Kommunisták szálltak meg egy glasgow-i lakóépületet – ami ott történik, az egész Skóciára kihathat

„A megszállás volt az utolsó lehetőségünk” – mondja Nicole Martin, a glasgow-i Fiatal Kommunisták Ligájának (YCL) szóvivője. A csoport nagy feladatot vállalt magára: 2021 óta küzdenek egy hatszáz lakásos komplexum teljes kilakoltatása és ledózerolása ellen. A Wyndford épületkomplexum már a nyolcvanas évek óta biztosít lakhatást a társadalom kiszolgáltatottabb rétegeiből származóknak: 

mentális betegek, alkoholisták és menekültek is kaptak itt elfogadható albérletet, de számos hajléktalannak is ez az épületegyüttes segített otthonra találni.

A város „jobbik felében” elhelyezkedő épületeket azonban most teljesen meg akarják semmisíteni, hogy gazdagabb vásárlóknak szánt drágább lakásokat építsenek a helyükre. A jelenlegi lakók ellen pedig agresszív kampányba kezdett a beruházást végző Wheatley Homes és a Glasgow Housing Association (GHA): hamisított konzultációkkal, verbális zaklatással, megvesztegetéssel próbálják rávenni a jelenlegi lakókat, hogy hagyják el a hatszáz lakásból álló komplexumot.

A helyi lakószövetség és több civil szervezet felvette velük a harcot: az áprilisra kitűzött lebontás előtt 120 lakás tulajdonosa nem volt hajlandó elhagyni lakhelyét, többen pedig megfogadták, hogy semmiképp sem távoznak, történjen bármi is. Több hónapnyi tüntetés és petíciózás után a YCL még drasztikusabb lépés mellett döntött: január közepén elfoglalták a lakóépületeket.

Az egyik felső emeletről vörös füst szállt alá, és sarló-kalapácsos molinó lengedezett Wyndfordban.

Az aktivisták most szinte biztosak a győzelemben, és arra számítanak, hogy a lakóépületek megmentése Skócia más részein is nehezebbé fogja tenni a tőkések számára azt, hogy elvegyék a munkásosztály lakóhelyeit.

A kiszolgáltatottak szolgálatában

A Wyndfordot még a nyolcvanas években létesítették, akkor még kívánatos, kellemes lakókörnyezetnek számított játszóterekkel, parkkal. Később azonban a glasgow-i munkásosztály ikonikus lakhelyévé vált, ahol azok is meg tudták húzni magukat, akik máshol nem találtak otthonra. A korábbi tulajdonos anyagi helyzetéből kifolyólag szívesen adott albérletet gyakorlatilag bárkinek.

„Nagyon sokszínű közösség van itt. A múltban semmilyen gátat nem szabtak a beköltözésnek – ha jelentkeztél, gyakorlatilag mindenképp helyet kaptál itt” – mondja Nick Durie informatikus, a lakószövetkezet tagja, aki párjával már több mint egy évtizede a Wyndford lakója. Szerinte a hajléktalanságtól komolyan sújtott Glasgow-ban sokaknak ez a komplexum adott reményt. A városban az otthontalanok számára elérhető albérletek száma meglehetősen alacsony – épp ezért volt a Wyndfordnak relatíve kiemelt jelentősége.

Nicole Martin azt mondja: a mentális betegséggel vagy alkoholizmussal küzdők, illetve a hajléktalanságból érkezők, valamint a menekültek magas aránya miatt a Wyndfordnak mindig is rossz híre volt a városban. Ám ő állítja: ha valaki rászánja az időt, hogy megismerje az ittenieket, igazi közösséget talál, ami nagyrészt nem szolgált rá a rossz hírnevére.

Igaz, az a pár lakó, aki egyetért az épületek lebontásával, szintén az itt élők „antiszociális magatartásával” érvel.

Persze eddig sem volt idilli a helyzet a komplexumban. Az itt élők a lakhatáson túl nem, vagy csak nehezen kaptak szakszerű segítséget, és a fenntartó sem igyekezett nagyon, hogy folyamatosan renoválja a lakóházakat. Azonban olyan súlyos egzisztenciális veszély korábban soha nem leselkedett az itt lakókra, mint most.

Dávid és Góliát

„Először pont karácsony előtt jelentették be a lebontást, amikor az embereknek általában nincs nagyon sok pénze” – mondja Durie. „Akkor azt ajánlották fel, hogy 1700 fontot kapunk, ha elmegyünk.” A Wheatley az elmúlt 14 hónap alatt számos lakót meggyőzött arról, hogy hagyják el a Wyndfordot, miközben a módszereik egyre durvábbakká váltak.

A helyiek folyamatos verbális zaklatásról számolnak be: kora reggeli telefonhívásokról, folyamatos kopogtatásokról és egyre szégyentelenebb vesztegetésekről. Felidézik: volt olyan alkalom, hogy egy alkoholproblémákkal küzdő lakosnak 3500 font készpénzt ajánlottak, hogy tűnjön el. A kiszolgáltatott férfi átvette az összeget, és azóta senki sem hallott róla.

Készült egy felmérés is, amely azt mutatta ki, hogy a lakók 95 százaléka támogatja a lebontást. Később azonban kiderült, hogy a tanulmány módszertana szerint csak a Wheatley által alkalmazott lakásfenntartókat kérdezték meg, hogy szerintük mit is gondolnak a lakók – így sem a YCL, sem a lakószövetség nem tartja valósnak az arányt.

Az itt lakók többségének nincsenek jogi ismeretei, így az ügyvédekkel való fenyegetés is hatékony módszer lehetett a Wheatley számára. Különösen rászálltak a főként színes bőrű menekültekre, akikkel azt igyekeztek elhitetni, hogy lakóként kevesebb joguk van kompenzációra vagy jogorvoslatra, mint a brit állampolgároknak – holott albérlőként ugyanazok a jogok illették meg őket, mint bármelyik más lakót.

„Ez tényleg Dávid és Góliát harca” – kommentálja a helyzetet Martin. „Az emberek úgy érezték, hogy kénytelenek lesznek kiköltözni. Amikor pedig megkérdezed tőlük, hogy mennyit konzultáltak velük a helyzetükről, azt mondják, hogy semennyit, sőt még azt sem magyarázták el nekik, hogy mi is történik.”

Felidézi: a megszállás előtt számos más módszerrel is próbálkoztak, hogy hátráltassák a kilakoltatásokat. Ajtóról ajtóra jártak, hogy átvegyék a lakókkal, mik is a jogaik ebben a helyzetben, több tüntetést is tartottak, valamint a városi tanáccsal is felvették a kapcsolatot. Bár a tanács engedélyezte a lebontást, akadnak olyan tagjaik, akik szimpatizálnak az ügyükkel.

Martin arról beszél, hogy végül nem maradt más választás, mint hogy benyomuljanak a lakótömbökbe, ahol aktivistáik már fél hónapja a nap 24 órájában tartózkodnak. Nem folyamatosan tartanak lefoglalva egy-egy kiürült lakást, hanem folyton mozgásban vannak. Erre azért van szükség, mert a megszállás kezdete óta „macska-egér játékot” űznek a hatóságokkal, akik igyekeznek elkapni és előállítani őket. Arról, hogy pontosan hányan vesznek részt a megszállásban, és milyen stratégiát alkalmaznak, biztonsági okokra hivatkozva nem beszél.

Eddig hat letartóztatás történt rongálás vádjával, ugyanis a megszállók itt-ott feltörtek egy-egy ajtót. A kommunisták viszont álszentnek tartják, hogy azért állítanák elő őket, mert egy amúgy is lebontásra ítélt komplexumot rongáltak meg.

„Bármi is jöjjön”

Durie szerint a jelenlegi küzdelem azért is elképesztően fontos, mert nem csak a helyi lakosokról szól. „Szeretnénk azt az üzenetet közvetíteni szerte az országban, hogy az ehhez hasonló kilakoltatásokat és lebontásokat nem tűrik el az emberek” – mondja. A mozgalom a GHA tisztességtelennek tartott praktikáira is rávilágít, mivel attól tartanak, hogy a szervezet a jövőben hasonló módszereket alkalmazna az ország más pontjain is.

A GHA Durie elmondása szerint ingatlancégként kezdte Glasgow-ban, azonban ma már Skócia 19 helyhatósági körzetében jelen van. Csak a városban negyvenezer lakás az övék. „Úgy volt, hogy a cég feloszlik kisebb vállalatokra, ha túl nagyra nő, de ez nem történt meg” – mondja. Úgy véli, hogy a Wyndford lebontása csupán egy „pilot projekt”, amit az ország számos más városában is megismételnének.

A lakószövetség azt akarja, hogy a cég ehelyett inkább fektessen be a Wyndford felújításába, és tegye a meglévő lakásokat élhetőbbé az itteniek számára. Azt se bánnák, ha a már üresen maradt lakásokat átalakítanák, hogy egy hálószobás egységek helyett nagyobbak is elérhetők legyenek az esetleges bérlők számára.

„Bármi is jöjjön, mi kitartunk” – mondja Durie, aki szerint „szinte száz százalék”, hogy sikerrel jár az ellenállásuk, ugyanis lehetetlennek tartja, hogy elkezdik a munkálatokat úgy, hogy a 120, mindenképp ott maradó lakos az épületekben tartózkodik. „Számunkra ez nemcsak a lakhatásról szól, hanem a saját felelősségünkről is” – véli.

Nyitókép: Facebook