Bemutatták Kádárnak, igent mondott Brandónak, barátja volt Castrónak – Gabriel García Márquezről a fiával beszélgettünk

Ön nyolc éves volt, amikor a Száz év magány megjelent. A hirtelen jött hírnév és a sikerrel járó anyagiak hogyan hatottak a családjuk életére? Egyszer csak több játékot kapott?

Nem igazán. Átlagos középosztálybeli életet éltünk Mexikóvárosban, majd Barcelonába költöztünk, egy ottani lakásba. Az élet ment tovább, mint azelőtt. Angol nyelvű magániskolákba jártunk, apa otthon dolgozott, gyerekfejjel nagy változást nem éreztem. A húszas éveimben, ami a nyolcvanas évekre esett, már érzékeltem a gyarapodást. Már megvolt a ház Cartagenában, és lett a szüleimnek lakása Párizsban is.

A Búcsú Gabótól és Mercedestől című, magyarul nemrég megjelent könyvében azt írja, apja még két generációval tovább akarta írni a Száz év magányt, vagyis a Buendía család történetét, de végül elvetette az ötletet. Maradt bármiféle vázlat, íráskezdemény a soha meg nem jelent könyvből?

Nem írt le semmit belőle. De ha mégis, azt biztosan megsemmisítette. Csak a kész írások láthattak napvilágot, sosem adta ki a kezéből a még formálódó szövegeket, az alternatív regényváltozatokat, semmit, ami a kész írásokat megelőzte. Annyit tudok, amit tőle hallottam, hogy vannak ötletei még néhány generációra, de közelebbit egyszer sem mondott.

Kamaszként lázadt az apja ellen?

Az öcsém és én nem voltunk nagy lázadók. Ami annak is betudható, hogy a szüleink elég liberálisak voltak. Volt, amit szigorúan vettek, az iskoláinkat, a helyes viselkedést, de úgy öltözködhettünk, olyan frizurát viselhettünk, amilyet csak akartunk. Hogy mit tanulunk, kikkel találkozunk, ránk tartozott. Miután betöltöttük a 15-öt, mehettünk a saját fejünk után. Persze, figyeltek ránk, egy fedél alatt éltünk, de nem felügyeltek minket. Nem voltunk meg nem értett gyerekek, akiket a szüleik korlátoznak.

Az élete vége felé az apja demenciában szenvedett. A betegség mennyire változtatta meg a családjuk életét?

Különböző fázisok követték egymást. Kezdetben apám azon aggódott, hogy nem fog tudni írni, ami aztán be is következett. Dolgozott egy regényen, de ezt már nem tudta befejezni, nem volt meg a kellő koncentrációja hozzá. Több verzióját is megírta, de egyik sem volt elég jó. 

Az igazán rossz időszak az volt, amikor nagyon is tudatában volt annak, hogy elveszíti az emlékezetét. A feszültség, az ezzel járó fájdalom betöltötte az egész házat. 

A feledékenység fázisa anyám számára volt különösen megterhelő. Tudod, hogy a betegség az oka, tudod, hogy ezért nem lehetsz a másikra mérges, ám ettől ez még nagyon fárasztó és frusztráló. Mindent elismételni, míg a másik mindent elfelejt. Anyám bizonyos fokig tagadásban élt, gyakran megkérdezte, mi baja apádnak, amire csak azt tudtam mondani, hogy de hát van diagnózisunk, pontosan tudjuk, hogy mi a baja. Anyám mégsem tudta ezt teljesen elfogadni, néha rossz néven vette apám viselkedését, mint akit bánt, hogy a másik valamit nem jól csinál, vagy amit tesz, azt szándékosan teszi. Aztán eljött a relatív nyugalom ideje, a végső fázis. Apám ekkor már nem ismert meg, ápolásra szorult, de békében töltötte ezt az időt, főleg, ha otthon volt, ismerős arcok között. Olyan volt, mint egy hároméves gyerek, aki a védett, ismerős környezetben érzi jól magát.

Miről szól az utolsó, be nem fejezett regénye?

Miről is? Egy korai változatot, nem, nem is, az egyik későbbi változatot olvastam. El kellett döntenünk, kiadható-e, megüti-e a mércét. Egy love story. Egy párról szól, akik minden évben augusztusban találkoznak egymással. Rövid regény, de nem befejezett regény. Több változatát is megírta, valamennyi a Ransom Center archívumában van, Austinban. Könyvként nem fogják kiadni, de hamarosan nyilvánossá válik, talán már jövőre.

Azt írja a könyvében, hogy amikor Márquez a Szerelem a kolera idejént írta, érzelgős, viszonzatlan szerelmekről szóló latin-amerikai popdalokat hallgatott. A diszkózenét is szerette?

Azt talán nem, de valóban, a regény írása közben csöpögősen érzelmes dalokat, szerelmes számokat hallgatott. Szerette az ilyen dalokat, nem volt sznob. A popkultúrát jobban szerette a magaskultúránál. Prousttal például sosem tudott megbarátkozni, egyszerűen nem ment, de Graham Greene-ért rajongott. 

Emlékszem, amikor bemutatták, megvitattuk a Jurassic Parkot. Én nem tartottam nagy filmnek, de apám imádta. Kérdeztem, mégis mit szerettél annyira rajta, mire ő: hogyhogy mit, hát láthattam a dinoszauruszokat! Ennyi elég is volt, hogy szeresse.

A képregényeket is szerette?

Gyerekként. A Terry and the Pirates (Terry és a kalózok) című sorozatot különösen szerette. Később azonban már a kép nélküli regények nyűgözték le. Sok mindent olvasott, memoárokat, magazinokat, mindenfélét. Zenében is mindenevő volt, klasszikusok, kamarazene, szentimentális popdalok, jazz, salsa, minden jöhetett.

Jó táncos volt?

Elég jó táncos volt, szeretett is táncolni. Anyámmal olykor táncoltak is egy-egy partin. Mindketten jól táncoltak.

Ön Los Angelesben él, az öccse Párizsban, a szülei Mexikóban éltek. Nem maradhatott volna a család Kolumbiában?

Egyéves voltam, amikor Mexikóba költöztünk. Az öcsém és én sosem éltünk igazán Kolumbiában. Mexikót tekintettük az otthonunknak, a feleségem is odavalósi, gyakran járunk vissza. A testvérem Mexikó és Franciaország között ingázik. Nem olyan rég még volt egy házam is Mexikóban. A szüleimnek mindig fontos maradt Kolumbia, az életük utolsó húsz évében az idejük felét ott töltötték. Meg Havannában és Barcelonában. Volt egy lakásuk Bogotában, és egy házuk Cartagenában.

Azt írja a könyvében, hogy elkezdett dolgozni egy forgatókönyvön az apjával, de sokra nem jutottak.

Nem jutottunk az alapötleten túl, a memóriája már erősen romlott akkoriban. Lehet, hogy még megpróbálok írni belőle valamit.

Mi a sztori?

Van egy nő, azt hiszi, boldog házas. Rájön azonban, hogy a férjének szeretője van. A másik nő nagyon hasonlít rá. A lakása is olyan, mint az övé. Talán ugyanaz a színésznő játszhatná a feleséget és a szeretőt. Provokatív ötlet, de még nem tudom, mi is a lényege, miről akar szólni valójában a történet. 

Egy talk show-ban Sean Penn elmesélte, hogy Marlon Brandóval a főszerepben meg akarta filmesíteni az apja egyik regényét, alighanem A pátriárka alkonyát, de Márquez nemet mondott neki. Erre ő és Brando Mexikóba repültek, találkoztak az apjával, aki ezúttal áldását adta a dologra. Penn nem volt elég jó neki, de Brando igen?

Nem hiszem, hogy arról lett volna szó, Penn vagy Brando elég jó-e. Apám alapelve az volt, ha lehet, ne filmesítsék meg a regényeit. Legalább addig ne, amíg életben van. 

De ha személyes kapcsolatba került valakivel, annak nehezen tudott ellenállni. Könnyű volt nemet mondania, amíg telefonon vagy levelekben kérték, de amikor Brando és Penn ott ült előtte, bizonyára remek fickóknak találta őket, és ebben a helyzetben már sokkal nehezebb lett volna nemet mondania. Nem tudom, miért nem készült el végül a film, lehet, hogy miután apám igent mondott, az ügynöke olyan magas árat kért a könyvért, amit nem tudtak kifizetni. Az is lehet, hogy megállapodtak az árban, de Sean Penn nem talált olyan stúdiót, amely finanszírozta volna a filmet. Sokba került volna, és a művészfilmek piacán kellett volna érvényesülnie.

Márquez nem szerette a könyveiből készült filmeket?

Nem nagyon beszélt róluk, nem akarta kritizálni a filmeket, habár nem gondolom, hogy túlságosan jónak tartotta volna őket. Tudom, hogy volt néhány, amit kedvelt, de inkább azokat a filmeket szerette, amelyeknek ő írta, ha csak részben is, a forgatókönyvét.  

Gyakorlott filmrendezőként ön mit szól a Márquez-adaptációkhoz?

Túlságosan is nagy tisztelettel közelítenek a könyvekhez, szerintem ez a legfőbb oka, hogy nem sikerültek jól. A regények hangnemét üldözik, a mágikus realizmust, de az nehezen átültethető filmre. Kevés a párbeszéd apám könyveiben, és az a kevés is nagyon irodalmi szöveg. Ami filmben rendszerint nem áll meg. Én mindig azt mondom a filmeseknek, merjenek bátrabban hozzányúlni a könyvekhez. Vállaljanak nagyobb kockázatot.

Apjának számos híres barátja volt, de Fidel Castro még közülük is kimagaslik. Castro diktátori énje nem zavarta?

Fidel már hatalmon volt, amikor összebarátkoztak. Ez valamikor a hetvenes évek második felében történt. Ellentmondásos kapcsolat volt, az biztos. Mint személyes baráttal remekül kijött Fidellel. És bizonyos dolgokban a politikai nézeteik is megegyeztek.  

De nem hiszem például, hogy apám normálisnak tartotta, hogy valaki több mint negyven éven át hatalmon van. Fidel azonban közel állt a szívéhez. Apámat mindig is lenyűgözte a hatalom, a hatalmat birtokló férfiak világa. Ahogy a hatalom megváltoztatja az embert és a környezetét. Apám azt mondta, próbált segíteni egyeseken, akiket bebörtönöztek Kubában, közbenjárt Fidelnél néhány ember érdekében, akik szerinte szabadságot érdemeltek. Ettől persze maga a probléma, hogy politikai foglyok ülnek egy ország börtöneiben, mit sem változott.

Még újságíró volt, amikor Márquez 1957-ben, a forradalom leverése utáni évben Magyarországon is járt. Be is mutatták Kádárnak.

A keleti blokkban tett utazásáról a kiábrándultság érzésével tért haza. Bár híve volt a szocialista eszméknek, voltak kommunista barátai is, meglehetősen kritikus hangot üt meg a riportjában. Egyszer Carlos Fuentes és Cortázar társaságában Prágába utazott, ha jól emlékszem, egy írókonferenciára. Nagyon jól érezte magát az írókkal, de a kíséretükre kirendelt biztonsági apparátust teljesen abszurdnak találta.

Fuentes és Cortázar mellett a latin-amerikai irodalom másik nagy alakja, Mario Vargas Llosa is a barátai közé tartozott. Mindaddig, amíg 1976-ban be nem húzott egy nagyot az apjának. Azóta sem derült ki, mi állt az ütés háttérben, csak annyi, hogy nőügy lehetett.

Csak azt tudom, amit mindenki tud. Vargas Llosa elhagyta a feleségét, akivel a szüleim jóban voltak. Azt pletykálták, de hát pletykálni könnyű, hogy apámnak viszonya volt az elhagyott asszonnyal, de sosem hallottam erről semmit. Inkább arról lehetett szó, hogy apám az asszony pártját fogta.

Volt hajlandóság az apjában a békülésre?

Hallottam egy közös barátjuktól, hogy gondolkoznak a békülésen. Talán volt is valami kísérlet a kapcsolatfelvételre, de nem hiszem, hogy anyám belement volna. Apám nem volt keserű ember, nem volt haragtartó. Értette az emberek mozgatórugóit, vagy legalábbis az érzéseiket. De nem tudom elképzelni, hogy anyám egyetértett volna a béküléssel.

Az édesanyja volt a főnök?

Egyenlő partnerek voltak. Vannak házasságok, ahol megoszlik a hatalom. Van, aki ebben, van, aki abban főnök. Szerintem ez az én házasságomban is így van, ami valószínűleg annyit jelent, hogy a feleségem a főnök. Volt, amiben anyám akarata érvényesült, másban apámé. Folyamatosak voltak a tárgyalások.

A könyvében említést tesz egy papagájról, amely hosszú évekig a családi ház lakója volt. Családtagnak számított?

Kaptuk valakitől, de nem emlékszem, ki adta nekünk. Ott volt velünk mindig, fütyült a lányok után, megismételt dolgokat. Kolumbiában, ahol a szüleim felnőttek, a papagájtartás gyakorinak számított. Nekik ez természetes volt, a vendégeinket pedig elszórakoztatta. Nem nagyon figyeltünk rá, de amikor elpusztult, az mindenkit letaglózott. Évtizedekig a házunk lakója volt. Több mint húsz éven át.

Mi volt a neve?

Carlos Gonzales.

Nyitókép: Ulf Andersen / Getty Images