Az olaszoknál még mindig nagy név a Mussolini, a japánok pedig nem is beszélnek Nankingról

„Mindenkit megöltünk – nőket, férfiakat, időseket, gyerekeket, beleértve az ötéveseket is” – ezt meglehetősen ittasan vallotta be Azmat Uldarov, a Wagner-csoport volt zsoldosa, akit egyenesen a börtönből vezényeltek az ukrajnai frontra. A férfi személyesen Vlagyimir Putyin orosz elnöktől kapott kegyelmet azért, hogy a háborúba mehessen ártatlanokat ölni.

Az ő beszámolója csak egy a számtalan anekdota és bizonyíték közül, amelyekből az tűnik ki, hogy az orosz hadsereg az invázió kezdete óta módszeresen követ el háborús bűnöket: szisztematikus nemi erőszakról, hadifoglyok kivégzéséről és gyerekek deportálásáról is szólnak a hírek, közben pedig már az ENSZ is elítélte a hadsereget, a Nemzetközi Büntetőbíróság pedig elfogatási parancsot adott ki Putyinnal szemben.

Kisebb mértékben, de az ukrán csapatok kegyetlenkedéseiről is tudni: novemberben a közösségi médiában tűnt fel egy felvétel, amelyen orosz hadifoglyokat végeztek ki, az ENSZ Ukrajnát is megrótta az efféle esetek miatt.

A háborút és a háborúban elkövetett bűnöket valószínűleg még generációkon át nem lesz képes feldolgozni sem az ukrán, sem az orosz nép. Hogy erre egyáltalán milyen kilátásaik vannak, arról sokat elmond, hogyan viszonyul az utókor a huszadik század háborúiban elkövetett népirtásokhoz, emberiségellenes bűntettekhez. Míg voltak, akik tagadásban maradtak (közéjük tartozik a magyar társadalom is), mások szembenéztek a szégyenteljes cselekményekkel.

A Szovjetunió szerepét a második háborúban nem vizsgáljuk, de ha érdekli, hogyan virágzik fel a putyini Oroszországban ismét a kegyetlenkedő Sztálin kultusza, ajánljuk korábbi cikkünket.

Német felelősségtudat

Közismert, hogy a holokauszt emléke máig élénken él Németországban, és a nép számára különleges szégyenfoltot jelent. Ez annak ellenére alakult így, hogy az első világháborúval ellentétben a második után a győztesek nem a kollektív bűnösség elvét érvényesítették a németekkel szemben, hanem büntetőperekben vonták felelősségre azokat a személyeket, akiknek bizonyíthatóan szerepük volt hatmillió zsidó kiirtásában. 

Számos németet sokként ért a mészárlások híre, amelyeket a náci rezsim igyekezett diszkréten végrehajtani: az Atlantic cikke felidézi, hogy az első koncentrációs tábor, Dachau például alig tíz mérföldre volt Münchentől, ahol tisztes polgárok százezrei intézték nap mint nap ügyes-bajos dolgaikat, mit sem tudva arról, hogy milyen szörnyűségek történnek a szomszédban.

Németország a Johns Hopkins Egyetem kutatója szerint azt ismerte fel a második világháború után, hogy nem tud újból a nemzetközi közösséghez csatlakozni, ha elfut a bűnei elől. A második világháború nemcsak fizikai, de morális katasztrófát is jelentett az országnak, a polgárságot pedig kollektív trauma érte a náci rezsim által elkövetett bűnök miatt.

Azóta számos német politikus részvétét és bocsánatkérését fejezte ki a holokauszt miatt, az országban pedig sorra jelentek meg a kegyetlenkedés áldozatainak állított emlékművek. A viszont a holokauszt feldolgozásának igazi katalízise az 1963-tól 1965-ig tartó Frankfurti tárgyalások voltak: ez volt az első alkalom, hogy a náci háborús bűnösöket nem a győztes szövetségesek, hanem maguk a német hatóságok ítéltek el. (Arról pedig, hogy a társadalom ráébresztése saját felelősségére milyen óriási belső munkával járt Németországban, érdemes elolvasni Géraldine Schwarz: Emlékezet nélkül (egy európai mitläufer család története a második világháborútól) című kiváló esszéregényét.)

Az 1990-ben újraegyesített országban máig kérdés a közbeszédben, hogy eleget tettek-e az áldozatok kárpótlásáért és a vezeklésért, valamint hogy milyen formában, és ki adja tovább a holokauszt emlékét egy olyan korban, amikor egyre fogy a még életben lévő túlélők száma.

Olaszországban még mindig nagy név a Mussolini

A Hitlerrel szövetséget kötő fasiszta rezsim hagyatéka nemrég azért lett ismét téma Olaszországban, mert Giorgia Meloni személyében ugyancsak populista, jobboldali vezetője lett az országnak, akinek sikerült a hagyományosan balra húzó munkásosztályt is maga mellé állítania. A Foreign Policy februárban hosszabb cikkben foglalkozott azzal, hogy Meloni nem is hajlandó elhatárolódni az ország fasiszta múltjától, és szélsőséges elődeiről hamisan állítja, hogy nem is voltak fasiszták – annak ellenére, hogy szó szerint Benito Mussolini politikai alakulata találta fel a fasizmust.

Mussolini leszármazottai ráadásul máig jelen vannak az olasz üzleti életben és politikában. A diktátor unokája, Alessandra Mussolini a középjobbos Forza Italia veztőjeként vált ismertté, és többek között a szenátusban, valamint az Európai Parlamentben is ült. 2006-ban nagy vihart kavart, amikor azt találta mondani, hogy „jobb fasisztának lenni, mint buzinak”. Szociális érzékenysége azonban az idők során erősödött, és ma már a melegjogokért küzd a nő, akinek nagyapja még „degeneráltnak” tartotta az LMBTQ-embereket, és meg akarta szabadítani tőlük a társadalmat. A tévében és modellként is dolgozó Alessandra húga, Rachele Mussolini szintén aktív politikus, ő a Fratelli d’Italia nevű szélsőjobboldali párt tagja.

Ebből is látható tehát, hogy Olaszország nem ítélte el olyan egyértelműen a fasiszta múltat, mint Németország. A Studies in the History of Law and Justice szerzője pár évvel ezelőtt hosszas tanulmányban értekezett arról, hogy 

a köztársaság kikiáltása után történt elhibázott igazságügyi reformok nem voltak elégségesek ahhoz, hogy felelősségre vonják a fasiszta bűnösöket, és szembesítsék a népet az ország szerepével a második világháborúban.

A japánokat Nanking emléke kísérti

Az „ázsiai holokausztnak” is nevezik azokat a változatos háborús és emberiségellenes bűntetteket, amelyeket a japán hadsereg követett el az 1937-től 1945-ig tartó imperialista időszakban. Az áldozatok pontos számát nehéz megbecsülni, de valahol három- és harmincmillió között lehet a számuk.

Ezek közül a legismertebb talán a nankingi mészárlás, amit Nanking megerőszakolásának is neveznek: 1937-ben a kínai városba bevonuló japán csapatok hat héten keresztül erőszakolták és gyilkolták módszeresen a civil lakosságot, miközben a rablás és a gyújtogatás is mindennapos volt. Legalább kétszázezer ember halt meg, és legalább húszezer nőt erőszakoltak meg. 

A sors iróniája, hogy egy német nácinak, John Rabe-nak köszönhetően menekült meg legalább kétszázezer lakos, ugyanis biztonsági zónát hozott létre a kínaiak számára a városban. Hálából a nankingi túlélők a háború után jelentős étel- és pénzadományokkal segítették a náci kapcsolatai miatt kisemmizett, szegénységben élő Rabe-ot.

A japán háborús bűnösöket többek között azért is volt nehéz számon kérni, mert számtalan, a kegyetlenkedéseket elrendelő vagy felügyelő tiszt szeppukut, azaz rituális öngyilkosságot hajtott végre, amikor súlyos vereséget szenvedett. A császári család tagjait egész egyszerűen felmentették a tárgyalás kötelezettsége alól, az elítéltek között pedig két olyan politikus is akadt, akik minden további nélkül tagjai lehettek a háború utáni kormánynak.

A későbbi japán kormányokat pedig rendszeresen megvádolták azzal, hogy igyekeznek minimalizálni vagy egyenesen tagadni országuk háborús bűneit.

A japán vezetés hozzáállását a háború utáni tárgyalásokhoz is meglehetősen furcsának lehet nevezni. Az ország elfogadta a nemzetközi egyezményeket, amelyek alapján elítélték a háborús bűnösöket, azonban a belföldi törvények értelmében nem számítottak bűnözőnek. Még a tavaly nyáron merényletben megölt Abe Sinzo is megerősítette, hogy az elítélt háborús bűnösök ártatlannak számítanak a japán törvények értelmében.

A későbbi japán vezetők – akik szintén fenntartották azt az elvet, hogy a háborús bűnök morális és jogi implikációi külön kezelendők – szintén csak részleges vagy elégtelennek tartott bocsánatkéréseket tettek például a volt ausztrál hadifoglyok felé. Azt is többen felrótták a mindenkori japán miniszterelnöknek, hogy Japán nem hajlandó a kínaiak felé elvégezni a dogezát – azaz a kelet-ázsiai kultúrában a hivatalos bocsánatkérés egyik legkomolyabb fajtáját, amikor a bocsánatkérő letérdel, és fejét a földre helyezve kér feloldozást.