A lányoknak az ápolók injekciót adtak be, aztán a fiúk megerőszakolták őket – szörnyűségeket talált egy magyar delegáció a csegődi árvaházban

Csak az 1989-es romániai forradalom után értesült a világ arról, hogy az országban tömegével tartottak zárt intézetekben, embertelen körülmények között „gyógyíthatatlannak” nyilvánított gyerekeket, akik a legalapvetőbb ellátást sem kapták meg – nagy részük nem is érte meg a felnőttkort.

Romániában a mai napig foglalkoznak ezzel a súlyos örökséggel. A Ceauşescu-rezsim bűneit kutató intézet (IICCMER) szerint több mint 15 ezer gyermek halt meg az intézetekben, és több mint kétezer konkrét halálesetet tártak fel. Vizsgálatainak eredményét a szervezet az ügyészségnek továbbítja, bár az emberek véleménye megoszlik arról, hogy használ-e évtizedek múltán a büntetőeljárások megindítása.

A legnagyobb halálozási arány az IICCMER adatai szerint a Bihar megyei Csegődön volt. Az ott látottak hatására alakult meg a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat, amely részt vett a segítségnyújtás megszervezésében és abban, hogy a világ tudomást szerezzen a megdöbbentő állapotokról.

Nem úgy indultunk el, hogy Csegődről egyáltalán tudtunk, és meg akartuk volna találni. Segíteni akartunk Romániában a forradalom után

– mondta az rtl.hu-nak dr. Edvi Péter, a szolgálat alapító elnöke, aki disszidensként Nyugat-Németországban élt. Még 1989 decemberében Nagyváradra mentek a későbbi házelnökkel, Kövér Lászlóval: az ottani ifjúsági szövetségnek akartak segíteni, ekkor hívták fel a figyelmüket Csegődre.

Az alapító elnök vaskos fotóalbumokban őrzi az első erdélyi utak emlékét 1989 végéről, az 1990-es évek elejéről. A segítők között ismerős arcok is felbukkannak: a már említett Kövér Lászlón kívül (aki ma a szolgálat magyarországi egyesületének elnöke) Demszky Gábor, Fodor Gábor, Szelényi Zsuzsanna és mások is láthatók a képeken. „A Gyermekmentő mindig pártállástól független volt, mindenkinek szabad segíteni” – mondta erről Edvi Péter.

A Csegődön látottakat is őrzi az album, köztük az „izolálót”: összedrótozott rácsos ágyakat matrac nélkül, amibe a problémásnak ítélt gyerekeket tették. A kicsik általában az ágyak alatt voltak, őket a nagyobb gyerekek verték. Este ide kerültek azok a lányok, akiknek az ápolók erőszakkal nyugtatóinjekciót adtak be. Ezután a fiúk megerőszakolták őket.

Ahogy haladunk előre az albumban, egyre javuló helyzetről tanúskodnak az újabb és újabb utak során készült fotók, de még 1990 júniusában is derültek ki szörnyűségek. Akkor ismerték meg a „rendszert”: a nagyváradi bölcsődében az árva gyerekeket berakták egy ágyba, ahol három évig rájuk se néztek, és amelyik gyerek ez alatt károsodott, az „irecuperabilnak”, vagyis gyógyíthatatlannak minősítve Csegődre került.

A legszörnyűbb képeket eljuttatták a sajtónak, a Spiegellel abban maradtak, hogy addig nem beszélnek nyilvánosan a látottakról, amíg a német lapban meg nem jelenik az első cikk. „A civilizáció éjszakája” címmel megjelent riportban ilyen mondatok olvashatók: „nem hittünk a szemünknek”, „rá kellett jönnünk, hogy nem egy rémálomban vagyunk”. Néhány nappal később a Sternben közölt színes fotók tették még átélhetőbbé a borzalmakat, ezek nyomán pedig bejárta a világsajtót a gyerekek híre.

Edvi Péter úgy emlékszik vissza erre az alkalomra, hogy akkor még szívesebben foglalkozott velük a sajtó. A Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat alapítás alatt állt, az adományok a Spiegelhez érkeztek:

A végén már könyörögtek, hogy valaki csináljon még valamit, mert fürdenek a pénzben, amivel el kell számolniuk.

Mindenki összeszaladt annak hírére, hogy milyen borzalmak vannak a világban, ráadásul Európában, és könnyű is volt eljutni Csegődre. A Tisza-kastély, ahol az intézetet berendezték, a magyar határ mellett van, aki reggel elindult oda Budapestről, estére már otthon lehetett. Sokan ezt is tették: volt, amikor Csegődön be kellett zárni a kaput, mert jöttek emberek akár Angliából, Németországból is, hoztak egy macit, és azt mondták, azért jöttek, hogy ajándékot adjanak a gyerekeknek.

De igazából szenvedő, sérült gyerekeket akartak látni és fotózni

– mondta Edvi Péter, aki szerint a csegődi intézet „turisztikai látványossággá” vált, úgy látogatták emberek, mint a Mátyás-templomot.

Arról, hogy hogyan fordulhatott elő, hogy így bánjanak gyerekekkel, Edvi Péter azt gondolja: a Ceauşescu-rezsim idején ez tulajdonképpen normálisnak számított, aki kilépett a sorból, annak levágták a fejét, így mindent eluralt a közönyösség. Ennek érzékeltetésére elmondta: vittek a csegődi gyerekeknek százhúsz piros pöttyös labdát, de amikor legközelebb mentek, csak egy-kettő volt meg belőlük. Nem csináltak gondot belőle, vittek megint, de a következő alkalommal megint csak néhány labda árválkodott a gyerekeknél.

Ezer labdánál hagytam abba. A környék összes falujában, az összes gyerek tele volt labdával, és Csegődön még mindig csak egy-két labda volt. Mert az emberek megszokták, hogy azt vihetnek el, amit akarnak, a gyerekek teljesen jogtalanok, semmi nem az övék

– mondta az alapító elnök, aki szerint minden irányból az embertelenség megnyilvánulása az, ami a csegődi gyerekekkel történt. 

Nem csak az, hogy a rendszer ezt meg merte tenni velük, az intézet igazgatójának és az asszisztenseinek közreműködésével, de az is, hogy a környező falvakban az intézetre úgy tekintettek, mint munkahelyre, ahol „úgyis meghalnak ezek a gyerekek”, „úgysem lehet rajtuk segíteni”. Mindenki egyfajta védőpajzsot tartott maga elé – akik embertelen körülmények között ott dolgoztak, azoknak el kellett zárkózniuk attól, hogy közel engedjék magukhoz mindezt.

Sem a látványt, sem a szagot, sem a nemtörődömséget, sem a szörnyűségeket, amiket ezek a gyerekek átéltek, nem lehetett normális emberi ésszel felfogni, nem volt számunkra megmagyarázható

– idézte fel Edvi Péter az első csegődi útjukat. Szerinte ez az embertelenség köszön vissza akkor is, amikor Ukrajnát bombázzák, vagy amikor Irakot bombázták, azzal a különbséggel, hogy itt az embertelenséget gyerekeken gyakorolták.

A traumát, amit az intézet jelentett, a megmentett gyerekek nem tudták feldolgozni. Edvi Péter azt mondta: abban reménykednek, hogy az ő gyerekeik már „normálisak” lesznek. Vannak, akik egyszerűbb munkákra alkalmasak, élik az életüket Nagyváradon és környékén. Amennyire áldásos volt a sajtó figyelme az intézet felfedezésekor, most legalább annyira káros, amikor időről időre újra előjön a téma, és újságírók rohanják le az intézet egykori lakóit, akik erre nincsenek felkészülve, és nem igazán tudnak válaszolni a kérdésekre.

Az alapító elnök arra is emlékeztet, hogy míg Csegőd világhírű lett, alig tud valaki a többi intézményről, például ami Marosvécsén vagy Tenkén működött. Az adományok is Csegődre mentek. A tenkei gyerekkórházat, ahol 1990-91 teléig fűteni sem lehetett, Edvi Péter maga vette gondjaiba, ráköltve annak a Porschénak az árát, amire disszidensként vágyott.

Az árva gyermekeken azonban Edvi Péter szerint nem az segített leginkább, hogy az intézményekben emberségesebb körülményeket teremtettek – a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat a nevelőszülőknél való elhelyezést szorgalmazza azzal együtt, hogy a megmaradó intézmények létszámát korlátozzák. Miután Magyarországon megmutatták, hogy a nevelőszülői ellátást képesek hatékonyan megszervezni, a román döntéshozókat is megkeresték. Az egészségügyi miniszter közölte Edvi Péterrel: ha kudarcot vall, többé nem teheti be a lábát Romániába. Sikerrel jártak, az 1990-es évek végétől az egész országban bevezették a nevelőszülői programot. Az alapító elnök úgy véli: bár a nagy számok törvénye alapján lehetnek rossz nevelőszülők is, azok a gyerekek, akik nevelőszülőkhöz kerülnek, „normálisan nőnek fel”.

Nyitókép: Edvi Péter / Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat