Lábujjak nélkül tért haza egy ukrán férfi, aki három hetet töltött orosz börtönben

Nikita Horban törökülésben ült egy régi kórházi ágyon, kezét végighúzta a kötés lapos részén, ahol a lábujjai voltak.

Még mindig azt a ruhát viselte, amiben az oroszok hazaküldték – katonai zöld pólót és tréningnadrágot. Sápadtnak és soványnak tűnt.

„Sokat fogytam” – mondta a BBC riportjában. Körülbelül két hét telt el azóta, hogy fel tudott állni, rendszeresen mozgatnia kell a lábát, hogy ne fájjon. 

Nikitát három nappal korábban adták vissza Ukrajnának egy fogolycsere keretében, és egy másik férfival együtt vitték ebbe a kórházba, Zaporizzsjába. Három hetet töltöttek egy oroszországi börtönben. A másik férfinak, a 28 éves Szerhij Vasziljának mindkét lábát amputálták. 

Nem volt olyan szerencsés, mint én 

– mondta Nikita.

A fogolycseréről általában Irina Verescsuk, Ukrajna miniszterelnök-helyettese tárgyal. A legutóbbi megállapodás következtében sérültek érkeztek vissza Ukrajnába: amputált végtagokkal, szepszissel, egyéb súlyos sérülésekkel. A kínzás egyértelmű jelei látszódtak rajtuk. 

Nikita megpróbáltatásai március elején kezdődtek, amikor az orosz hadsereg bevonult Andriivkába, egy Kijevtől nyugatra fekvő kis faluba. Nikita, egy kijevi kórház laborasszisztense, a kert alatti hideg, nyirkos pincében bujkált édesapjával, Szásával, feleségeikkel és Nikita ötéves fiával. 

Az oroszok házról házra jártak, kirángatták a két férfit a pincéből és megverték őket – mondta Nikita. „Lövöldözés volt, embereket öltek a faluban, félelmetes volt”.

Bekötötték a szemüket és egy mezőre vitték őket, ahol megkínozták őket. Hallott más rabokat is maga körül, de nem tudta, hányan voltak és kik voltak ők.

Az oroszok elvették a csizmájukat, megtöltötték vízzel és visszavetették. A foglyok így feküdtek a dermesztő hidegben arccal lefelé a mezőn. 

Három-négy éjszakán át feküdtünk így, az eső esett és egyre hidegebb lett

– mondta Nikita.

A hideg egyre elviselhetetlenebb volt, Nikita hamarosan már egyáltalán nem érezte a lábait. Nem sokkal később bombázni kezdték azt a területet, ahol feküdtek, a foglyok pedig nem tudtak mit tenni, csak búcsúzkodni az életüktől. 

Végül felrángatták őket a földről és teherautókra rakták őket. Nem sokkal később egy másik fogolycsoporttal egyesítették őket, és helikopterekre, majd egy teherszállító repülőgépre rakták őket. Nikita úgy sejtette, körülbelül 10 vagy 12 másik fogollyal volt együtt. Az apja is közöttük volt.

Időközben Nikita anyja és felesége, Nadia és Szvitlana, valamint a fia, Artem a pincéjükből egy nagyobb menedékhelyre költöztek a szomszéd háza alá. Fogalmuk sem volt, hol van a férjük. Több mint egy hónapig, a megszállás alatt, szinte egyetlen család sem tudta, hogy élnek-e a rokonaik.

Nikitát és Szását Oroszországban egy fogolytáborba vitték. Szása kezén az egyik ujjat csak egy kis bőrdarab tartotta, így őt egy tábori kórházba szállították kezelésre.

Nikita végre láthatta a lábát, de akkor már a lábujjai feketévé váltak. Tudta, hogy súlyos fagyási sérüléseket szenvedett, ezért orvosi segítséget kért. A tábori kórházban azonban csak megszárították és bekötözték a lábujjait, mást nem csináltak. Visszahúzták a lábára a csizmáját és egy börtönbe vitték az orosz Kurszk városába.

Az új fogvatartottakat egyenruhába öltöztették, levágták a hajukat, és azt mondták nekik, hogy be fogják őket „oltani”, ami valójában verést jelentett. Nikitát és Szását egy cellába tették 10 másik emberrel, Nikita pedig közben meg volt győződve arról, hogy mindkét lábát elveszíti. 

Az első éjszaka rájöttem, hogy nem érzem és nem tudom mozgatni a lábamat. És borzasztó szaga volt

– emlékezett vissza.

A többi rab is hasonló helyzetben volt, néhányan közülük el is vesztették a végtagjukat. 

Az ellátás minimális volt, háromnaponta egyszer antibiotikumos injekciót kaptak és kötést cseréltek. Nikita szerint a börtönorvos egyszer azt mondta neki: 

Jó gyógyszereink vannak, de nem neked.

A foglyokat arra kényszerítették, hogy tanuljanak hazafias orosz dalokat, ezeket elő is kellett adni az őröknek. 

„Az egyik dal Oroszország himnusza volt, a másik egy undorító Putyin-dicsőítő dal. Reggel odaadták nekünk és azt mondták, hogy tanuljuk meg ebédidőig” – mondta Nikita.

Naponta kétszer-háromszor kihallgatták és megverték 

– mondta. Arra is kényszerítették őket, hogy írják alá azokat a papírokat, amelyek szerint jó bánásmódban volt részük és megfelelő táplálékot is kaptak, nem bántották őket. Innen tudták meg azt is, hogy hol vannak, a dokumentumokon ugyanis „Kurszki Előzetes Fogvatartási Központ 1” bélyegző volt.

Három hét börtön után Nikita lábának állapota drámaian romlott, és végül két másik rabbal együtt kórházba szállították. Egy sebész azt mondta neki, hogy amputálni fogják az összes lábujját. 

Akkor már olyan rossz állapotban voltam, hogy a vizsgálat során az egyik lábujjam leesett

– mondta. 

A műtét után egy hetet töltött a kórházban, amikor az egyik ottani tisztviselő azt mondta neki, hogy más súlyosan sebesült férfiakkal együtt hazaküldik őt, „inkább a családjuk gondoskodjon róluk”. 

Verescsuk miniszterelnök-helyettes azt mondta, hogy az oroszok civil túszokat orosz katonai foglyokra akartak cserélni, pedig ezt a lépést a Genfi Egyezmény tiltja. „Ezért fogták el ezeket a túszokat – civileket, nőket, helyi önkormányzatok alkalmazottait, hogy megpróbálják felhasználni őket” – mondta.

„Tudjuk, hogy több mint ezer túsz van Oroszországban – köztük csaknem 500 nő. Tudjuk, hogy börtönökben vannak Kurszkban, Brianszkban, Riazanban, Rosztovban” – fogalmazott.

Nikitát már nem is vitték vissza a kurszki börtönbe, ahol utoljára látta Szását. A kórházból ismét teherszállító repülőgépre rakták, ezúttal a krími Szimferopolba vitték. Az orosz hatóságok közölték, hogy nincs tartalék mentőautójuk, ezért a súlyosan sérült foglyokat üres platós teherautók hátuljába ültették az ötórás autóútra.

A találkozási ponton az oroszok hordágyra fektették a sebesülteket egy autópályán és elsétáltak,

az ukrán katonák szedték fel őket. Nikita még mindig nem hitte el, hogy Ukrajnában van, egészen addig, amíg az egyik katona a szemébe nézett, és ukránul azt mondta: „szevasz, haver".

Felesége és gyereke addigra már Belgiumban volt, Szásáról pedig azóta is csak annyit tudni, hogy még élt, amikor Nikitát elvitték a börtönből. 

Nyitókép: Andrivka faluja bombázás után – Fotó: Mykhaylo Palinchak/SOPA Images/LightRocket/Getty Images