Sztálin „kegyetlen, de sikeres vezető”, a terrorja pedig „a fejlődés eszköze” – hogyan állította Putyin a diktátor mellé az oroszokat?

„A végső politikus” – így hivatkozott Sztálinra egyik legismertebb biográfusa, Simon Sebag Montefiore. A történész szerint a 20. század egyik legnagyobb hatású személyének tartott Joszif Sztálin egyesítette magában az entellektüel és a gyilkos archetípusainak összes végletét, ezért tudta olyan komolyan befolyásolni Oroszország és a világ történelmét.

A Nyugat és a mainstream történetírás számtalanszor megemlékezett a diktátor rémtetteiről: kezdve azzal, hogy már fiatalkorában is rablással, túszejtéssel gyűjtött pénzt a bolsevikoknak, egészen odáig, hogy milliókat megnyomorító éhínségeket idézett elő, valamint hogy legalább hétszázezer embert végeztetett ki politikai motivációval – nem is beszélve a deportálásokról, illetve a csatlósállamokban sikeresen meghonosított szörnyű elnyomásról.

Oroszországban azonban meglepő módon nem ilyen negatív Sztálin megítélése. Sőt: egy 2019-es tanulmány szerint az oroszok 70 százaléka pozitívan tekint a diktátorra, akinek még a rendszerváltás után is számos szobrot állítottak. Volgográdban – a korábbi Sztálingrádban – külön múzeumot létesítettek a diktátor népszerűsítésére. A moszkvai metróban pedig már 2009 óta találkozhatunk a vezető képmásával.

Közben olyan, a Nyugat által nagyra tartott orosz vezetők, mint a nemrég elhunyt Mihail Gorbacsov a legkevésbé sem mondhatók népszerűnek hazájukban.

Sztálin, a háborús hős

A máig élő. sőt újraéledő Sztálin-kultusz egyik gyökere a diktátor szerepe a második világháborúban. Lengyelország 1939-es náci invázióját Sztálin és Hitler megállapodása tette lehetővé, és később a Vörös Hadsereg végigdúlta fél Európát, ám sokak számára ezek mellékes körülmények ahhoz képest, hogy a szovjet vezető valóban óriási szerepet játszott abban, hogy végül megbukjon Hitler Németországa.

Andrej Kolesnyikov, a washingtoni Carnegie Endowment for International Peace agytröszt szakértője úgy fogalmaz: 

a második világháborús győzelem a modern orosz identitás egyik alapja lett 

– ennek tudja be azt is, hogy az orosz parlament betiltotta, hogy a szovjet háborús bűnöket a nácikéihoz hasonlítsák az országban. 2021 júliusában Putyin egy olyan rendeletet is aláírt, amelyben megtiltotta, hogy az oroszok kétségeket fogalmazzanak meg azzal kapcsolatban, hogy a Szovjetunió döntő szerepet játszott a fasizmus elleni harcban. 2009-ben, amikor az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet együtt ítélte el a német és az orosz háborús bűnöket, az oroszországi küldöttség egyszerűen kiviharzott a teremből.

„A jelenlegi politikai rendszer legitimációja és a nemzet többségének egysége nagymértékben függ a háború emlékétől. Putyin gyakorlatilag rehabilitálta a Molotov-Ribbentrop-paktum titkos jegyzőkönyvét, amelyben a Szovjetunió és a náci Németország megállapodott abban, hogy feldarabolják Kelet-Európát, így a hivatalos változat szerint ez nem volt kevesebb, mint »a Szovjetunió diplomáciai diadala«” – fogalmazott a szakértő. Ezzel Putyin megtette azt, amit még a sztálinizmust elítélő Nyikita Hruscsov vagy a náci szövetségre szintén nem túl büszke Gorbacsov sem mert: egy történelmi szégyenből dicsőséget kovácsolt.

Azt, hogy Putyin rezsimje milyen sokat tett a második világháborús Sztálin-kultusz visszahozataláért, számok is mutatják: míg 2005-ben – amikor alig hat éve volt hatalmon Putyin – az oroszok 40 százaléka gondolta, hogy Sztálin tisztogatásai rosszat tettek a Vörös Hadseregnek, 2021-ben ez a szám mindössze 17 százalék volt. Tehát az oroszokban nemhogy megmaradt, még nőtt is a hajlam, hogy Sztálin háborús győzelme miatt gyakorlatilag minden mást elnézzenek neki.

Az orosz közvélemény-kutató cég, a Levada egyik kutatása szintén kapcsolatba állította Vlagyimir Putyin hatalmának és Joszif Sztálin népszerűségének növekedését az országban.

Lemosni a vért

„Okkal nyomták el őket” – többek között így reagáltak a megkérdezettek a Levada felmérésében, amikor azt firtatták a kutatók, hogy mi a véleményük a Memorial nevű civil szervezetnek a sztálini diktatúra áldozatairól szóló megemlékezéseiről. Ezt a szervezetet azóta betiltották a magyar kormány által is lemásolt, külföldről finanszírozott civil szervezeteket megbélyegző törvények segítségével. A Memorial emléktábláit nem sokkal később elárasztották a Győzelem napját – azaz a második világháború végét – ünneplő matricák, eltakarva azok neveit, akik a sztálini rezsim áldozatai lettek.

A szovjet, különösen a sztálini kor borzalmainak emléket állító szervezet hosszú ideje bökte az orosz hatóságok csőrét: 2008-ban – valószínűleg koholt indokokkal – razziáztak szentpétervári irodájukban a hatóságok, és húsz év kutatómunkáját kobozták el. A kommunista diktatúra rémtetteit feltáró, azokról oktatási anyagokat készítő szervezetet többször is terrorizmussal, valamint szélsőséges nézetek terjesztésével vádolták meg. Végül nem sokkal Ukrajna lerohanása után, 2022 áprilisában oszlatták fel a „külföldi ügynökök” szervezetét – a hárommillió áldozatot listázó adatbázisuk viszont a mai napig elérhető és kereshető.

A Memorial sorsát érdemes párhuzamba állítani a sztálinizmusról szóló hivatalos narratívákkal, amelyek egyre népszerűbbek Oroszországban – lásd a fent idézett kutatások eredményeit. Sztálinnak a náci Németországhoz fűződő, eredetileg semleges viszonya nem az egyetlen momentuma a diktátor életének, amit máig igyekszik tisztára mosni az orosz vezetés.

Ezek közé tartozik a katyni mészárlás is, amikor a Vörös Hadsereg katonái több ezer lengyel tisztet végeztek ki 1943-ban. Tavalyelőtt az orosz állami hírügynökség maratoni, 1600 szavas sajtóközleményében cáfolta a történelmi tényt olyan állításokkal, mint hogy „az úgynevezett Katyn-ügy propagandacélú népszerűsítését maga Adolf Hitler hagyta jóvá”.

Ugyancsak az állami hírügynökség adta ki azt a hajmeresztő nyilatkozatot is, amelyben a gulágot úgy nevezték: „jegy a jobb élethez”. Ez a lépés azért különösen extrém, mert vele a putyini rezsim még tovább merészkedett, mint a sztálini. 

A korabeli vezetésnek sem volt ugyanis mersze így reklámozni a szibériai kényszermunkatáborokat, hanem szívesebben hallgatott a létezésükről.

Sztálin mosdatása az orosz iskolákban is folyik, legalább egy generáció óta. Putyin 2007-ben kezdett propagálni egy olyan történelemszemléletet, amely a diktátort „kegyetlen, de sikeres vezetőnek mutatja be, aki mindig racionálisan cselekedett” – annak ellenére, hogy számtalan történelmi forrás bizonyítja például a Sztálinon eluralkodó paranoiát, aminek önmagában is temérdek halálos áldozata volt. Ugyanez a szemlélet a Memorial egyik vezetője szerint a sztálini terrort „a fejlődés eszközeként” mutatja be. Putyin maga mondta: célja, hogy „a fiatalságba beleépítse, hogy büszkék legyenek Oroszországra”.

Dmitrij Furman baloldali orosz politológus így jellemezte a 21. századi Oroszország viszonyulását Sztálinhoz: az orosz rezsim neosztálinizmusa egyfajta „nem ideológiai sztálinizmus”, csak azért akarnak hatalmat gyakorolni, hogy hatalmat gyakorolhassanak – nem pedig a világforradalom elérése céljából. Furman úgy véli, Oroszország modernizálásához elengedhetetlen az ország „sztálintalanítása” is.

Nyitókép: Nikita Shvetsov / Anadolu Agency / Getty Images