„A Top Gun olyan volt, mint a háborúpornó” – exkluzív interjú a Stranger Things papájával, Matthew Modine-nal

A Ne bántsátok a feketerigót! színpadi változatában játszik jelenleg Londonban. Gondolom, látta gyerekként a Harper Lee regényéből készült filmet, Gregory Peckkel a főszerepben?

A tévében láttam, reklámok szakították meg állandóan. Nem a legszerencsésebb találkozás egy klasszikussal. A történet varázsa, Boo Radley alakjának rejtélye így is megfogott, épp csak a fő történetszálat nem igazán értettem gyerekfejjel; azt, hogy egy afroamerikai férfit egy fehér nő megerőszakolásával vádolnak. El kellett telnie némi időnek, hogy megértsem; az igazságügyi rendszer nem feltétlenül úgy működik, hogy az igazság győzedelmeskedjen és hogy létezik olyan, hogy rendszerszintű rasszizmus. Nemcsak az Egyesült Államokban létezik, hanem mindenütt a világon. 

Martin Luther King szavain nőttem fel, és azt hittem, elértünk már oda, amiben hitt, hogy a gyermekeit már nem a bőrük színe, hanem a jellemük alapján fogják megítélni. Rá kellett jönnöm, hogy ez mennyire nem így van. Nem csak az Egyesült Államokban, máshol se.

Szokott tüntetni?

Ha kiállok valamiért, ilyenkor nem Matthew Modine, a színész csatlakozik a felvonuláshoz, hanem egy állampolgár, akit felháborít ez vagy az az igazságtalanság.

Matthew Modine, a színész egyik leghíresebb filmje Stanley Kubrick Acéllövedékje. Azt nyilatkozta, csak utólag érezte meg, mennyire megviselte a forgatás, már a Keresztanya című vígjátékot forgatta, amikor le tudta tenni az Acéllövedék terheit.   Kubricknak kapóra jött, hogy ilyen nehézségeket élt át, vagy igyekezett oldani a feszültséget?

Kubrick egyáltalán nem segített, hogy enyhítsen a terheken. Fogalmam sincs, hogy szándékos volt-e ez a részéről, nem tudom, hogy manipulálta-e az embereit. Stanley Kubrick a legfüggetlenebb rendező volt, akivel valaha dolgoztam. Csak egyet akart azoktól, akik neki dolgoztak: hogy mindenki a legjobbját nyújtsa. A stábtól, a forgalmazótól, de még a mozigépészektől, akik a filmjeit vetítették, is ezt követelte meg. Csak akkor láttam mérgesnek, ha úgy érezte, valaki csak a nyolcvan százalékát nyújtja a tudásának. Akkor viszont tényleg feldühödött. 

Kubrick a barátom, a mentorom volt. Rengeteget tanultam tőle. Ha ért is némi utólagos trauma, az nem azért volt, mert olyan környezetet teremtett volna a forgatáson. Nem büntetett. A kimerültségemet az okozta, hogy húsz hónapon át mindent beleadva, nagyon koncentráltan dolgoztam a filmen.

Korábban másképp volt?

Kubrick előtt egyetlen film sem vett ki ennyit belőlem. 3-4 hónapos forgatásokhoz voltam szokva. Ez volt a norma. A Kubrickkal való munkát már csak ezért sem tudom semmi máshoz hasonlítani, mert senki mással nem dolgoztam egyhuzamban ilyen hosszan.

Ezek után, gondolom, üdítően hatott Michelle Pfeifferrel vígjátékot forgatni.

Kifejezetten jólesett, hogy valami könnyedet és derűst csinálhattam. Nagyon hálás vagyok Jonathan Demme-nek, a rendezőnek, hogy felkért a szerepre. 

Stanley Kubrick és Jonathan Demme két külön világ volt, ég és föld. Kubrick zsidó családba született, New Yorkban nőtt fel, a második világháború árnyékában. Jonathan Demme később született, Floridában nőtt fel, és már csak azért is másképp látta a világot, mert majdnem 10 centivel magasabb volt Kubricknál. Higgye el, ez is számít.

És hát minden rendező másképp csinálja. Olyan ez, mint a szeretkezés. Mindenki csinálja, de mindenki egy kicsit másképp.

Kubrick minden jelenetet előre kidolgozott, megvolt a storyboard a fejében, az Acéllövedék forgatásán mégis másképp volt. Addig nem tudta, hova helyezze a kamerát, amíg nem látta, mit csinálnak a színészek, legalábbis nekünk ezt mondta. Nyilván egy olyan filmnél, mint a 2001: Űrodüsszeia, ahol gigantikus díszletekben forgatott és rengeteg technikai követelménynek kellett eleget tenni, mindent alaposan meg kellett tervezni előre, de az Acéllövedék forgatásán sok minden a helyszínen dőlt el.

A forgatás után is tartották a kapcsolatot?

Igen, tartottam a kapcsolat Kubrickkal, egészen addig, míg bele nem kezdett az utolsó filmjébe, a Tágra zárt szemekbe. Az a koncentráció, amit magától megkövetelt, nem fért össze azzal, hogy a filmen kívül mással is foglalkozzon.

A népszerű anekdota szerint valamikor a nyolcvanas években Val Kilmer egy étteremben kötözködni kezdett önnel, abban a hitben, hogy ön elhappolta előle az Acéllövedék főszerepét.

A szereposztás úgy ment, hogy Kubrick videókazettát kért a szerepekre jelentkező színészektől, ez helyettesítette a meghallgatást. Mint kiderült, Val is beküldte az övét, sok energiát áldozott rá. 

Én egyáltalán nem jelentkeztem, tele voltam munkával. Diane Keatonnal és Mel Gibsonnal forgattam a Mrs. Soffelt, játszottam a Madárkában és a Vision Questben, ami biztosan más címmel ment önöknél, sok helyen a Madonna-szám után, a Crazy for You címet kapta (Megőrülök érted – ez volt a Vision Quest magyar címe). Ezeket a filmeket csináltam az Acéllövedék előtt, s biztos vagyok benne, hogy egyikre-másikra Val Kilmer is pályázott. És akkor egy nap ott ülök az étteremben és Val Kilmer elég agresszíven közelít felém. Abban a hitben, hogy nem elég, hogy a felsorolt filmekbe is bekerültem, de a Kubrick-film is az enyém lett. Pedig nem is jelentkeztem rá. Val Kilmer csodálatos színész és nagyon kedves ember, nagyon sajnálom, ami vele történt, hogy a betegsége miatt nem képes beszélni. Úgy tudom, a festészetben találta meg az önkifejezés módját. Minden jót kívántam neki.

Ha az étteremben elfajul a helyzet, ki tudta volna ütni Val Kilmert?

Apám autós mozikat vezetett, ami azt jelentette, hogy kétévente költöznie kellett a családnak. A föld többet ért, mint a rajta lévő mozi, egyiket bontották le a másik után. Mi meg mentünk apám után, állandóan költöztünk; új otthon, új iskola, új közeg, aztán tovább. 

Aki annyit költözött, mint én, tudja, mivel jár mindez: sok-sok verekedéssel. Mindenhol akad egy seggfej, aki beléd akar kötni. 

Heten vagyunk testvérek, én vagyok a legfiatalabb. A testvéreimmel is állandóan verekedtem. Nem szeretek bunyózni, de ha már benne vagyok, tudom, hogyan zárjam rövidre a dolgot. „I’m a lover, not a fighter” – ahogy azt Michael Jackson énekelte.

A Madárkában Nicolas Cage-dzsel játszott együtt, aki két fogát is kihúzatta a szereppel való azonosulás kedvéért. Előfordult, hogy ön is hasonló áldozatot hozott, ilyen messzire ment egy-egy felkészülés során?

Az azért hozzátartozik ehhez az egész, fogkihúzós, önsanyargató felkészüléshez, hogy Nicolas Cage a tejfogait húzatta ki, amiket így is, úgy is ki kellett húzatnia. 

Túloz, aki azt állítja, a film miatt húzatta ki. Az emberek bolondulnak az őrült művészekről szóló történetekért, elég, ha csak Van Gogh-ra és a levágott fülre gondol.

Rendben, tejfog volt. De azért Cage szeret elmenni a falig.

Szerintem nagy kalap szar az egész. Persze minden színésznek megvan a maga módszere, és amíg ez nem veszélyezteti a többiek alakítását és nem jelent indokolatlanul nagy terhet a produkció számára, felőlem mindenki azt tesz, amit akar, hogy a tőle telhető legjobb alakítást nyújtsa.

De mi van, ha egy gyilkost kell játszanod? Megölsz valakit, csak hogy megtudd, milyen egy gyilkos? Szerintem sokkal egészségesebb és célravezetőbb, ha a színész a fantáziájára hagyatkozik. A legszörnyűbb alakokat és a legangyalibb teremtményeket is kiválóan el lehet játszani, ha az ember a képzeletére bízza a dolgot. Konsztantyin Sztanyiszlavszkij aligha lenne oda a boldogságtól, ha megtudná, hogy híres módszere arra késztetett valakit, hogy az illető kihúzassa a fogait egy szerep miatt.

Nem olyan rég ön is elhullajtott egy fogat, igaz, nem a színészi munka, hanem gördeszkázás során.

Nem vagyok profi, nem trükközök. Utah-ban nőttem fel, ha az ember szörfözni akart, nem volt más választása, mint a szárazföldi szörf, vagyis a gördeszka. Nyolcadikos koromban Kaliforniába, a San Diegó-i Imperial Beach környékére költöztünk, ott aztán a vízen is szörfölhettem. Elképesztő, hogy a deszkások új generációja milyen trükkökre képes. Nem egyet a szörfösök is magukévá tettek. Csodálatos, miket művelnek a hullámokon, az én időmben el se tudtam volna képzelni hasonlót.

Még ma is szörfözik?

Igen, csinálom.

Jó biztosítása van?

Arra nincs jó biztosítás, ahogy én szörfözöm és gördeszkázom.

A régi nagyok közül nem csak Kubrickkal dolgozott, de Robert Altmannal is. A Rövidre vágva egyik legemlékezetesebb jelenete, amelyben ön és Julianne Moore, férj-feleségként veszekednek. Már a forgatókönyvben úgy szerepelt, hogy Moore deréktól lefelé meztelen lesz a veszekedés során?

Robert Altman már a meghallgatások során közölte a szerepre jelentkező színésznőkkel, hogy a meztelenség fontos része lesz a jelenetnek. Tiszta helyzet volt, Altman már akkor és ott egyértelművé tette, hogy ha valaki ezt nem vállalja be, nem érdemes jelentkeznie. Julianne tökéletesen tisztában volt azzal, mi a szerepe az övön aluli meztelenségnek ebben a jelenetben. 

Altman nem akart olcsó hatást elérni, nem az izgalom felkeltése volt a célja, semmi pornográf nem volt a dologban. 

De hát nem ez történik a valóságban, ha férj és feleség otthon vannak, és az asszony leönti borral a szoknyáját? Természetes, hogy leveszi a szoknyáját. Vacsoravendégeket várnak, de a nő nem visel bugyit, ami annál is inkább feldühíti a férfit, mert a vita hevében a nő bevallja, hogy évekkel korábban megcsalta. A forgatókönyv szerint úgy kellett volna veszekednünk, hogy a férj mindenhova követi a feleségét a házban, de én azt javasoltam Altmannak, hadd maradjak a székemben és így, ülve faggassam Julianne-t. Úgy éreztem, így erősebb lesz a jelenet, és Bob rábólintott: igen, így jobb lesz, mondta, és így is csináltuk.

A Stranger Things egy teljesen új közönséggel, egy másik generációval ismertette meg a nevét. Igaz, hogy a Duffer-testvérek, a sorozat kitalálói részben önről mintázták Dr. Brenner alakját?

Az biztos, hogy nyitottak voltak az ötleteimre, a figura öltözködését, a frizuráját is én javasoltam. És úgy éreztem, jóval nagyobb hatást tudnánk elérni, ha Dr. Brenner kevesebbet beszélne. Az első évadban ő a sorozat főgonosza, ha úgy tetszik, egy egydimenziós szörnyeteg, a negyedik évadban azonban jóval árnyaltabb alakként tér vissza. A legfőbb funkciója, hogy megvédje a lányt. Pontosan tudja, milyen erők lakoznak benne. Miután Tizenegy megszökik a laborból, Dr. Brenner legfőbb aggodalma, hogy mi történik, ha a lány egy igazi gonosz keze közé kerül, aki a saját céljaira használná az erejét. Ezért akarja mindenáron megtalálni. Engem leginkább az foglalkoztat, hogy Dr. Brenner hogyan jutott ebbe a pozícióba, hogyan kapta meg ezt az állást. Hogyan választották ezeknek a kísérleteknek az élére? Szeretném, ha a sorozat ezekre a kérdéseke is választ adna.

És lesznek válaszok?

Igen.

Már csak egy kérdésem van, a Top Gun-kérdés: eredetileg önt kérték fel a főszerepre, ami végül Tom Cruise-t tette szupersztárrá. Ön nemet mondott…

Az egész úgy festett, mintha az amerikai hadsereg toborzó filmje lenne. Mint egy hadsereget népszerűsítő tévéreklám. Nem tudom, Magyarországon vannak-e ilyen, fiatalokat célzó reklámok, hogy csatlakozz a sereghez, a kiválasztott bátor és büszke katonákhoz? 

A Top Gun olyan volt, mint egy toborzó film. Úgy is volt megrendezve. Szexi volt, mint egy tévéreklám, mintha menő és jó szórakozás lenne a háború. A Top Gun olyan volt, mint a háborúpornó. 

A folytatást nem láttam, de sok jót hallottam róla. A legjobb film Oscarjára is jelölték. Hallottam Tom Cruise nyilatkozatait, hogy szerinte miről szól a film: az egyén erejéről beszélt, a nehézségek leküzdéséről. Biztos vagyok benne, hogy Tom komolyan is gondolta, amit mondott, de az én ízlésemhez az olyan filmek állnak közelebb, mint a Nyugaton a helyzet változatlan, az Acéllövedék, vagy a Ryan közlegény megmentése.  Azok a filmek, amik a háború valódi természetét is bemutatják. Manapság ehhez nem is kell moziba menni, ott van Putyin Ukrajna ellen indított háborúja. Ki tudja, mikor ér véget ez az őrület? Ki tudja, hány generáció életét teszi tönkre? Belegondolni is rossz, mi lenne, ha valami történne egy atomerőművel. Egy újabb Csernobil? Magyarországot Csernobil nagyon is közelről érintette.  

Még hányszor lép fel a Ne bántsátok a feketerigót! londoni előadásában?

Még kilencven fellépésem van hátra.

És azután?

Egyelőre nincsen semmi munkám. De hinni kell abban, hogy mindig jön valami jó.

Nyitókép: Dave J Hogan/Getty Images