„A legszörnyűbb dolog volt, amit valaha láttam” – 50 éves a vietnámi háború leghíresebb fényképe

Nick Ut, az AP amerikai hírügynökség 21 éves fotósa már épp vissza akart utazni Saigonba, amikor meglátta a sárga füstöt eregető jelzőbombát. Azonnal felemelte fényképezőgépét, mert tudta mi érkezik: repülőgépek, amik bombákat fognak ledobni a füsttel jelzett területre.

A fotóriporter egy vietnámi falunál volt, 1972. június 8-án, Saigontól nagyjából ötven kilométerre északra. Egy úton állt több más újságíróval együtt, amikor megjelent a dél-vietnámi légierő két harci gépe. Az első két bombát dobott le az épületek közé, a második, egy A-1 Skyraider pedig négyet. Az utóbbiról kiderült, hogy nem hagyományos bombákat, hanem a vietnámi háború legszörnyűbb fegyverének tartott napalmot használt.  

Eleinte mindenki azt hitte, nincs ott senki. A településnél már napok óta harcok dúltak, és Ut is azt gondolta, hogy már minden civil elmenekült onnan. Aztán a sűrű, fekete füstből egymás után bukkantak elő a rémült, szörnyű sérüléseket szenvedett emberek. Mint kiderült, a négy napalmbomba a bombázók elől menekülő falusiakat találta el, akik egy templomnál kerestek menedéket a harcok elől.

Chrisopher Wain brit tévés újságíró, aki szintén a helyszínen volt, így emlékezett vissza az ABC7 amerikai televíziónak adott interjújában a napalmrobbanásra:

Olyan volt, mintha valaki kinyitotta volna egy sütő ajtaját. Jó négyszáz yardnyi (360 méter) távolságra voltunk, és még így is éreztük a forróságot. Az egyik legszörnyűbb dolog volt, amit valaha láttam.

Nick Ut azonnal elkezdte fényképezni a menekülőket, köztük egy idős nőt, aki egyéves, összeégett unokáját cipelte a karjaiban. A kisgyerek ott halt meg, Ut kamerája előtt. A fotóriporter akkor még azt gondolta, a róla készült fotója lesz az, ami bejárja a világot.

Ekkor azonban meglátta a rémülten feléjük rohanó, üvöltve síró kisgyerekeket, köztük egy teljesen meztelen kislányt. Rögtön fotózni kezdte a jelenetet, és csak akkor tudta meg, miért nincs ruha a lányon, amikor meglátta teljesen összeégett hátát: a mindenhez hozzátapadó, és óriási hőmérséklettel égő napalm leégette róla a ruháját.

„Biztos voltam benne, hogy meg fog halni”

A 9 éves lány sérüléseit látva az újságírók azonnal a segítségére siettek. Inni adtak neki, egy katonai kabátot terítettek rá, majd Ut több másik sérült gyerekkel együtt az autójába rakta, és a legközelebbi kórházba vitte. A közelben lévő dél-vietnámi katonák nem segítettek. Biztosak voltak benne, hogy úgyis meg fog halni.

Ezt gondolta Nick Ut is, miközben a kórház felé haladtak, és ezt gondolták az orvosok is, amikor megérkezett a harmadfokú égési sérüléseket szenvedett Kim Phuc Phan Thivel a kórházba. Az orvosok csak azután voltak hajlandók ellátni sérüléseit, hogy a fotóriporter megmutatta sajtóigazolványát, és megfenyegette őket, az egész világ tudni fogja, hogy nem segítettek a sérült gyereknek.

Pár nappal később, amikor a róla készült fotó bejárta a világot, Wain elérte, hogy Kimet egy amerikai kórházba szállítsák Saigonba, ahonnan több mint egy év, 17 műtét és fájdalmas kezelések után engedték haza. Addigra a róla készült fotó Pulitzer-díjat nyert és a Word Press Év Fotója díját. Emellett a vietnámi háború legismertebb fényképévé vált.

A fotó, ami véget vet a háborúnak

Pedig eleinte az sem volt biztos, hogy a kép meg fog jelenni. Amikor Ut aznap visszatért az AP saigoni irodájába, és előhívták a képet, mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy igazán különleges fénykép született, de többen problémásnak tartották, hogy azon egy meztelen kisgyerek szerepel. Félő volt, hogy emiatt az amerikai lapok nem fogják közölni. Az AP szerkesztői végül úgy döntöttek, a kép fontosabb annál, hogy emiatt veszni hagyják.

Ahogy azt Peter Arnett Pulitzer-díjas háborús tudósító mondta a Los Angeles Times című amerikai lapnak:

Az a fénykép drámaian mutatta be azt, ami megszokottá vált az eltelt években vietnámban: a távoli falvak elleni napalmtámadásokat, a megölt és megsebesített civileket, amiről korábban nem voltak képeink. A fénykép megmutatta azokat a részleteket, amik a háború valóságához tartoztak, és ezért volt annyira fontos közzétenni. 

A következő napokban tucatnyi amerikai lapban jelent meg címlapon a fénykép, szembesítve az embereket a vietnámi háború szörnyűségével. 

A kép erejét felismerte Richard Nixon amerikai elnök is, akiről évtizedekkel később egy hangfelvételből kiderült, hogy kételkedett a fotó hitelességében, és felvetette, hogy az egész csak megrendezett jelenet lehetett.

Hasonló aggodalmai voltak a vietnámba vezényelt amerikai csapatok főparancsnokának is, akit végül a napalmtámadásról készült fényképek és filmek győztek meg arról, hogy az eset valóban megtörtént. A napalm ledobását és a civilek menekülését ugyanis filmkamerák is rögzítették.

A vietnámban született Nick Ut azzal a céllal kezdett el fotósként dolgozni az AP-nek, hogy olyan fényképet készítsen, amely véget vet a háborúnak. Ez volt ugyanis a célja a nála több mint tíz évvel idősebb bátyjának, aki ígéretes filmszínészi karrierjét hagyta ott, hogy fotóriporterként örökítse meg a vietnámi háborút az AP munkatársaként.

Miután bátyja munka közben meghalt – észak-vietnámi katonák lőtték agyon, amikor egy csata közben szerzett sebesüléssel kórházban feküdt – Ut 14 évesen jelentkezett az AP-nél, hogy ő is a fotósuk akar lenni. Eleinte elutasították, közölve, nem akarják, hogy ő is meghaljon a háborúban, de annyira kitartó volt, hogy végül kötélnek álltak, és alkalmazták.

Eleinte csak fényképek előhívását bízták rá, majd Saigonban készíthetett fotókat, végül a képeit látva őt is a frontra engedték: háromszor sebesült meg, és többször is csak hajszálnyira volt a haláltól a háborút lezáró fotó utáni hajszájában.

Bár sokak szerint fényképének olyan nagy hatása volt, hogy segített lezárni a vietnámi háborút, ez erőteljes túlzás. Az amerikaiak többsége 1972-re már ellenezte a háborút, és Nixon addigra már megkezdte az amerikai csapatok kivonását vietnámból, ahol végül csak három évvel később, 1975-ben ért véget a háború.

De volt valaki, akinek életét valóban megváltoztatta és jobbra fordította a fénykép. Az azon szereplő lányét, aki eleinte ugyan gyűlölte a róla készült, híressé vált fotót, mostanra már úgy tekint rá, mint ami megmentette az életét.

„Már nem háborús áldozat vagyok”

Kim eleinte rá sem bírt nézni a róla készült fényképre.

Szégyelltem magam. Ott voltam meztelenül, arcomon a fájdalmas sírással. Gyűlöltem azt a fényképet.

Sok évnek kellett eltelni, hogy ez megváltozzon. Sokáig úgy érezte, hogy a fénykép csak rosszat tett az életével. Az orvosnak készülő Kimet a fotó miatt kényszerítette tanulmányainak félbeszakítására a háború után a vietnámi kommunista kormány, ugyanis propagandacélokra használták fel őt, miután megtudták, hogy ő van az egész világon híressé vált fényképen.

Élete azután fordult jobbra, hogy lelki békéjét megtalálta a keresztény hitben, majd a kormány engedélyezte neki, hogy Kubában folytassa orvosi tanulmányait. Ott ismerkedett meg későbbi férjével, akivel végül együtt szöktek Kanadába: amikor egy moszkvai látogatás után Kubába utaztak vissza, és az őket szállító repülőgép megállt tankolni egy kanadai repülőtéren, leszöktek a gépről, és menedékért folyamodtak. A kanadai hatóságok ezt azután engedélyezték, hogy megtudták, ő a Napalm lány.

Kim most már úgy látja, hogy a fénykép mentette meg az életét: először akkor, amikor annak hatására megkapta a túlélést jelentő kezeléseket, majd amikor Kanada befogadta. És szintén a fotónak köszönhette, hogy 2016-ben egy floridai specialista ingyen végzett el égési sérülésein egy úttörő lézeres kezelést, amivel jelentősen csökkentette fájdalmát.

A nő most már hálás Nick Utnak, hogy elkészítette róla a fényképet, és amiért megmentette az életét, rendszeresen találkoznak, és családtagként tekintenek egymásra.

Kim megbékélt a teste nagy részét beborító hegekkel is. Egy interjúban kijelentette:

Szeretem a sebhelyeimet.

A fájdalomtól eltorzult arcú, összeégett meztelen kislányból lett nő most azon dolgozik, hogy hozzá hasonló tragédiákat átélt embereken segítsen. Kanadában alapítványt hozott létre a háborúban megégett gyerekek megsegítésére, az ENSZ jótékonysági nagyköveteként pedig a világ háborús övezeteit járja, hogy megnyugvást nyújtson a hozzá hasonló sorsú embereknek, saját példáján keresztül megmutatva, hogy van esélyük a boldog életre.

Azt akarom elmondani a hozzám hasonlóan szenvedő gyerekeknek, hogy legyenek álmaik, és tartsák azokat életben, csakúgy, mint az a kislány a fényképen.

Nyitókép: AP Photo/Nick Ut