Ejtőernyővel ereszkedett a burmai dzsungel mélyére egy sebész, hogy megmentse a lezuhant gép utasait

A második világháború idején, 1943. augusztus 2-án egy amerikai légierő kötelékébe tartozó szállítógép menet közben meghibásodott és lezuhant Mianmarban (korábbi nevén Burmában). A Curtiss C–46 Commando típusú, 12420-as lajstromjelű gép egy meglehetősen hosszú és nehéz útvonalon repült a kelet-indiai Assamból a Himalája hegységrendszeren át egészen Mianmarba és Kínába. A repülőn összesen 21-en utaztak, nagyrészt katonák, de a fedélzeten ült Eric Sevareid, a CBS News kínai tudósítója is.

Egyes beszámolók szerint a gép túlterhelt volt, ezért hibásodott meg a hosszú út közben. Még mielőtt lezuhant volna, nem vált teljesen repülésképtelenné, ez pedig esélyt adott a rajta utazóknak az életben maradásra.

Az utasok által „Repülő Koporsóként” emlegetett  C–46-os augusztus elején a mianmari Patkai-hegységen próbált átjutni, amikor repülő bal oldali hajtóműjében megszűnt az olajnyomás. Miután a pilóták érzékelték, hogy leállt a hajtómű, rögtön visszafordultak India felé, hogy a legközelebbi reptéren megpróbálják letenni a gépet. Időközben elkezdték kidobálni a rakományt, hogy súlyt veszítsenek, de akkor már késő volt, a túlterhelés miatt a jobboldali hajtómű lángra kapott.

A gép lassan kezdett „zuhanni”, ami azért volt szerencsés, mert addig az utasok és a legénység fel tudták szerelni az ejtőernyőiket, hogy kiugorjanak. 

A körülmények finoman szólva sem voltak ideálisak az ejtőernyőzéshez, ennek ellenére a 21 főből 20 ember túlélte az ugrást, viszont rengetegen súlyos sérüléseket szenvedtek.

Egyrészt azért, mert kevesen rendelkeztek ejtőernyős tapasztalattal, másrészt azért, mert a sűrű dzsungel nehezítette a landolást.

A túlélőknek azzal is hatalmas szerencséjük volt, hogy épp egy őslakosok által lakott falu mellett értek földet. A nága törzs barátságos volt, segített az amerikaikon, akiknek menedéket és élelmet biztosítottak. A túlélők egy kézi kurblis rádióval felvették a kapcsolatot a légi szállítási parancsnoksággal, akik élelmiszert és egyéb ellátmányokból álló csomagokat dobtak le nekik. Mindössze napokkal a tragédia után pedig a helyszínre érkezett Don Flickinger alezredes sebész-katonaorvos, valamint  két segítője.

Mivel a zuhanást túlélőknek súlyos sérüléseik voltak, amelyeket el kellett látni egy esetleges mentőexpedíció előtt, ezért a három főből álló mentőcsapatot ejtőernyővel dobták ki a helyszín fölött. A CBS News tudósítója így emlékszik vissza Flickingerék érkezésére:

Felértem a meredek lejtő tetejére, amikor az első ejtőernyős földet ért. A falu melletti domb tetején landolt. Láttam az alezredesi jelvényeket a kabátja vállán, rám vigyorgott, én pedig ostobán felkiáltottam, hogy »ide, itt vagyunk a faluban!«

– idézi az Adventure Journal Eric Sevareid visszaemlékezését. Az újságíró elmondása szerint Flickinger landolás után csak annyit mondott nyugodt hangon: „rögtön jövök”.

Sevareid félig sírva, félig nevetve üdvözölte az ejtőernyős orvost, aki leporolta a ruháját, bemutatkozott és azt mondta: látja, egy kis segítségre van szüksége a csapatnak. Az akkor javában dúló második világháború közben Flickinger volt az egyetlen szakember, aki képes volt ellátni a túlélők sérüléseit. Csak ejtőernyővel lehetett eljutni hozzájuk, de a katonaorvosnak ez sem jelentett akadályt.

Pedig jelenthetett volna, mivel az akkor felderítetlen Nága-hegység dzsungeles, nehezen járható részére kellett leereszkedni, ahol a szűk ösvények kevés tájékozódási pontot szolgáltattak a mentőcsapat számára. Flickinger két önkéntest vitt magával, akikkel gyorsan összeállították a felszerelések listáját. A katonaorvos tudta, hogy a saját vadonbeli tapasztalataikra kell támaszkodniuk ahhoz, hogy túléljék az utat, a pakolás során pedig kreatívnak kellett lenniük, mert a szállítási és teherhordási lehetőségeik korlátozottak voltak. Amiket vittek magukkal:

• bozótvágó kések,
• takarók,
• fáklyák,
• gyógyszerek és egyéb egészségügyi felszerelések.

A pontos helymeghatározás volt az expedíció egyik kulcsa, tekintve, hogy a térség akkoriban nem volt feltérképezve. Flickinger úgy gondolta, hogy ha eljuttattják oda, ahol a repülőgép lezuhant, akkor a roncsok alapján már tudnak majd arra következtetni, hogy merre lehet a túlélőknek ideiglenesen otthont adó falu.

A katonai kiképzés során Flickinger már átesett jó pár ugráson, de az önkéntesei az expedíció előtt soha nem ugrottak ki gépből, nekik egy eligazítás után kellett vakon bízniuk az orvosban. Végül a faluból felszálló füst segítette őket a tájékozódásban, amikor pedig meglátták a feléjük rohanó újságírót, tudták, hogy jó helyen járnak.

Az orvos két héten át ápolta a dzsungel közepén a túlélőket, még egy „mobil klinikát” is felállított a közeli faluban, ahol a nága törzs tagjainak betegségeit kezelte. Jó kapcsolat alakult ki köztük és a törzs között, ami kulcsfontosságú volt a túlélők kimenekítése során.

Miután a csapat felerősödött, Flickinger egy hatnapos túrán vezette biztonságos helyre a túlélőket, ahonnan már ki tudták menekíteni őket. Az orvos a csapat többi tagjához hasonlóan kimerült volt, a dzsungelben könyörtelen hőség és óriási szintemelkedések nehezítették a dolgukat, arról már nem is beszélve, hogy rendkívül kevés vizet és élelmet tudtak magukkal vinni. Ami náluk volt, azt mind a nága törzsnek köszönhették, a menekülési útvonalat is az ő segítségükkel tervezték meg. A nehéz körülmények ellenére a csapat mindössze egyetlen embert veszített.

Újabb akciók

Flickinger merész ugrása a dzsungel mélyére olyan jól sikerült, hogy a háború alatt több ilyen és ehhez hasonló mentőexpedíciót hajtattak végre vele. Vitathatatlanul ő lett az amerikai légierő ejtőernyős mentőcsapatainak atyja, a vezetésével a világ szinte bármely pontjáról ki tudtak menteni olyan katonákat, akik lezuhantak, vagy valamilyen váratlan oknál fogva csapdába estek, megsérültek.

Így lett a katonaorvos és két szanitéce a történelem első ejtőernyős mentőcsapata.

Flickinger a Mianmarban szerzett tapasztalatait később más területen is hasznosította. Az 1950-es években olyan túlélőruhákat és légzéssegítő rendszereket fejlesztett ki, amelyek lehetővé tették a pilóták és ejtőernyősök számára, hogy túléljék a nagy magasságból való kiugrást. Flickinger a légierő után állást kapott a NASA-nál is, ahol kiképzési és tesztelési protokollokat dolgozott ki, később ő irányította a Mercury-űrhajósprogram kiválasztási folyamatát is.

1959 nyarán a Szovjetunióba utazott Randy Lovelace-szel, egy katonaorvos kollégájával, aki NASA élettudományi részlegének igazgatója volt. Megtudták, hogy az oroszok komolyan gondolják, hogy női asztronautát juttassanak az űrbe. Flickinger ezután a szívügyének tartotta, hogy megelőzzék ebben az oroszokat. Szorgalmazni kezdte a NASA-nál, hogy teszteljenek női űrhajósjelölteket, de az ügynökséget akkoriban irányító, többnyire katonai háttérrel rendelkező tábornokok megakasztották terveit.

Úgy vélték, hogy a nők fizikailag képtelenek megbirkózni a világűr fizikai megpróbáltatásaival.

Flickingert és Lovelace-t az elutasítás nem tántorította el, ugyanazzal a tesztsorozatnak vetették alá a női pilótákat, amelyet az aktuális, csak férfiakkal számoló a Mercury-programban is alkalmaztak. Azt remélték, hogy az adatokkal meggyőzhetik a NASA vezetőit, hogy fontolóra vegyék egy női asztronauta felküldését.

Flickinger és Lovelace az ország legképzettebb női pilótáit toborozták össze, az általuk kiválasztott tizenhárom nő közül végül mindannyian teljesíteni tudták a tesztek első fázisát. A program így kapta a Mercury 13 nevet.

Flickinger programja végül nem valósult meg, mivel az amerikai kormány minden erejével arra összpontosított, hogy embert juttassanak a Holdra. 1962 nyarán a nemi diszkriminációról szóló szenátusi meghallgatáson megállapították, hogy a program teljesen felesleges volt, a szenátus tehát a NASA-nak adott igazat.

Don Flickinger ugyanakkor még megélhette, hogy női asztronauta jusson az űrbe, Sally Ride 1983-ban a Challenger űrsikló legénységének tagja volt.

Miután 1961-ben dandártábornokként nyugdíjba vonult a légierőtől, Flickinger a NASA civil tanácsadójaként folytatta pályafutását, és a nagy magasságban használatos túlélést segítő technológiák fejlesztésével foglalkozott. Egyes vélemények szerint a Challenger 1986-os tragédiáját talán túlélhették volna, ha a Flickinger által kifejlesztett felszerelés lett volna rajtuk. Végül az egykori katonaorvos technológiája lett az űrhajósok alapfelszerelése.

Nyitókép: Wikipédia / Amerikai Nemzeti Archívum