy 9-10-szer kell felvenni valamit. Ha 20-szor, 30-szor, 50-szer, 100-szor ismétled meg a jelenetet, az csak két dolgot jelenthet: vagy fogalmad sincs, mit csinálsz, vagy Stanley Kubrick-nak hívnak. 

Híres eset, hogy Kubrick ezzel a technikával gerjesztette haragra Nicholsont a Ragyogás forgatásán. Az egyszer biztos, hogy Nicholson nem az a színész, aki szereti 100-szor elismételni ugyanazt. Ezt a játékot űzte Kubrick Nicholsonnal.

Nyitókép: Stephen Lovekin/Getty Images